Bizarr kalandok

[Attila]

Hatalmas barátom, hogy enyhítse a mérges gázok okozta kellemetlenségeket, kieresztette Parasát, hogy az Aromakúra támadásával semlegesítse azokat. Miután elmúlt a nagyobb veszély fogtuk magunkat és elindultunk lefele a veremben, egy lejtősebb útszakaszon. Alig jutottunk mélyebbre, mikor egy újabb tóhoz érkeztünk. Körbenéztem a tárnában és egy utat véltem felfedezni de sajnálatomra az egy idő után sziklaomlásba torkollt, ahol esélyünk se lett volna átjutni.
- Igazad lehet... Mellesleg most inkább az energiáimat is inkább Gastly megmentésére tartogatnám, mintsem kövek cipelésére.
Szemünk Borissal a tóra irányult, amiből furcsa pokémonok ugrándoztak ki a levegőbe, majd zuhantak vissza nagyokat csobbanva. Barátom rögtön elő is kapta a Pokédexét, minek a segítségével elmondott pár dolgot róluk. Megtudtam, hogy ezek ősi pokémonok, akik nem túl harciasak, de ha kell, megtudják védeni magukat. Részemről jobbnak tartottam, ha inkább nem zavarjuk meg őket. Hátha nem azokhoz a kötekedő Tentacruel és Poliwag bandához tartoznak, akikkel találkoztunk eddigi utunk során.
- Hát fogalmam sincs haver, de csak egy módon tudhatjuk meg... - merengtem továbbra is a vízre. - Valahogy át kell keljünk a tavon, különben sosem találjuk meg Gastlyt.
Egy régi korhadt ökrös szekeret véltem felfedezni, aminek talán még pár darabját felhasználhatjuk a tavon átkelésre. Neki is ugrottam ( vagy ugrottunk, ha Boris is így gondolja) a szekér jobb állapotú részeinek szétszedéséhez. Az eredmény: öt darab hosszú és vastag léc, egy nagyjából két-két és fél méteres bot és egy kerék, amivel fogalmam sem volt, hogy mit is kezdünk majd.
- Talán Bulbasaur az indáival összetarthatná a tutajt, amíg átkelünk a tavon... - vetettem fel az ötletet és elő is hívtam pokémonomat.
A fű pokémon fel is mérte a helyzetet és egyetértően bólintott, majd kezdetét vette az "Építsünk egy tutajt" hadművelet.
Az össze szerelés nem okozott túl sok bonyodalmat két ilyen nagyszerű tutajszakértő ember számára, mint Boris és én ( na meg persze Bulbasaurról sem feledkezzünk meg), pillanatok alatt elkészült és a pokémonom az indáival össze is fogta az egymás mellé illesztett darabokat. A kerék darabbal még midig nem tudtunk mit kezdeni, de hála a Pokéwery Channel-nek és Bearursar Gryllsnek jó öletnek tartottam, hogy ha magunkkal visszük, mert Mr. Grylls szerint minden hasznosnak bizonyulhat ilyen helyzetekben, még a saját vizeletünk is ( ami az ő számára mindenre gyógyír).
Így hát a nem túl biztató tutajunkat ráhelyeztük a nyugalmasnak látszó tavacskára és a hosszú bot segítségével, amit kioperáltunk a szekérből, evezni kezdtünk.
Már a tó felénél jártunk, mikor furcsa tapogatók jelentek meg a tutajunkon, majd a következő percben fehér, csigaszerű lények kezdték el belepni azt.
- Mi a... - fagyott belém a szó a meglepetéstől és a csodálkozástól.
Bulbasaur is csak bámulta az eseményeket, mivel ő a tutaj egybetartásával volt elfoglalva, így nem cselekedhetett.
- Boris, szerintem ezek a furcsa valamik nem üdvözölni jöttek minket. - néztem baljósan barátomra. - Tekintettel arra, hogy Bulbasaur túl elfoglalt, szerintem neked kéne tenned valamit ez ügyben. - sürgettem társamat, már már lassan a nyakába felmászva, mert nem igazán rajongtam a nyálkás csiga lények iránt.

[Boris Usaghi]

