Bizarr kalandok

[Attila]

Romföld... Ahol minden elpusztult és semmi sem létezik. Az ég folyton borongós a levegőben szálldogáló kénes füst miatt, ami szinte beteríti az egész tájat.
A növények szinte mind elpusztultak, vagy ami nem is, az alkalmazkodott és bizarr formákat öltött fel a túlélés reményében.
Éppen egy ilyen kiszáradt göcsörtös fa tövében rogytam össze és dőltem neki lihegve Bulbasaurral. - Még hogy ezen a helyen nem él semmi... A fű pokémon is holt fáradtan mászott fel a lábamra és ráhajtotta verejtékező homlokát.
- Hát ez nem sokon múlott pajti... - simogattam meg a pokémonom fáradt fejét.

Az egész úgy kezdődött, hogy kihívásokat keresve Bulbasaurral a Tűz-szigetre jöttünk kalandok reményében. A hajó kapitánya figyelmeztetett minket, hogy kettőnknek ez talán túl nagy falat lesz, de én fittyet hányva az intésére mégis eljöttem ide. Kilépve a partra az igen lepusztult kikötőben, megértettem, hogy miről is beszélt.
Nem a pokémonok, vagy az emberek miatt veszélyes ez a sziget, hanem inkább a vad környezet miatt. Tűzhányók mindenfele amerre a szem ellát. Mikor leszálltam a hajóról vad köhögésrohamban törtem ki, amit a kénes füst okozott, ami körül lengi a szigetet. De engem és Bulbasaurt ennyi nem állíthatott meg.
Belevetettük magunkat a lehangoló tájba és jó fél órás séta és hegymászás után egy barlangban lyukadtunk ki.
Az időérzékemet teljesen elveszítettem, tekintettel arra, hogy itt majdnem sötétség uralkodik folyton. A pokegarom is megzavarodott valamitől. Biztos a szigetnek van valami mágneses tere, ami összekuszálja a jeleket.
Láthatólag Bulbasaur se tudta, hogy most mennyi lehet az idő, pedig ha más nem is, Ő mindig tisztában volt vele ( pontosan betartotta a napi óránkénti étkezéseit ). Zavarodottan járkált fel s alá.
Jobb ötlet nem lévén elhatároztuk, hogy a barlangban térünk nyugovóra és miután kialudtuk magunkat megpróbáljuk megtalálni a visszafele vezető utat.
Nagyjából úgy egy órán keresztül csak nyugtalanul forgolódtunk a pokémonommal, mert ennek a helynek a nyomasztó hatása igen rosszul hatott ki ránk. Már épp elakartam dönteni, hogy inkább akkor keressük meg a visszautat, mikor Bulbasaur az indáival megkocogtatta a vállamat és a barlang mélyebb, sötétebb része felé mutatott. Nagyon hegyezte a füleit, biztos hallott valamit.
Elkezdtem szuggerálni a sötétség fele és morgásokra lettem figyelmes. Mivel én kő kemény bátor srácnak éreztem magam, a talajról egy nagyobb kavicsot kaptam fel és belehajítottam az ismeretlenbe. Hiba volt...
Vagy tucatnyi tűzoszlop kíséretében rengeteg Charmeleon tört elő a mélyből és dühös tekintetüket mind ránk vetették. Csak néztek minket, élvezték a helyzetet, hogy fölényben vannak mint mi.
Összenéztünk Bulbasaurral, Ő bólintott és én hirtelen felkaptam a Őt a kezembe. Egy Rapidasht megszégyenítő fürgeséggel rohantam ki a barlangból Bulbával a kezemben, közben azon imádkozva, hogy a Charmeleonok ne érjenek utol.
A menekülésünk egy igen meredek lejtőnél ért véget. Hátratekintettem és láttam, hogy üldözőink már igencsak a nyomunkban vannak. Jobb kiút nem lévén elindultam lefele a lejtőn, aminek aztán gurulás lett a vége. Kisebb zúzódásokkal és sebekkel érkeztem le a talajra,d e szerencsére Bulbasaurnak kutya baja sem volt. Felnéztem a barlang bejáratához és láttam, hogy a Charmilionok rajtunk nevetnek, gúnyolódnak velünk. Rájuk hagyva az egészet elindultunk arra, amerre a lábunk vitt minket. Mikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, akkor dőltem ennek a fának a tövébe és esett rám Bulbasaur hulla fáradtan.

Csak ültünk ott és meredtünk ki a fejünkből.
- Hát nem ez volt a legjobb ötletünk szerintem... - mondom elhangolva pokémonomnak.
- Buuulba. - helyesel Bulbasaur.
Hogy még tovább fokozódjon rossz kedvünk egy hatalmas mennydörgés is hallatszott, minek hatására az eső is elkezdett cseperegni. - Na már csak ez hiányzott. Esik...
Nehezen feltápászkodtam, majd visszahívtam Bulbát a labdájába, hogy legalább Ő száraz maradhasson.

-Egy hatalmas mennydörgés kíséretében fényesen lecsapott valahova a villám.-

Riadtan néztem körbe, keresve egy menedéket, ahova mehetnék.

-Ez alkalommal két hatalmas villám csapott le oda, ahova az imént.-

Akármerre is fordítottam a fejem, nem találtam semmi menedéket.

-Hirtelen három villám is lecsapott újra ugyan oda a helyre.-

A villámok irányába fordítottam a fejem. - Nem lehet véletlen, hogy hat villám is ugyan oda csap be. Valaminek biztos kell ott lennie.
Elindultam a villámlás irányába a zuhogó esőben. A ruháim már bőrig áztak, alig bírtam megállni a talpamon és a hasam is hangosan kezdett el korogni. Nem vágytam semmi másra csupán egy jó meleg, kényelmes ágyra és egy tányér forró levesre.
Egy újabb lecsapódó villám fényénél ( ami megint ugyan oda érkezett ) egy ódon kastély körvonalai tűntek fel a szemeim előtt. Elindultam hát az irányába, annak a reményében, hogy lakik ott valaki és majd megengedi, hogy Bulbasaurral kipihenjük ott magunkat.
Úgy száz méter megtétele után végre elértem egy hatalmas rozsdás kapuhoz, amihez elég volt csak hozzáérnek azonnal kivágódott.
A szél is kezdett feltámadni, így a vizes ruháim miatt igencsak elkezdett ráznia hideg.
Odasétáltam a bejárati ajtóhoz, majd kopogtattam rajta a kopogtatóval ( ami egy Marowek csont koponyája volt ).
A felém magasodó girbe-gurba toronyból hangos kacagást hallottam, majd az ajtó szép lassan, nyikorogva kitárult.
Beléptem az épületbe, ahol vak sötét volt. Szemem miután hozzá szokott a félhomályhoz, látni engedte a kopottas falakat és a pókhálókat mindenütt. Úgy nézett ki ez a hely, mintha nem is lakna itt senki. De akkor ki engedett be?
- Hahó, van itt valaki? -kiáltottam el magam a válasz reményében.
Nagyjából tíz perc válaszra várás után meguntam a dolgot és ledobtam magam egy előttem álló kanapéra, ahol szinte azonnal el is nyomott az álom.

[Boris Usaghi]

Érdekes hírek jutottak a fülembe mostanság, azt állította néhány fiatal tréner, akiket a pokemon centerben hallottam beszélgetni, hogy az egyikük barátja a Tűz szigeten egy kis barlangban jellegzetes fosszíliákra bukkant. Az elmesélések alapján nekem határozottan egy kabuto maradványainak tűntek, melyek megkövesedtek az elmúlt évezredek alatt. Természetesen nem lehetett kérdés, hogy megpróbálok belőle szerezni egyet magamnak további tanulmányozás céljából, így már kora hajnalban jegyet váltottam egy azon a környéken is elhaladó halászbárkára. A Tűz Szigetre nincs menetrend szerinti járat, de a halász megígérte, hogy két héten át minden este eljön ahhoz a jellegzetes alakú sziklához látótávolságra, ahová kieveztem egy kis gumicsónakkal. Két hétnek pedig az egész sziget felderítésére elégnek kell lenni, nem hogy egyetlen nyomorú barlangéra.
Elővettem a papírra rajzolt, elnagyolt térképet, amit a fiatal srác csinált nekem cserébe egy gyakorló küzdelemért Exeggcutetal és megpróbáltam betájolni magamat. Aha, azt mondja innen ha minden igaz északnak kéne menni, hát akkor forduljunk rá az útra... Már persze ehhez nem ártana egy út, de a kiszáradt, pernyével borított talaj, az üszkös, megcsavarodott növények közt ilyesmi nem volt. Igaz a haladást sem nehezítette mindenféle aljnövényzet. Már közel járhattam a célhoz, de meg kellett állapítanom néhány óra gyaloglás után, nem ma fogom elérni. Viszont a jelzés szerint van valamilyen építmény a közelben, bár közelebbről nem nézte meg a térképkészítő, de építmény embereket, az emberek pedig szállást és vacsorát jelentenek. Kivételesen a hajlék jobban érdekelt az ételnél is, lévén igazi trópusi vihar lepett meg, az egyik pillanatban még minden csendes, majd hirtelen felgyűlik a jellegzetes ózonszag a levegőben, majd már szakad is az égi áldás.
Éppen ezért nem is nagyon néztem körül, csak futottam át a kúria szerű épület parkján, egészen a kapuig, ahol a csontból készült kopogtatót a tisztesség kedvéért használatba vettem néhányszor, de már nyitottam is be. Hát... jártam már vendégcsalogatóbb helyen is, nyilván elhagyták az épületet már régen egykori lakói. No de, ez nem akadályozhatja meg, hogy mára itt meghúzzam magam.
Aztán az egyik földszinti nappaliban mégiscsak emberre bukkantam, mégpedig ismerős emberre. Attila, ha jól emlékszem, aki hozzám hasonlóan kalandozott akkoriban a Johtoban. Elvigyorodtam, ahogy a fáradtan alvó fiúra néztem, emlékeztem éles fülére, de most nem ébredt fel a zajokra, nyilván kimerült lehetett.
Halkan a kandallóhoz sétáltam s némi tűzifát szerezve a tárolóból (érdekes, nem ürítették ki... egykori lakosai sietve távozhattak az épületnek) barátságos meleget és némi fényt varázsoltam a lassan sötétedő szobában.