Egyetértően bólintottam és segítettem részeire szaggatni az ökrös szekér maradványait. 5 léc és egy kerék... Kis filózás után mellé csaptam még négy deszkát, amik bár nem voltak a legjobb állapotban, de ha minket nem is, azért a pokémonjainkat el fogják bírni. Így már egy egész normális méretű tutajjal, és a rögzítést végző Bulbasaurral indulhattunk neki a nyílt víznek. Pontosabban előtte személy szerint leszaggattam a járommegvezető rudat is, hiszen ebben a mélységi tóban aligha van áramlás, ami előre vigyen minket, úgyhogy ezzel hajtottam előre a tutajunkat. Úgy nézett ki nyugodt utunk lesz, a relicanthok ügyet sem vetettek ránk. Ezek szerint míg mi nem bántjuk őket, addig ők sem foglalkoznak velünk. Meggyőződésem szerint ez egy tökéletesen elfogadható bartell üzlet. Éljen a békés egymás mellett élés!
Na az eseménytelen út nem sokáig tartott, csupán az első fehér színű, nyálkás, tapogatókkal teli csápocska felbukkanásáig. Ez már ugye önmagában esemény volt. Ennek volt közvetlen folyamánya, hogy Attila kellemes, férfias hangja bezengte az egész csarnokot egy hősies halálsikoly formájában, amin csak elmosolyodtam, legalábbis mikor már kis híján a hátamra mászott fel. Pedig kifejezetten jó pofán mutatott a tengeri csigaszerűség, nagyokat pislogott maga elé, apró tapogató csápjai viccesen vonaglottak. Elnevettem magam:
- Hát te meg ki vagy kis legény? - villantottam meg az összes fogamat a széles jó kedvtől.
De aztán a pillantásom a jellegzetes, spirálmintás házra esett és kővé dermedtem. Csak hebegni tudtam:
- Az... az nem lehet.... - nyögtem. Megérezve a társam kérdő pillantását leakasztottam a derékszíjamról a pokedexemet s remegő ujjaimmal felnyitottam, majd még mindig tátogva a csigaszerűség felé irányítottam, hogy egyrészt ha jól gondolkodom engem is megerősítsen, másrészt, hogy Attila is megértse miféle csodának vagyunk a szemtanúi... A pokedex pittyegni kezdett:
- Omanyte, egy kihalt tengeri pokémon, szokták spirál pokémonnak is nevezni. A fosszíliák alapján továbbfejlődő formája az omastar. Feltehetően hihetetlenül erős héja mögé húzódott vissza vészhelyzetben, erős csápjaival pedig a haladásban, élettevékenységeiben segítették. A maradványok alapján kijelenthető, hogy zsákmányszerző pokémon lehetett, kisebb halak, rákok alkották étkét. Nem áll rendelkezésre nagyobb mennyiségű információ eme kihalt lényekről.
Hitetlenkedve csóváltam a fejemet:
- Egy élő példány egy olyan fajból, amit teljesen kihaltnak tudunk ezredévek óta - suttogtam. - El tudod képzelni micsoda felfedezés ez? - kérdeztem a szőke fiút, aki meglepetésemre határozottan bólintott, majd a víz felé mutatott. Odanéztem magam is s rájöttem, hogy az omanyte nem volt egyedül. Még további 5 igyekezett felfelé a tutajunkra s jobban megnézve bizony nem voltak éppen barátságosak ezek sem, akárcsak a korábbi tentacruel és golduck. Hökkenten néztem a fiúra:
- Most mit csináljunk? Ezeknek a csodálatos lényeknek nem lehetünk ártalmára és...
Na ekkor söpört végig rajtunk az első vízágyú, ami a korábbi gondolatmenetemben történő kisebb kiigazításokra késztetett.
- ...és most laposra lesznek verve - recsegtem térden állva, mindenhonnan csöpögő vízzel. Felkaptam a fejem: - Exeggcute! Bénító spórák!!
A tojásmagok alapvetően is körülöttünk helyezkedtek el, lévén folytonosan meséltek valamit, vitáztak egymással, talán velünk is, csak erről mi még így konkrétan nem tudunk, szóval a lényeg, hogy nem egészen egy helyre csoportosultak, hanem laza kört alkottak. Ez a helyzet pedig megteremtette a lehetőségét, hogy a tutaj összes oldalát védjék egyszerre, amit most meg is tettek. A sárgás színű növényi por kiáramlott a tojásokból, az omanytek pedig tökéletesen ledermedő testtel bucskáztak vissza a vízbe. Legalább az ostromlók fele, de a többi is azzal volt elfoglalva, hogy elkerülje a veszedelmes felhőt. Végül hárman evickéltek fel a tutajra és indultak támadásra ellenünk. Az egyik visszahúzódott a páncéljába, majd észveszejtő sebességgel gördült előre Bulbasaur irányába. Nyilvánvalóan rájöttek, hogy a fűpokémon indái tartják egyben a lélekvesztőnket... Nem teketóriáztam:
- Grimer! Állj elé és keményedés!
Az iszaplény rögvest cselekedett, az alapvetően lilás színű kültakarója szürkésen csillant a keményedés alatt, széttárt karokkal várta omanyteot. A páncél nekicsapódásakor ugyan eldeformálódott kissé és hátra tántorgott, de a spirálpokémon rosszabbul járt. A páncél a levegőbe csapódott, majd onnan a vízbe, s igen hamar maga mögött hagyta a tutaj. Bizonytalan mozgása jól mutatta, hogy valószínűleg meg is mérgezte a közvetlen érintkezés Grimerrel.
A második vállalkozó szellemű omanyte vízágyúval célozta meg Bulbasaurt, ami nagyjából szerencsénk volt, egy ideig ennek jól ellen tud állni a növényi minidino. Mindenesetre sokat nem szórakozhattunk, úgyhogy:
- Paras! Gombaspórát neki, had aludjon!
Barátom azonnal cselekedett, a kárhozatos növényi spórák kireppentek a gombakalapok alól, majd becsapódtak a megdöbbent őskori szökevénybe. Az megingott s békés álomtalan alvásba szenderülve zuhant le a tutajról. Az utolsó társai vesztét látva maga is menekülőre fogta a dolgot, bár volt egy tippem, hogy inkább segítséget akar hívni...
- Exeggcute! Hipnózis!! - kiáltottam teli torokból.
A sugár a mélybe ugró pokémon után vágódott, de a sötét víztömeg alatt már nem láthattuk célba ér-e, vagy sem. Csak remélni tudtam, hogy egy ideig ő is elpihent és nem jön vissza egy századnyi vízi lénnyel. Kifújtam a tüdőmbe szakadt levegőt:
- Ezt a menetet megnyertük... - sóhajtottam megkönnyebbülten, hálásan simogatva meg Paras páncélját.
Grimerből is kitört a lelkesedés, méghozzá a szokott módon, vagyis lendületesen átölelte Attilát, boldogan kiabálva adta tudtul széles jó kedvét. Nos a srác elbúcsúzhat a ruháitól, ezeket már nincs az a mosás, ami rendbe hozza... Persze kis barátom is hamar rájött mit is csinál éppen, úgyhogy az image megőrzése végét gyorsan egy rakat nyálkás, bűzlő iszapot tüsszentett a fiatal tanító arcába, ráböfögött és jó alaposan beszennyezte a ruházatát is, biztos, ami biztos. Én már csak sóhajtva legyintettem egyet s a fiúra néztem:
- Ezek is albínók voltak, ráadásul egytől-egyig hímek - mormoltam felé az államat vakarva. - Attól tartok, hogy tudom ki lehet ez a Tengerek Királya. Bár szerintem királynő inkább...
Érdeklődő tekintetére folytattam az eszmefuttatást:
- Valaha az ősidőkben itt nyílt tenger volt. Akkor egy omastar nőstény befúrta magát az iszapba, mikor elkezdődött a kiszáradás és mély, hibernációs álomba merült. Nem foglalkozott sem tektonikus mozgással, sem semmi mással, aludt - recsegtem. - Valamiért felébredt. Itt pokémonokat talált. Olyan pokémonok leszármazottait, akik itt ragadtak, mikor a közvetlen összeköttetés a tengerrel megszakadt, gondolom kőomlás miatt. Alkalmazkodtak a környezethez, fény nélkül albínókká lettek. A kőkorszaki omastar pedig vezérré. Sok lény van, amely magában hordja apja genetikai képét így szűznemzésre is képes. Így jöhettek létre ezek az omanyteok. Gyanítom Gastlyn kívül az egyetlen nem albínó pokémon idelent az lesz, akitől vissza kell szereznünk a társadat...
Csendesen fürkésztük a láthatárt, amelyből már kibukkant a hegymélyi tó közepén egy fehér korallokkal borított partú kis sziget. Biccentettem Attilának:
- Hát, azt hiszem, éppen a trónterembe hajózunk...