[Attila]

A kanapén voltam, ahova betérésem után leültem a kastélyban. Minden ugyan olyan volt, de mégis más. Például az egyik furcsaság az volt, hogy nem találtam sehol Bulbasaur labdáját. Megnéztem, hogy nem csúszott -e be a kanapé párnáiba, esetleg alá, de sehol semmi. Még a kanapé alá is benéztem, de ott sem találtam.
A másik furcsaság, hogy az egész épületet valamiféle gáz borította el. Talán kigyulladt valami? Furcsa bizsergés futott végig a tarkómon, úgy éreztem, mintha figyelne valami. Hátra fordultam és a gáz egybe olvadt egy tömör gázfelhővé, ami ugyan alaktalan volt, de voltak szemei.
A felhőből egy gáz csík bújt elő, ami pattogtatta Bulbasaur labdáját.
Kezdett a hideg futkosni a hátamon, de jobban féltettem a barátomat, mintsem elszaladjak.
- Játssz velem! - szólalt meg a füst.
- Add vissza a pokémonom!
- Játssz velem! - ismételte meg még egyszer.
- Nem fogok itt leülni és játszani veled. Add vissza Bulbasaurt!
- Játssz velem!
Megelégelve ezt az egészet, már nyúltam volna a labdámért, mire a gáz alak a földre dobta a pokélabdámat és beborított engem.
- Már pedig játszani fogsz velem, akár akarod, akár nem! Addig nem hagyjátok el ezt az épületet, még nem játszottatok velem! - nevetett fel a gáz alak.
A pokélabdám csak pattogott a földön én meg nem tudtam semmit csinálni, még csak levegőt sem venni a gáz függönyben.

A pokélabda pattogását halk tűz ropogás váltotta fel. Verejtékező homlokkal pattantam fel az ágyról.
- Nem fogok játszani veled! - kiáltottam kissé rémülten.
Ezek után fogtam csak fel, hogy valójában az egész álom volt és Bulbasaur itt van az övemre csatolva.
A lobogó kandalló felé fordítottam a tekintetem és egy ismerős alakot pillantottam meg. Boris állt ott személyesen. Kissé meglepődve, de barátságosan tekintettem rá.
- Hát te meg hogy kerülsz ide? - sétáltam oda hozzá a kezemet nyújtva boldogan. - Téged is elkapott ez a fránya vihar?

[Boris Usaghi]

A hátam mögül érkező éles kiáltásra megperdültem megdöbbenten, bár nyilván való volt, hogy rossz álom kínozza a fiút, vagyis hát kínozta, mert verejtékező homlokkal felült immár, de azért nevetve fordultam felé:
- Eddig sem állt szándékomban játszani öregem - vigyorogtam rá, - ahhoz jelenleg bőrig vagyok ázva, sőt, megdöbbentő módon, még éhes is.
Ahogy odajött vidáman kezet ráztam vele, majd a táskámra mutattam némi öniróniával:
- Képzeld, úgy hozta a véletlen: dugig van rakva a táskám étellel, szóval ha gondolod, ehetünk is egyet, amíg megszáradunk, közben jobban esik a történet is, na meg bulbasaur is megtömheti a hasát Boris mester messze földön híres pokegombócaival - ajánlottam barátságosan, majd már ki is pakoltam szerintem két személyre elég ételt, bár a fiú arckifejezésén mintha valami olyasmi suhant volna át, hogy keresni kezdje a további érkező vendégeket. Kiengedtem Parast is, s jó adag húsgombócot meg édes gyökeret szedtem elő kedvenceink számára. Egy tekintélyesebb szendviccsel birkózva belekezdtem:
- No, az van, hogy a hírek szerint olyasmi van itt egy elfeledett barlangban, ami engem személy szerint komolyan érdekel - morogtam csak visszafogottan csámcsogva, tokáig zsírosan. - Ősi, régen kihalt pokémonok maradványai. Tudod, ez amolyan családi ügy, jó eséllyel unnád is, ha elmesélném, ha csak nem érdekelnek a legújabb tudományos elméletek a bogárpokémon kutatás terén - nevettem. - De nekem az ilyesmi fontos, édesapám miatt. Meg akarok szerezni egy ilyen fosszíliát, ha valóban az, aminek hiszem az elmondások alapján. Na és te? Mi szél fújt ide, ahol a pidgey se jár? - vontam fel a szemöldököm.