[Attila]

- Eltudom persze, el tudom, csak csinálj már velük valamit! - szörnyülködtem továbbra is a barátom nyakában. Legalábbis addig a pillanatig, amíg az egyik Omanite egy vízágyú támadással le nem mosott onnan. Boris nyakáról egyenesen a vízbe hullottam, ahol nem maradtam sokáig, mivel eszem ágában sem volt megvárni, amíg megérzem az első tapogatót a combom körül, így hát egy Dewgong kecsességével és ügyességével vissza vetődtem a tutajra, ahol már a testes barátom javában osztotta a hitet. Az Exegcutteok, Grimer és Paras nagyszerű közreműködésével sikeresen visszaverte az utolsó támadó Omanitot is, így végre kifújhattuk magunkat egy kicsit és Bulbasaur is megnyugodhatott. Grimer annyira örült a győzelmének, hogy mérhetetlen szeretettel telve átölelt engem (ismét), de hogy biztos tudtomra adja, hogy mennyire fel van dobva még egy jó nagy adag iszappal is megajándékozta a nem túl tiszta ruhámat, azután pedig egy böffentést is kaptam az arcomba tőle, ami a hajamat kissé hátra is borzolta.
Eltorzult és a hányástól nem túl messze álló arckifejezéssel mosolyogtam (vagy vicsorogtam?) a pokémonra, annak reményében, hogy befejezte.

Miután Grimer végzett a ceremóniájával Boris felvilágosítást tartott a számomra a támadókról.
- Királynő? - hüledeztem, a bűzös ruháimról meg is feledkezve, de érdeklődve hallgattam az előadást.
- Hát ha ez a trónterem, akkor nem ezek lesznek az utolsó ilyen pokémonok, akikkel találkozunk még... - savanyodtam el. - De legalább már szárazföldön nézhetünk szembe velük! - mutattam magam elé heves lendülettel. Ennek köszönhetően egy kis iszap fröccsent a ruhám ujjáról Boris mellkasára.
- Uhhh... Bocsi, nem akartam...

A tutajjal ahogy elértük a partot, Bulbasaur elengedte azt, így annak deszkái darabokra hulltak szét. Visszahívtam pokémonom, hogy biztos ami biztos, nehogy őt is elvigyék, majd felmértem a helyszínt.
Egy hatalmas barlangcsarnokba érkeztünk, ahol a lámpánkon kívül semmi más fényforrás nem volt. Mindenfele cseppkövek voltak a mennyezetben, így folytonos "csöp-csöp-csöp" hangokat hallottunk mindenfele. Ez kissé megijesztett, de Gastly számomra sokat jelentett, így a gondolatára már el is tűnt belőlem a félsz.
Minden egyes lépésünknél mintha halk nyüzsgést halottam volna a fal felől és ez engem egy idő után idegessé tett. A nesz irányába fordítottam a lámpámat és egy seregnyi albínó Omanite, Kraby, Tentacool, Tentacrool állt a barlang mind két oldalán szép, rendezett végeláthatatlan sorban.
Hatalmasat hőköltem hátra meglepetésemben, de... Azok nem reagáltak semmit, csak mereven bámultak ránk.
- Hát ezek meg? - néztem kíváncsian Borisra. - Vajon direkt hagyták számunkra szabadon az utat?
Mert valóban, a két oldalon hosszú sorokban álló pokémonok egy girbegörbe utat formáztak, ami egyenesen előrevitt a barlang sötétje felé.
- Valószínűnek tartod, hogy azt akarják, hogy mennyünk a királynőjük elé? - intéztem továbbra is szavaimat az útitársamhoz.

[Boris Usaghi]

Érdekesnek bizonyult maga a szigetecske a mélységi tó közepén. Nagyjából lapos volt, sok emelkedővel nem szolgálhatott, de nagyobb sziklákkal igen, amik mögött kényelmesen el lehetne bújni. Fejcsóválva néztem hátra, amint Attila visszahívta bulbasaurját, még mielőtt kimentettük volna a tutaj maradványait, a visszaút ezzel lezárult, úszni nem fogunk tudni... Most már mindegy. Ahogy a fiú zseblámpájával körbe pásztázott, a sziklák között tejfehér testek alakjai bontakoztak ki a szemünk előtt. A felvetett kérdésére már csak megráztam a fejem:
- Hát, hogy ők mit szeretnének, azt egészen biztosan nem tudhatjuk... - mormoltam, majd a hátunk mögé böktem a fehér korallokkal borított partra: - De ők mindenképpen az előre haladást szorgalmaznák... - tettem hozzá halkan.
Attila meglepett tekintettel nézett vissza, ahol bizony az eddig békésen pihenő "kövezet" határozottan megindult felénk. Összenéztünk a sráccal, de most nem akaródzott előszedni a pokedexet. A "corsolacorsola" kiáltozás alapján majd később azonosítjuk ezeket az izéket... Megindultunk hát előre, de sokat nem haladtunk, talán ha 10 métert, azt sem egyenes vonalban. Ekkor lettem figyelmes egy golduckra, vagy a golduckra, még nem tudhatjuk egynél több is van-e belőle. Egy barnás színű tojást szorongatott úszóhártyás mancsai között s láthatóan éppen összetörni vagy feltörni készült azt a kőkemény sziklákon. Barna tojás. Nyilván nem vízi pokémon s gondolom emiatt akarják már elveszejteni ezt a meg sem született kis életet. Ökölbe szorult a kezem s lassan Attilára néztem, aki a tekintetem követve már maga is tisztába jött a helyzettel. Komoran mormoltam:
- Fuss - közöltem szárazon, rekedt hangon. - Most. Neked meg kell mentened Gastlyt, ott lesz nyilván azon a nagyobb meredélyen a királynővel. Én nem hagyom harc nélkül veszni azt a kis életet. Feltartjuk a hordát, amíg lehet. Menj már! - dörrentem rá, de minden idegsejtem a harc hevében égett eddigre, mely elkerülhetetlennek látszott jelen pillanatban...

[Attila]

Boris a hátunk mögé mutatott, ahol a part szinte életre kelt és apró albínó pokémonok egy csoportja szorított minket előre. Gyorsított tempójú sétánkban kiszúrtunk egy Golduckot, aki éppen egy barna kis tojást készült megsemmisíteni. Borisra tekintettem, akinek láthatólag nem tetszett a dolog. A keze ökölben és elhatározta, hogy megmenti a kis tojást, valamint feltartja a sereget, ameddig csak bírja.
- Rendben van Boris, köszönöm! - mosolyogtam a barátomra. - De légy óvatos. Nem kis túlerővel nézel szembe.
A testes srác bólintott, én pedig elindultam a meredély felé, ahol feltehetőleg a királynő tartózkodott az én Gastlymmel.
- Gastly... Remélem nincs semmi bajod... Elszántan rohantam a pokémonok vezére felé. Csodálkoztam, hogy senki sem próbál az utamba állni, de végül is ez csak nekem kedvez. Vagy nem?
Mire odaértem egy hatalmasra nőtt... - MÍÍÍÍÍÍ? NEEEEEEEEEEEEE!! Egy újabb csiga... ...és átalakult Omastart pillantottam meg, aki éppen Gastlyvel küzdött. Nem látszott elég fairnek a dolog, mivel látható volt, hogy az Omastar sokkal tapasztaltabb. Gastly biztos meg akarta bosszulni előző gazdáját, ezért szállt harcba vele.
Erőt véve az undoromon léptem egyet előre és hangosan elkiáltottam magam: - Omastar vagy királynő! Hívd ahogy akarod magad, de én nem hagyom, hogy bántsd a barátomat, megértetted?! - néztem szúrós szemmel a pokémonra, aki jöttömre megragadta az egyik csápjával Gastlyt és felém hajította, majd fújt egy nagyot randa szájával ( már ha azt szájnak hívják).
Gastlyt elkaptam a karomba és miután megbizonyosodtam róla, hogy semmi baja leeresztettem magam elé, hagy lebegjen.
- Örülök neki, hogy jól vagy. - kacsintottam a szellemre. - Most pedig, hogy már együtt vagyunk, mutassuk meg ennek a kövületnek, hogy csapatba az erő!
- Gaaaastly! Gaaaaastly! - helyeselt hevesen a pokémonom.
- Hát akkor rajta, hipnotizáld el! - kiáltottam, de Omastar megelőzött és a házába bebújva hevesen pörögve a levegőben elindult a szellem pokémon irányába. Viszont nem számolt azzal, hogy Gastlynek nincs szilárd teste, csupán gázokból áll, ezért keresztülhasított rajta, mint kés a vajon és beleszállt a sziklafalba.
- Oké Gastly, amíg mozgásképtelen nyalogasd meg egy picit!
Gastly odarepült a sziklába zárt pokémonhoz és hatalmas nyelvét végighúzta rajta, amitől az bénultan esett ki a falból a talajra.
- Rendben van, most pedig altasd el!
Gastly hipnózis sugarakat küldött az alvó pokémon felé, aki bénultan nem tudott ellenállni neki és telibe kapta azokat, minek következtében hangos hortyogásba kezdett.
Nem haboztam, tudtam, hogy csak egyetlen dolgot tehetek, hogy épp bőrrel megússzuk ezt az egészet... Elővettem az egyik pokélabdám és az alvó, szörcsögő királynőre hajítottam, akit el is fogott és pár rándulás után bent is tartott.
- Ügyes voltál Gastly, mostmár bosszút álltál a mesteredért! - dicsérem meg a pokémonom, majd visszahívom a labdájába. Ezután odasétálok a még meleg pokélabdához és a tenyerembe veszem.
- Nem gondoltad volna hosszú életed során, hogy egyszer ez lesz a vége, igaz te nyanya? - beszélek a kezemben lévő pokélabdához. - Most pedig gyere elő, van egy kis dolgod! - hívom ki az Omastart a labdájából, aki immáron ébren van és kissé ingerülten, de elfogadja, hogy ez lett a sorsa.
- Na ide figyelj Omastar... - a pokémon egyet szörcsögött felém, jelezve, hogy nem tetszik neki ez az egész, de nem tudott mit tenni. - Elengedlek és itt maradhatsz, feltéve ha... Utasítod az alattvalóidat, hogy hagyjanak minket szabadon és sértetlenül elmenni.

A pokémon egy ideig forgatta kerek szemeit, majd pislogott egyet, amit én igenek vettem.
- Hát akkor ezt megbeszéltük.
Omastarral visszamentünk arra a pontra, ahol Boristól elváltam. Kíváncsi voltam rá, hogy mi történt barátommal. Őszintén bevallom, aggódtam is érte egy kicsit, hiába olyan hatalmas.

[Boris Usaghi]