[Attila]

Örömmel fogadtam el az ételt, amit Boris felkínált. Leültünk a tűz mellé és falatozás közben elkezdtünk beszélgetni.
Boris kiengedte Parast a labdájából és én is jó ötletnek tartottam, hogy ha Bulbasaur is bekap néhány falatot az átélt kalandok után.
Pokémonom örömmel látott neki a hús falatoknak és miután jóllakott Parassal kezdett el játszani.
Boris elmesélte, hogy ő egy fosszíliát keres, aminek valami köze lehet a rovar pokémonokhoz. A leletet valamilyen barlangban találhatja meg. De ahogy látom a keresésének véget vetett a vihar, ami elkapott engem is és ebbe az épületbe szorított be.
- Hát mi csak... - kezdtem bele mondandómba, csak a beszéd nehéz volt, mert Boris húsgombócaival volt tele az arcom. - ...kalandokat kerestünk Bulbasaurral és meg is találtuk, minek hála majdnem ott maradtunk egy barlangban, amit egy rakás Charmeleon védett. Elkapott minket is a vih... - hirtelen vad köhögés roham kapott el, mert az egyik húsgombóc a torkomon akadt. Bulbasaur is észrevette és egy erős lefejelő támadással hátba fejelt, minek hála a gombóc sikeresen megindult végzete felé. - Köszi pajti, nem sokon múlt... - lihegtem, majd meg cirógattam Bulba füle tövét. - Na szóval hol is tartottam? Jah igen... Minket is elkapott a vihar, de szerencsére itt volt ez az épület, ahova betérhettünk.

Miután befejeztük az étkezést összepakoltunk és én kinéztem az ablakon. A vihar látszólag már elállt, de nem kockáztattam meg, hogy útnak induljunk így. Ki tudja, hogy mikor jön egy újabb...
- Nos mit szólnál ahhoz, ha a ma éjszakát itt töltenénk Boris? Látszólag a lakás üres és senkit nem zavarnánk a jelenlétünkkel.
Bulbasaur, hogy megerősítse elképzelésem, hatalmas mosollyal az arcán ugrott a kanapéra és dúrta bele zöld fejét a párnák közé.

[Boris Usaghi]

Bólogattam a szavaira, még enyhén meg s remegtem, míg elmesélte a kalandját és savanyúan elhúztam a számat:
- A tűz pokémonok rendkívül veszedelmes ellenfelek, főképpen egy fű típusú számára - értettem egyet a szavaival. - Amúgy is félek tőlük, be kell vallanom. Amúgy nem kell ennyire mohón falnod, a látszat ellenére fog maradni neked is - kacsintottam, miután sikeresen túljutott az életveszélyen.
Óvatosan kinyúltam a bulbasaurja felé, aztán (ha hagyja) én is megvakargattam a füle tövét az okos kis pokémonnak. Nagyon szeretem a fűhöz tartozóakat, végtelenül eszesek, öntudatosak és igazi jellemek tapasztalatim szerint. Gondoltam egyet és mosolyogva kinyitottam a két maradék pokelabdámat is, kiengedve ezzel grimert és exeggcuteot is, hisz a vacsoraidő mindenkinek szól. Míg ők is falatozni kezdtek, legalábbis miután az iszaplény feladta Paras és Bulba kergetését némi ölelkezős barátkozás céljából, bólogattam Attila felvetésére:
- Nem is lehetne most elindulni, neked sem ajánlanám - válaszoltam. - A vihar ugyan elvonult, de meg kell jegyezzem: a kinti talajt jó részben hamu fedi. Most úgy felázott minden, hogy egy rossz lépés és akár derékig süllyedhetsz, nem is beszélve Bulbáról. Azt hiszem, hogy holnap kora délutánig ide vagyunk zárva barátom. Márpedig, ha rám hallgatsz, akkor egy kiadós vacsora után a legjobb egy kiadós alvás. Reggel esetleg egyeztethetünk is, hátha segítségére lehetünk a másiknak s ezen a vidéken ketten nagyobb biztonságban vagyunk együtt. De most használjuk ki az alkalmat és pihenjünk, ha nagyon fontos nincs...
Amennyiben nem volt, akkor megraktam még a tüzet, hogy reggelig kitartson, majd egy szabad díványra heveredve az arcomba toltam a nemezkalapomat, a pokeimat visszahívtam éjjelre és kényelmesen szuszogni kezdtem percek múltán...

[Attila]

Borissal egyetértettünk abban, hogy itt kell maradnunk a kastélyban éjszakára. Legalább egyszer normálisan ki is pihenhetjük magunkat Bulbasaurral és a holnap újult erővel vághatunk neki Romföldnek.
Bulbasaur már aludt. Visszahívtam a labdájába, hogy ott pihenjen és én is álomra hajtottam a fejem ugyan azon a kanapén, amin ezelőtt aludtam.
Aránylag gyorsan elnyomott az álom. Ismét a kanapén feküdtem, újra eljött hozzám a gáz alakú valami és megint játszani akart velem. Nem mondok sokat, ha százszor nem rágtam a szájába, hogy márpedig én nem fogok játszani vele. Erre ismét beborított és megjegyezte, hogy addig nem megyünk el innen, amíg nem játszottunk vele.