Attila a szavaim szerint elrohant, jómagam pedig felkészültem a lehetetlenre. Nem akartam, hogy a tojásban bármi kár is essen, így csak utasítottam exeggcuteot, hogy:
- Hipnózis! Cél a golduck! - recsegtem.
A sugár telibe kapta a meglepett kacsaszörnyet, aki egy pár pillanatra legalább kiterült, ez nekem pont elég volt, hogy odaugorva felkapjam a poketojást s a mellemhez szorítsam. Társaim körém gyűltek, míg a sereglet feledve a sprintelni kezdő barátomat elkezdett közrefogni minket... Na most légy okos Boris... Csak éppen semmi életmentő nem jutott eszembe, egy valamit kivéve. A partvonal felől rohamozó korallszerű izéket hanyagoltam, kövesedett testük miatt, helyette a "segédcsapataikként" érkező három poliwrathre mutattam:
- Grimer! Mennykőcsapás!
A levegő nehéz ózonszaggal telt meg, ahogy az emberderéknyi villám bevágott, s a vízi harcosok görcsösen rángatózó tagokkal elterültek. Futni kezdtem zsebemben az exeggcute tojásokkal, mellettem az iszaplény és öreg barátom tartották a lépést a hökkenten hátráló szörnyszülöttek között. Igen, csak így gondoltam már rájuk nácisztikus elveik miatt. Sajátjaikon kívül mindent legyilkolnának, elvennék a még meg sem született életet. Fogcsikorgatva futottam a part felé, ami az én testsúlyommal nem olyan egyszerű móka, de az aggodalom és a félelem a gyűlölettel keveredve erőt adott hozzá. Sok erőt. Feltűnt egy poliwag is, lendületből rúgtam bele, hogy a legközelebbi sziklafalig repült s azon nagyot csattanva ájultan rogyott össze. Talán ha elkapnám... Nem! Ezekből egyet sem. Ezek már nem pokémonok a szememben. Az elzárt világuk egy olyan elfajzott társadalmat termelt ki annak a kőkorszaki szökevénynek a vezetésével, ami természetellenes, ellenkezik mindazzal, amit a pokémonokról ismerünk. Tébolyult szörnyekké váltak, semmi mássá! Nem szoktam ítéletet mondani senki felett, de egy születendő lény, egy érkező ártatlan kis élet elveszejtése nem megbocsájtható. A legaljasabb bűn, ami csak létezik! Lihegve értünk vissza a deszkamaradványokhoz, ahol előkaptam a pokelabdámat:
- Exeggcute! Vissza!
Nem törődtem a döbbent szemekkel, sem az értetlenkedéssel. Tudták ők is, hogy most nagy szükség lenne minden harcosra, különösen egy fű lényre, de én nem ezt terveztem. Óh nem...
- Grimer vissza!
Az iszaplény testét is magába húzta a vörös fényár, döbbent hangja elveszett a barlangcsarnok sötétjében. Legrégebbi kis barátomhoz fordultam elé rakva a két pokelabdát és a tojást:
- Menj - mutattam a deszkára.
Kikerekedtek a szemei, sőt gyanúsan kezdtek csillogni, mintha csak könnyekkel teltek volna meg a bogárszemek, dacosan fújt egyet, lábait megfeszítve készült fel, hogy elugorjon, ha labdába próbálnám hívni, de azt amúgy sem tehettem. Egy tentacool vonszolta magát lassan felénk, a dühödt rákpokémon valami elborzasztó erejű spóratámadást indított, amint meglátta, hogy rögvest elpihent az albínó rémség. Éreztem, hogy az én torkomat is sírás szorítja, nyelvemre a fájdalom, a düh és a félelem hozta keserű epe gyűlik, de ezt most meg kellett tennem:
- Menned kell Paras! - néztem rá keményen, ám tudtam, ha el nem magyarázom, nem fogja megtenni, bármilyen engedelmes is. - Muszáj! A tojást biztonságba kell juttatni. Ha más nincs, add majd Attilának, ha túléli... Kérlek!
Paras dacosan rázta a fejét, felém tolta a tojást s maga állt a partvonalba. Megértettem a szándékát, de nem engedhettem:
- Nem barátom - válaszoltam halkan. - Az én súlyom nem bírja meg az a léc, de a tiéd igen. Emellett az én döntésem volt a harc, az én felelősségem s azt nekem kell viselni minden következményével. Indulj Paras!
Könnyes szemeit fúrta az enyémbe szinte, halkan makogott:
- Paraaas?
- Menj - ziháltam magam elé, már nem akartam, vagy nem tudtam a szemébe nézni.
- Parasss...
- Menj már!!
- Parasparas!
- Tűnj már!!! Mindjárt itt vannak! Nem hallod, Paras?! Menj már!!! - ordítottam rá, mire nagy nehezen feltolta a tojást a deszkára, amit rögvest a vízbe taszítottam. Megperdülve a sumosok alapállásába helyezkedve vártam a rohamot. Éreztem a hátamon két lázban égő, könnyes szem sugarát, de nem tehettem egyebet. Ám legyen. Egy életet és három barátot akkor is megmentettem ti mocskok!
Megérkezett az első roham, a korall lények támadása. Nem sokat taktikáztak, egyszerűen a létszámfölényükkel próbáltak elsodorni, amit nem akartam hagyni persze, időt akartam nyerni a pokémonjaimnak. Ütöttem, dobtam, rúgtam mindent amit értem. Meg persze kaptam is bőséggel. Előbb a bokámba mart valami, aztán gyomorszájra ütöttek az időközben felzárkozó poliwrathek is, majd a szám szakadt fel csúnyán egy csapás nyomán. Igaz viszonzásul lefejeltem a golduckot legalább. Persze nyilvánvaló volt, hogy csak egy perc kérdése lesz talán az egész... Meginogtam, féltérdre zuhantam. Íme a vég... De nem bánok semmit! SEMMIT! Megindult a végső roham, s akkor...
...elemi erővel vágódott be előttem egy nagy adag sár, szétdobva a megdöbbent kisebb pokémonokat, a barlangi szél pedig izmokat görcsbe rántó növényi port hozott. Meghökkenve kaptam hátra a fejemet. A léc újra a parton hevert, s Paras kiengedte a harcosaim újfent. Döbbenten pislogtam a kicsiny pokemonra, aki viszont boldogan mutogatott a víz felé s hívott feléjük. Botladozva odasiettem, a mögöttem érkező kisebb hadsereget őrült intezítású vízsugár verte le a lábáról. A relicanthok feje már a vízszín felett volt s most vízágyúikkal csináltak nekem egérutat, míg a társaimhoz értem. Nem értettem semmit, azon kívül, hogy az őshalak velünk vannak. A banda pedig kitett magáért a fedezővíz alatt. Mennykő vágott az ostromló hadba, vagy éppen kisebb fajta sárbombák, paralizáló s álmot hozó spórák röpködtek. Úgy dőltek ki a vízi lények, mint a gabona aratásnál. Csak épp elfogyni nem akartak. Minden pokémon s magam is kimerültem, térdre rogyva, zihálva vártuk a végét. Megpróbáltam. Tényleg megpróbáltam...
Ám a mai nap csodákról szól. A horda lecövekelt, s visszafelé pislogott a magaslatra. A magaslatra, a trónteremre, amelyen Attila és az a förtelem együtt jöttek lefelé. Az őspolip kárált valamit veszett sebességgel, s a tengerlakók elkezdtek visszahúzódni, utat nyitni felénk a fiúnak s Gastlynek...