Másnap reggel fáradtan ébredtem fel. Mintha tényleg azzal a gáz alakkal veszekedtem volna. Ez azért igen érdekes...
Ránéztem Borisra, aki szemmel láthatólag még húzta a lóbőrt. Csendben odasétáltam az ablakhoz és kitekintettem rajta. Odakint minden napsütésben úszott. A fák gyönyörű zöldek voltak, a virágok pedig csodás színekben pompáztak.
El is indultam kifele az ajtón, hogy Bulbasaurt kiengedjem és mozogjunk egy kicsit. Már nyitnám ki a a bejárati kaput, de hirtelen megtorpantam... - Várjunk csak egy kicsit... Itt valami nagyon nem stimmel. Hisz ez a földrész pont arról híres, hogy nem él meg itt semmi és lepusztult. Tegnap is minden kénes felhőben úszott, ma meg már minden zöldell és él? Valami itt nem tiszta... Ismét kitekintettem az ablakon és ugyan azt láttam mint az előbb, a természet csak úgy pompázott a szépségében. Elhatároztam, hogy ennek a végére járok.
Odamentem az ajtóhoz és egy határozott mozdulattal kinyitottam. Ami a szemem elé tárult, egyszerűen nem akartam elhinni. Ugyan az a szoba, ahonnan kijöttem. Ugyan ott vagyok, mint eddig. - Itt meg mi a fene folyik? Átléptem a küszöböt és ismét a szobában találtam magam. Rémülten csaptam be az ajtót és nyitottam ki újra, de megint ugyan itt lyukadtam ki.
Pánikba esve rohantam oda Borishoz és ráztam fel álmából.
- Boris ébredj! Ez a ház nem az aminek látszik! Csapdába kerültünk! Valaki szórakozik itt velünk...

[Boris Usaghi]

Kalapom az arcomba húzva hunytam le a szemeimet és nyugodt, pihentető alvásba mélyedtem. Álom nem jött a szememre, amúgy is csak nagyon ritkán talál meg ilyesmi, általában köze szokott lenni hozzá a lefekvés előtt elfogyasztott 4-5 tortának vagy két kiló sült húsnak... De ma nem így alakult, kényelmesen hortyogtam csupán, kiélvezve a puha fekhelyet, néha nagyot fordulva rajta. Nos ha Boris egyszer elalszik, akkor már a közvetlen maglövedék találat se biztosan ébreszti fel, így a recsegő.ropogó ágyrugóknak esélyük sem volt ilyen inzultusra... Ellentétben egy határozottan rémült, zavarodott hanggal, meg a vállamat rángató kezekkel, melyek ha nehezen is, de életet vertek belém. Égő, fájó szemekkel ültem fel és bámultam zavarodottan Attilára:
- Mégis mi lenne más, mint egy romhalmaz? Mint itt minden, az egész hely egy pusztulásra ítélt, kietlen vidék, nézz csak ki az abla... mi a bánat?! - pislogtam kifelé az üvegen át látható táj felé, majd vaskos tokámat vakargatva felkeltem.
Miután társam felvilágosított, hogy az ajtón át nem távozhatunk egy mély sóhajjal a hátizsákomhoz ballagtam a fiú felé annyit mondva:
- Az ilyen helyzetekben az első és legfontosabb teendő: enni kell valamit - morogtam, majd mielőtt belekezdhetett volna felemeltem a karomat: - de tisztában vagyok vele, hogy az emberek többsége nem osztja a nézetemet a közvetett vészhelyzetben való táplálkozás szükségességéről. Azért ha akarsz tarts velem, ha viszont nem...
A szemébe néztem és komolyan folytattam:
- ...még emlékszem a Johtoból mennyire éber alvó vagy. Esetleg feltűnt valami lényeges az éjszaka során? Egy hang? Egy szag? Akármi? - érdeklődtem, majd üdvözült arccal haraptam bele az előkerült sonkás szendvicsbe a srác válaszát várva.

[Attila]

Alig akartam hinni a szememnek. Boris még ebben a helyzetben is az ételre tereli a szót... Na nem mintha kifogásom lenne egy jó reggeli iránt, így hátha megnyugszom egy kicsit.
Örömmel fogadtam el a meghívását, majd én is beleharaptam sonkás szendvicsembe és kezdtem bele a sztorimba: - Nos valójában nem igazán hallottam semmit. Csak felébredtem és már ilyen volt minden... Viszont az álmom az igen furcsa volt. Tegnap is, mikor felébredtem jöttödre ugyan azt álmodtam. Azon a kanapén fekszek ott... - ujjammal az eddigi nyughelyem fele mutattam. - ...mikor egyszer csak a semmiből előtűnik egy gáz alak és arra kér, hogy játsszak vele. Én természetesen megtagadom, erre ő megharagszik és azt mondja, hogy addig nem mehetünk el innen, amíg nem játszottam vele. Szerinted lehet valami köze az álmomnak mind ehhez, ami éppen történik? - néztem igen kíváncsian a velem szemben ülő és majszoló Borisra.

[Boris Usaghi]

Felvont szemöldökkel hallgattam Attila szavait, lassan rágva az ételemet, majd értően bólintottam:
- Nézd, az én érdeklődésem a pokemonok terén viszonylag specializált, főleg a bogarak érdekelnek s mindaz, amivel általában kapcsolatba kerülnek - meséltem. - Fű, szél... na meg méreg. Így sokat tudok fejből azon pokémonokról is, amik ezen területekhez kötődnek, még ha nem is bogarak. Szerintem tudom, mi ez az álom dolog... - sóhajtottam. - Egy gasthly. Vagyis egy mérgező szellem pokémon. Gasthly arról nevezetes, hogy képes erőteljes pszichonikus és szellemi támadásokra, néhány sötétség technika mellett. Elaltatja vagy akár összezavarja az ellenfeleit, de sok egyébre is képes. Átalakult formája a haunter. Várj, egy pillanat...
Előszedtem a pokedexemet és kikerestem belőle a mondott pokémont, majd megmutattam Attilának:
- Tessék, ez gasthly. Őt láttad, ugye? - érdeklődtem. - Mondjuk ha játékra kért, feltehetően nagyon magányos lehet és a maga módján igyekszik ezen változtatni. Bár nem értem, miért nem hagyta el ezt a romhalmazt akkor... talán valami ide köti, egy emlék, egy érzés, egy feladat... de mindenesetre téged szemelt ki barátom játékos társának...

[Attila]

- Egy Gastly? - nézek csodálkozva Borisra. - De mért pont engem? Ez neki játék, hogy csak így ide bezár minket és nem enged szabadon? - Mindazon által, ahogy Boris is mondta nem tud innen elszakadni... Vajon milyen emlékek köthetik ide? Hát nagyon úgy tűnik, hogy bármit is akar ez a Gastly muszáj lesz megkapnia, mert addig nem jutunk ki erről az elátkozott helyről... Köszi Boris az infót!
Miután végighallgattam Boris felvilágosítását az emeletre vezető lépcső felé fordultam, a kezeimet tölcséralakban összefontam a szám előtt és ahogy csak a torkomon kifért elkezdtem ordítani.
- Gastly, vagy akármi is legyél, itt vagyok és játszom veled!
Kíváncsian néztem Borisra és vártam, hogy történjen valami. A jelre nem kellet sokat várni mert hirtelen minden bútor, ami csak volt a kastélyban elkezdett levitálni körülöttünk. Az egész ház szó szerint a feje tetejére állt. De tényleg szó szerint.Borissal hirtelen a plafonon találtuk magunkat. Annyira meglepődtem a jelenet láttán, hogy nem sok kellet ahhoz, hogy elhányjam magam. Kezeimet a szám elé rakva küzdöttem Boris sonkás szendvicsével, hogy ne törjön ki belőlem darabos alakjában.
Miközben a hányással küszködtem egy kisfiú jelent meg előttem. Olyan hét-nyolc éves forma lehetett és mosolyogva rohant oda hozzánk.
- De jó, tényleg játszol velem? - mosolyodott el a kisfiú.
- Boris... Ez nem hasonlít egy pokémonra sem, ez inkább egy emberi szellemnek tűnik. - fordultam rémülten a barátom felé.
A ksifiú mit sem törődve előbbi kijelentésemmel megragadta a kezemet lerántott maga mellé (igen erős volt egy nyolc éves gyerekhez képest) és a fülembe súgta: - Ellőszőr bújócskázni fogunk, találjatok meg! - mondta ki a szavakat, majd nevetve semmivé vált.
Én értetlenül néztem társamra, de jobb ötlet nem lévén vállunkat megvonva nekiláttunk a ház felkutatásának.
- El sem hiszem, hogy ilyenekkel töltöm az időmet ahelyett, hogy Bulbasaurt edzeném, teljes időpocsékolás... - miközben ezeket a szavakat mondtam, egy hatalmas ruhás szekrény a hátam mögött valahogy megbillent és borzalmas súlyával megindult felém...

[Boris Usaghi]