[Attila]

Sietős léptekkel tartottam a barátom felé. Az Omanite csak szúrós tekintettel nézett utánam, de tartotta magát az egyességünkhöz. Boris körül ott álltak ugyan az albínó pokémonok és láthatólag alaposan elláták a baját, de még talpon volt, a pokémonjaival és a furcsa halakkal mögötte és látszólag a tojásnak sem esett semmi baja, hála az égnek. Valamint örömmel konstantáltam, hogy Boris is ellátta baját egy két albínónak, legalábbis erre következtettem a sebesült pokémonokból.
- Jól ellátták a bajod, úgy látom... - nézek Borisra savanyú képpel, ahogy odaértem. - De legalább még élsz és ez a lényeg! A vezérükkel sikerült egyességre jutnom, miután elkaptam őt. Megegyeztünk, hogy szabadon engedem, ha hagy minket békében és biztonságban eltávozni és beleegyezett.
Az Omanitra tekintettem, aki továbbra is szúrós tekintettel nézett ránk, de egy idő után visszahúzódott a helyére, így eltűnve a szemünk elől. Az alattvalói is hasonlóan cselekedtek és lassan ők is elszivárogtak mellőlünk, a sebesültjeikkel együtt, azt az érzést keltve, mintha egy kihalt barlangban lennénk.
- Jó lenne minél előbb ellátnia sebesüléseid... - tekintettem aggódó arccal a testes barátomra. Elővettem a hátizsákomból egy kis gézt és fertőtlenítőt, majd odaadtam neki. - Tudom, ez elég primitív megoldás, de megteszi addig, amíg visszaérünk a kastélyba. Jut is eszembe... Hogy a fenébe jutunk vissza? A tutajunk oda... - fanyalodtam el.

[Boris Usaghi]

Letöröltem a vér a szám széléről s lassan álló helyzetbe küszködtem magamat. Végighallgattam lehajtott fejjel Attilát, miközben a saját érzéseimmel viaskodtam. Őszintén szólva a legalapvetőbb érzésem jelenleg az volt, hogy kitaposom az omastart lepénynek, de belül ott munkált bennem az érzés, hogy végre többet tudjak meg az ősi világokról. Édesapám munkájában ennél nagyobb előbbre lépés nem is lehetne... Nem adhatok a személyes ellenszenvre... Lassan Attilára néztem:
- Gratulálok és hálásan köszönöm - nyújtottam kezet neki őszinte szívvel. - De ha megengeded, lévén a veszély elmúlt... öhmm... Igénybe vehetném egy kicsit a türelmedet és Gastly segítségét? A tolmácsolásával meg szeretném kérdezni azt a... khmm... a királynőt néhány dologról az ősi világból. Attila ez... ez nekem nagyon fontos... - néztem a szemébe komolyan.
A nyílt szívű fiú általában nem szokott húzódozni, reméltem most sem teszi azt. Ha beleegyezik, akkor felkérjük a szellemet az elmébe sugárzott emberi beszéden keresztüli tolmácsolásra. A förtelemhez fordultam:
- Omastar. Tartjuk magunkat az alkuhoz, de kérdéseim vannak hozzád mindarról, amit mondhatsz nekünk arról az időről, amelynek szökevénye vagy a mai világba - mormoltam.
- Túl sok idő. Túl sok történet. Nincs időtök rá szárazon járók. Azt hiszem ez embert akar jelenteni - tolmácsolta Gastly.
- Minden nem is érdekel most - ráztam a fejem. - Csak egy pokémonfaj, ami mára kiveszett, de a te korszakodban még élniük kellett. Már senkinek nem ártasz vele, ha mesélsz róluk...
- Ha ez az ár, hogy ne zavarjátok a víz magányát... Kérdezz zsíros két lábú - adta meg magát a csiga.
- Mi kabutonak, fejlett alakjában kaputopsnak nevezzük őket - kezdtem, majd az egyszerűség kedvéért megmutattam a feltételezhető testi rekonstrukciók képét a pokedexben. Omastar nézte egy darabig dülledt szemeivel, melyben a harag villámai cikáztak fel, de végül beszélni kezdett s a kísértet hűségesen fordította:
- Ők gonoszak voltak - mormolta. - Riválisok. Nem ismerte fel időben a fajtám. Mi erősek. De ők is azok. Sosem volt meg hatalmuk legyőzni omanyteok. Mégis kiirtottak minket.
- Hogyan? - lepődtem meg.
- Omastar erős. Omastar hatalmas. De lassú. Nehéz a páncélom. Kabutops gyors. Nagyon gyors - magyarázta.
- Nem osztottátok meg az élettereteket? - lepődtem meg.
- Egy ideig. De ők voltak szaporák. Halásztak sokat. Kimentek a partra is. Fogtak el más táplálék. Mi lassúak. Nem voltunk elég szaporák. Kiirtottak háború nélkül - háborgott.
- Ellenséges volt a viszonyotok? - érdeklődtem, hiszen az eddigi feltételezéseink nem erre irányultak a kihalt a fajokról.
- Nem. Nem. Mi hittük, hogy együtt leszünk erősek. Kabutok elárultak, elvették mi enyénk - morogta.
- Szándékosan?
- Mit számít? Talán nem. Talán csak jobb pokémonok. Vagy igen. Nem tudom. Nem érdekel. Csak a gyűlöletem érdekel.
- Ti vagytok hát a régebbi faj? - tettem fel az utolsó kérdést.
- Mi vagyunk az ősök. Minden kezdete és eleje. Mi vagyunk az igaz. Mi vagyunk az uralkodók. Minden csak a miénk és csak minket illet - felelte meg szertartásosan az omastar.
Felsóhajtva néztem Attilára:
- Eleget hallottam. Ha engem kérdezel inkább bíznám azokra a sorsunkat, akik eddig is mellettünk álltak - mutattam a relicanthekre. Erről eszembe jutva megperdültem újra az omastar felé: - Miért nem titeket segítettek az őshalak? - érdeklődtem megütközve.
- Relicanth áruló - hörögte vad dühvel az omastar. - Nem igaz fia a tengereknek. Békét hirdet, Békét hol béke nincs, csak árulás. Pokémonok kimennek a tengerekből. Ki az omanyteok királyságából. Többé nem tisztelik az őseik. És relicanthek szerint ez így jó. Kabutok sikeresek. Jobbak mint az uralkodó faj, az omanyte. És relicanthek szerint ez jó. Omastar és omanyte elveszíti alattvalóit, elveszíti uralmat. Mindazt ami az övé. Mert joggal csak az övé. Ők pedig állnak árulók mellé! Ne bízz bennük két lábú. Téged is elárulnak majd.
Elvigyorodtam a szavaira:
- Fogani mernék lábasfejű haverom, hogy még nálad is ősibb faj, ezt nem veszi be a gyomrod, mi? - kuncogtam. - Úgy mellesleg: a többi omanyte és omastar is ennyire a szívére vette, hogy nem uralkodik a tengereket elhagyó pokémonokon a fajtád, vagy ezek személyes nézetek?
- Többiek keresnek béke. Mondták nem uralkodók. Csak fiai a tengereknek. Nem hallgatták bölcsességem. Ostobák voltak - sziszegte halkan a förtelem. - De én itt vagyok. Ők meg halottak. Omanyte újra uralkodó faj lesz. Egyszer.
- Sohasem jön már el a ti időtök - ráztam a fejem kissé szomorúan a magányba és az idő súlyába beleőrült pokémon felé. - Azért pusztultatok ki, mert a nehéz páncélotok lehúzta a súlyotok, túl lassúakká váltatok a vadászathoz. Ettől voltak sikeresebb faj a kabutok is. A mai világ pokémonjaival nem versenyezhettek. Húzódj meg itt és élj, mert ha a világra törsz... a világ eltipor vénség - sóhajtottam.
Omastar nem vett tudomást a szavaimról, elfordult tőlünk, csupán csápjai intésére sietett elénk egy raklapnyi albínó szörnyeiből, az egyik poliwrath öreg, vízzel teleszívott kötélféleséget is szerzett valahonnan, amit átvettem. Attilára néztem:
- Ezzel összetarthatjuk újra a tutajt, a darabjait úgyis visszahozták a relicanthek a kerekeden kívül - mutattam rá. - Nos, a döntést rád bízom, ki kísérjen innen minket ki. Az új szerzeményed csatlósaiban, vagy az őshalakban bízol jobban? - érdeklődtem, miközben nekiálltam összekötözni a deszkákat.