No érdekes dolgok elébe nézünk, azt már éreztem, mikor Attila elkiáltotta magát, s nem is kellett csalódnunk, a szoba minden berendezési tárgya önálló életre kelt s a levegőbe emelkedett. Na igen, úgy néz ki, hogy a vendéglátónk minket is a berendezési tárgy kategóriába sorol... Hogy az a... Bár elég érdekes volt innen a plafonról szemlélni a világot és még az egyik szendvicsem is felém úszott a levegőben, úgyhogy egyből jobb kedvre derültem. Már míg meg nem jelent a magát embergyermeknek mutató pokemon. Attila szavaira megráztam a fejemet:
- Nem-nem - feleltem. - Az elménkben akárminek is mutathatja magát, aminek éppen akarja. Ez nem így működik, te is tudod.
A kis srác kiadta az első játékot s ezzel egyetemben, hála a jó Istennek megszűnt a levitáció, így tekintélyesebbet huppantam a padlón. Morogva feltápászkodtam pár köröttem landolt súlyosabb bútor segítségével és megropogtattam a fájós derekamat. Társam szavaira csak elvigyorodtam s felé fordultam, ám mielőtt bármi egyebet mondhattam volna rémülten kerekedtek el a szemeim, s Attilát egy közelbe került díványra lökve amolyan sumos ökleléssel, ahogy tanultam belerepültem a szekrénybe, ami visszabillent a helyére. A srác felé nyújtottam a tenyerem, hogy talpra húzzam:
- Akkor ideje lenne kiengedni a pokemonodat is, hogy segítsen - feleltem. - Mellesleg meg nem butaság. Én is szoktam így edzeni a társaimat, rendkívül hasznos tud lenni, de ezt szerintem majd meglátod a gyakorlatban. Jut eszembe... - vettem elő az egyik labdám és feldobtam - Exeggcute! Szükségünk van a segítségedre!
A vörös fényből előkerült a hat kis tojás, melyek azonnal érdeklődve zajongani kezdtek köröttünk. Attilára néztem:
- A pszichonikus támadások kevéssé hatnak egy pszichonikus pokemonra, márpedig Exeggcute nem csak fű típusú - vetettem fel. - Előle nem lesz olyan könnyű eltűnni annak a gastlynek... Bár nem halad valami gyorsan, de előbb vagy utóbb észre fogja venni a vendéglátónkat... Merre tovább? - érdeklődtem.

[Attila]

Ha Boris nincs, már lehet, hogy rég palacsinta lennék.
- Um... Köszi haver! - hálálkodtam a srácnak. - Hogy hívjam elő Bulbasaurt? Nem is rossz ötlet! - kacsintottam Borisra. - Bulbasaur gyere elő!
A pokémonom mint mindig, most is mosolyogva lépett elő, habár kicsit furcsálló tekintettel nézett körbe a szobában, hogy mitől van ekkora rumli, de ránk hagyta.
- Bulbasaur, segíts megtalálni Gastlyt aki elbújt előlünk, légyszí.
Bulbasaur egy "Bulbaaa" bólintás kíséretében elkezdett szaglászni ( persze előtte mosolyogva üdvözölte Exeggcuteot ). Mind a két pokémon a lépcső első fokáig sétáltak, majd ott megálltak.
- Hát szerintem erre fel kéne mennünk, ha erre irányítanak a pokémonjaink.
Szépen lassan elindultunk felfele a lépcsőn az emelet irányába. Talpaink alatt csak úgy nyikorogtak a lépcső deszkák és néha attól féltem, hogy beszakad alattunk. Miután felértünk, egy szépen berendezett szobába érkeztünk. Furcsa mód ez a hely nem volt szétdúrva mint az alattunk levő rész. Sőt! Itt még csak a por sem telepedett meg. Egy hatalmas üvegvitrin állt előttünk, egy ember arcképével. A férfi már öreg volt, terebélyes ősz bajusszal és valamiféle régész sapkában.
A vitrin mellet volt egy kis dolgozó asztalka, amin égett a gyertya és rajta egy napló állt nyitva. A vitrintől balra pedig egy ruhás szekrény foglalt helyet, amellett pedig egy ágy állt szépen megágyazva, rendbe rakva.
A szobából nem vezetett tovább ajtó, ennyiből állt az épület.
- Na és most hogyan tovább? Merre lehet Gastly? - néztem kérdőn Borisra.

[Boris Usaghi]

- Ugyanmár, ha egyszer azt mondtuk vigyázunk egymás bőrére, akkor ez a legkevesebb - legyintettem nevetve, majd mindketten a pokémonjaink nyomába eredtünk, miután megerősítően biccentettem Attilának, hogy szerintem is ezt kell tennünk. Felérve egy gyönyörű rendben álló szoba fogadott minket, amelyben csodálattal néztem körül. Tisztelettel simították végig az ujjhegyeim a kis polcon sorakozó könyveket, vettem szemügyre a világ minden tájáról sorakozó kis ereklyéket. Attila felé fordultam:
- Bárki is élt itt valamikor, az komolyan értette a dolgát - morogtam. - Ezek közt vannak nagyon ritka, alig hozzáférhető szakmunkák is, mégpedig eredetiben. Azt hiszem megoldottuk a rejtélyt... Valami után kutatott itt a régész a környéken és azt hiszem az ő pokémonja lehetett ez a gastly. Nem lenne meglepő, hiszen anyagtalan természete a kutatás, felderítés során rendkívül hasznos, na meg kortalansága miatt önmaga is az élő történelem egy darabja. A professzor azt hiszem elhunyt. Betegség, baleset... valami elvitte szegényt, talán majd azokból a jegyzetekből kiderül - intettem az asztalka felé. - Gastly pedig itt maradt magányosan...
Felsóhajtottam:
- Ha jól okoskodom, akkor ismeri az emberek világát, valaha volt tanítója, ha nem is olyasféle mint te, avagy én - vakartam meg a tarkómat. - De mindenesetre megérti az embereket. Ismeri. Téged pedig láthatóan kedvel. Mi lenne, ha egyszerűen megpróbálnád egyszerűen megkérni, jöjjön ide és beszélj vele értelmesen. Gastly csak magányos, de nem ostoba... - tártam szét a karjaim. - Ja és ha mindez nem jönne be, akkor a szemben lévő sarokban lehet szerintem, mert exeggcute mind a tizenkét szeme azt vizslatja már vagy öt perce - nevettem.

[Attila]

Bólintottam Boris fele, hogy megértettem amit mondott. Az Exeggcuteok valóban elég nyugtalannak tűntek a sarok közelében és Bulbasaur is morgott arra.
- Rendben van Bulbasaur, most gyere vissza. - hívtam vissza a labdájába, mert nem akartam, hogy még a végén a pokémonom miatt kelljen harcolnunk. - Egy örök életű pokémon, akinek meghalt a gazdája és most egyedül van és magányos. Milyen borzasztó sorsra van ítélve szegény...
- Gastly, megtaláltalak. - mutattam a sarokra, majd a szellem szépen lassan megjelent előttem valós alakjában. Arcán a megszokott vigyor, szemfogai kilógtak a szájából. Már éppen lebegett volna tovább, hogy ismét elrejtőzzön, mikor utána szóltam.
- Gastly, igaz az amit Boris,a társam mondott. Tényleg valami ilyesmi történt és a társad, a tanítód meghalt?
Gastly háttal meg áll nekem, majd átbújva a saját testén felém fordul. Arcán már nem az a kaján vigyor látható, hanem inkább lekonyult, szomorú ajkak. A hatalmas szemei, amelyekkel rám néz rettentő sok szomorúsággal van tele.
Gastly bólint, majd csöndesen levitál előttem, hallgatásba burkolózva, a könnyeivel küszködve.
- És mért pont én? Mért nem Boris? Vagy egy másik pokémon?
Gastly a szemeimbe néz, majd valami sugarat bocsájt rám, amitől képek ezre önti el a fejemet.
Az egyiken egy szőke kisfiú áll egy Gastlyvel maga mellet egy hatalmas ház előtt. A következő képen a szőke kis srác már jóval idősebb és ugyan azzal a Gastlyvel valamiféle ásatáson vesznek részt az apjával. Egy újabb kép, ahol a kis szőke srácból felnőtt lett. Haja megőszült, hatalmas ősz bajuszt növesztett. - Várjunk csak! De hisz ez az a férfi, aki a képen is szerepel az üvegvitrinben! Egy másik képen az öreg valamiféle vízzel teli barlangban van, ahol éppen fura színű pokémonok támadják meg őket. A következő képen Gastly az öreget ápolja az ágyában, aki láthatólag nagyon rossz bőrben van. És végül az utolsó képen az öreg látható, aki örök álomra hunyta szemeit, mellkasán pedig Gastly nyugszik és zokog.

Mire végez a kép sorozattal kitisztul az elmém és érzem, hogy egy könnycsepp is kicsordul a szememből.
- Szóval azért én, mert hasonlítok a volt edződre? Azért engem választottál? - kérdezem meghatódottan a pokémont.
Gastly szomorúan bólint, majd szépen lassan elkezd hátrálni előlem, majd miután elég messzire ért hirtelen átváltozott kisfiú alakba és megszólalt.
- De egy ilyen öreg és haszontalan pokémonra biztos nincs szükséged, aki még csak a gazdáját sem tudja megvédeni.
Majd miután elmondta mondandóját visszaváltozott pokémonná és átlebegett a padlón.
- Magát okolja a gazdája halála miatt. Szegény... Mennyire maga alatt lehet és ki tudja, hogy hány évig ette őt a lelki ismeret furdalás... Segítenem kell rajta!
- Gastly! - ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért, hogy meghallja a pokémon. - Azt szeretném, ha velem jönnél. Szívesen venném a segítséged, már csak azért is, mert fogalmam sincs, hogy merre kell innen tovább menni.
A szellem pokémon hirtelen megjelent a padlóban, majd elém lebegett. Hatalmas szemeivel kérdőn nézett rám.
- Na meg persze Bulbasaur is unatkozik így egyedül. És neked is jobb lenne társaságban, így talán könnyebb lenne felejteni is... - tetten megértőn a kezemet Gastly fejére.
A pokémon bánattal vegyült öröm könnyekben tört ki. "Gastly-y-y-y" kifejezéssel nyalta meg az arcomat, amitől az rögvest zsibbadásnak is indult.
- Még csak most csatlakoztál hozzánk és máris ledöntesz a lábamról? Hát jól van ez így? - nevettem Gastlyre, már amennyire a zsibbadó arcizmaim engedték.

Ezek után Boris fele fordultam, aki láthatólag a könyveket bújta, amik bent voltak a szobában
- Nos mit találtál barátom? - mosolyogtam rá örömömben, mert végre lett egy új társam. Ebben a pillanatban most még a legnagyobb ellenségemre is csak mosolyognák.