[Attila]

Már gondolkoztam azon, hogy miként is hagyhatnánk el ezt a helyet, de Borisnak még eszébe jutott valami. Kölcsönkérte a Gastlymet és a tolmácsolása segítségével kommunikációs kapcsolatba lépett az Omastarral. Miután megtudott tőle mindent amit akart, egy Poliwrath lépett elő és adott át Borisnak egy kötelet, amivel ő elkezdte összekötözni a tutajunk deszkáit, amiket a Relicanthek visszahoztak.
- Hát nem is tudom... Mindenesetre mielőbb készítsük el a tutajt, mert egy perccel sem akarok több időt eltölteni ezen a helyen, mint kell.
Segítettem Borisnak összerakni az úszónkat, majd ( nem mondanám, hogy könnyes búcsúval) elváltunk az őspokémontól és alattvalóitól.

A vízen az utunkat a Relicanthek kísérték végig. A tutajunk mellet ugrándozva, ficánkolva (néha-néha viccesen le is köpve minket gyengébb vízágyúval) mulattattak minket, amíg minden gond nélkül vissza nem jutottuk a szemközti partra. Viszont amerről jöttünk, nem tudtunk továbbmenni, mert egy hatalmas Onix húzta ott a lóbőrt.
Legalább négyszer akkora volt, mint társai, de viszont nem volt fehér színe, amit én jó jelnek véltem, mindenesetre ember vagy pokémon legyen a talpán, aki fel mer ébreszteni egy ekkora teremtményt. Hatalmas száján hatalmas erővel szívta be a levegőt és minden egyes ki és belégzéskor szinte beleremegett a barlang, teste apróbb moccanataira.
Nem igazán tetszett nekem ez az egész, de valahogy nem éreztem késztetést azután, hogy odasétáljak a hatalmas hegyomláshoz és megkocogtassam, ezzel felébresztve az alvó pokémont, hogy esetleg nincs -e kedve arrébb kúszni.
Tekintetemet a kőrakás felé fordítottam, amit talán kitartó munkával el tudnánk hordani, de a siker nem garantált, mert fogalmunk sincs, hogy merre vezet az az út.
- Most mi legyen? Van egy másik út, amit kövek torlaszolnak el és nem tudjuk hova vezet és van ez, amit egy még nagyobb kő darab, jobban mondva egy Onix torlaszol el, de ezt tudjuk hova vezet... Szerinted megkíséreljük felkelteni az alvó pokémont Boris? - vontam fel a szemöldököm a barátomra tekintve.

[Boris Usaghi]

A visszaút nagyjából simának nézett ki, Attila is inkább bízta magát a relicanthekre mint a helyi albínó szörnyekre. Az őshalak mellék szegődve kísértek minket végig, illetve, amint megfigyeltem, tulajdonképpen ők hajtották a tutajunkat is. Hamarabb és főképp megkönnyebbült szívvel érkeztünk vissza a túlpartra, mint ahogy elindultunk a szigetre. Ott azonban enyhén szólva is nem várt akadályba ütköztünk. Fejvakarva nézegettem a nagy testű, döbbenetesen nagy testű! pokémont, ami jelenleg rögtönzött úttorlaszként szolgált. Társam kérdésére vállat vontam:
- A fű pokémonok más esetben különösebb nehézség nélkül elintéznék ezt a túlméretes kukacot, egyszerűen arrébb csalogatva és újfent elaltatva, de most mind a te bulbasaurod, mind az én parasom és exeggcuteom igen kimerültek - kezdtem merengve. - Gastly nem harcos igazán és épp fogságból szabadult, míg Grimer mérgeire aligha lesz fogékony a kőtest. Egyszóval nem, nem javaslom felébreszteni...
A kőomlás felé fordulva sóhajtottam nagyot:
- Egyszerűbb lenne más esetben, ha megnéznénk ezt az utat, ha nem is vezet ki, mire feltérképezzük, ha zsákutca is, felébredhet addig az onix. Más esetben. De jelenleg én is és a pokémonjaim is fáradtak vagyunk, ehhez meg bárhonnan nézzem is, egy utászszázad még mindig kéne és...
Idáig jutottam, mikor a szavainkat hallgató relicanthek készségesen cselekedtek, nagyjából fél tucatnyian indítottak hidro pumpa támadást az omladék ellen, ami szinte azonnal beomlott vagy í vízbe csúszott, így nagyjából szabaddá téve az utat. Megfontoltan megsimogattam az állcsúcsomat:
- Igen. Azt hiszem határozottan kezdem megkedvelni ezeket - merengtem. - Hát, akkor ha neked is megfelel... - néztem Attilára, s mivel ellenvetés nem volt, így elindultunk a megnyílt kürtőben.
Lassú, monoton léptekkel haladtunk végig a tárnákon idebent, a nedves gönc rajtunk hamar megszáradt szerencsére, sőt egyre gyakrabban törölgettem a homlokomat. Társamra pillantottam:
- Nincs itt valahogy egyre... melegebb? - vontam fel a szemöldökömet.
Hamarosan olyannyira átforrósodott a levegő, hogy kénytelen voltam visszahívni Parast és Exeggcuteot, a fű pokémonokat ilyen hőmérsékletnél már komoly veszélynek tennénk ki. Épp ezért javasoltam Attilának is bulbasaur visszíhívását is, ha magától nem tette meg. Na lássuk mi vár itt ránk...

[Attila]

Míg Borisal azon tanakodtunk, hogy merre tovább, az Onix felébresztése ( amiről Boris hamar lebeszélt) vagy a kőomlás, hírtelen a Relicenthek megjelentek és egy Hydro Pumpa támadással szétmorzsolták a sziklaakadályt, így feltárult előttünk egy teljesen új járat, amiről fogalmunk sem volt, hogy merre és hova vezet, de legalább a drabális nagy Onixal nem kellet szembenézzünk.
Így hát elindultunk a számunkra új járatban. Minél jobban haladtunk előre, a hőmérséklet mintha annál jobban kezdett volna el emelkedni. Borisról és rólam is csak úgy folyt a víz és jobbnak láttuk mindketten, ha a pokémonjainkat visszahívjuk a biztonságot jelentő pokélabdájukba. Úgy ötven méter megtétele után a hőség már szinte akkora volt, hogy azt le se lehet írni, a sziklák a talpunk alatt már igencsak melegek voltak és a levegő is hullámzott körülöttünk.
- Boris, ez szerinted normális? – néztem bágyadtan társamra.
Nem kellet sokat előrehaladnunk, mikor apró fénypontokat véltem felfedezni magunk előtt. De ez még nem minden! A fénypontok még mozogtak is.
- Hát ez meg? – néztem kíváncsian a jelenség felé. – A melegtől hallucinálnék?
Hamar kiderült, hogy hallucinációról szó sincs, mivel pár lépés megtétele után valami iszonyatosan visított egyet a talpam alatt. Lenéztem és egy Charmeleon „kacsintott” vissza rám, aki láthatólag éppen aludt, de én felébresztettem. Fenyegetően nézett ránk, majd hogy megtorolja sérelmét, száját nagyra tátotta és egy lángorkánt küldött felém. Hála nagyszerű reakció képességemnek sikerült elkapnom a fejem, így a tűz a sziklafalat perzselte meg. Bulbasaurt nem hívhattam elő, hisz ő fű típusú pokémon és egy Charmeleon megenné reggelire, Gastly pedig nemrég volt túl az Omastarral vívott ütközetén. Boris pokémonjai is ki voltak fáradva, ezért csak egyetlen ésszerű megoldást tudtam javasolni barátomnak: - Boris, szerintem húzzuk fel a nyúlcipőt és… FUTÁÁÁS!! – kiáltottam egy hatalmasat, majd ahogy csak a lábam engedte kezdtem el loholni előre, Borisrol meg is feledkezve. Utamnak egy nem várt következmény vetett véget. Még több Charmeleon!
Eszembe jutott, amikor eltévedtem a szigeten és behúzódtam egy barlangba. Nagy volt a gyanúm, hogy mi most éppen ott mászkálunk és ha ez így van, akkor elképesztően nagy bajban vagyunk. Megvártam amíg Boris is utolér (no meg a Charmeleon is balszerencsénkre) és gyorsan elhadartam neki mindent.
- Boris, ez a barlang tele van Charmeleonokkal. Ki kell jutnunk gyorsan, különben megsütnek minket elevenen!
Mire ezt közöltem barátommal, addigra vagy hat darab ilyen tűz pokémon vett körbe minket és a tekintetük, no meg az alakuló lánggolyó a szájukban, nem sok jót ígért.

[Boris Usaghi]

Attila osztotta a nézetem, miszerint ez közel sem természetes, én csak vállat vontam és megráztam a fejem a kérdésére. Aztán mégiscsak fűztem hozzá némi kifejtést:
- A föld alatt, minél mélyebben vagyunk, egy idő után elvileg annál melegebb lesz, igen, de egyszerűen még nem tehettünk meg akkora utat lefelé, ami...
Na nagyjából idáig jutottam az eszmefuttatásban, amikor a távoli sötétség felé a szemeit meresztgető Attila hirtelen hátra hőkölt. A lába alól egy meglepően mogorva tekintetű szempár villogott felénk, aztán ahogy felemelkedett és a farkán lévő lángnyelvek fényköre megvilágította immár a...
- CHARMELEON!!! FUTÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁS!!!!! - üvöltöttem fel torkom szakadtából és súlybéli hátrányomra rácáfolva vagy azonnal két testhosszt vertem rá a barátomra nagyjából 20 méteren. A dög fújtatva loholt mögöttünk, míg előttünk a távolban isfeltűntek a fénypontok és... Sárgás szemek, izzó lángok a farkak végén, vicsorgó pofák... Hova jöttünk mi be?
- Attila! Szerintem mi... mi most... - kezdtem vacogó fogakkal, majd amint realizáltam, hogy teljesen körbe vett minket a vad horda, fennakadtak a szemeim: - Én azt hiszem...
Filmszakadás...

(Amíg a karakter ájult innentől Grimer szerepébe lépek át)

Boris barátom nemes egyszerűséggel elvágódott a talajon. Ez meg milyen támadás lehetett?! Semmi se láttam. Ezek biztos akkor valami drowzee rokonsága lehet. Vagy ilyesmi. Nem tudom amúgy mit kell tőlük rögtön tetszhalált mímelni? Nekem tök szimpik! Jó, hát rasnyák, az tény, de erről nem tehetnek. Nekem sem érdem, hogy ilyen gyönyörűnek születtem, ők se tehetnek arról hogy... húazanyádmindenkit! Hé, haver, lángol a leheleted, mit zabáltál te?! Énisénisénisénis!!! Nem adsz, te piszok?!
Nézd már, a sárga szőrű meg vonyít itt bele épp kaját próbálok csencselni! Különben is, az ő hülye ötletei miatt feküdt ki Boris, pedig azt a fószert csípem. Na mi van már pubi, mit magyarázol? Mi lenne ha ráböfögnék? Vajon csendben maradna végre? Kipróbáljuk!!
- Böööööörghhhhhh!!!!
Ez az! Pont telibe! Na ennyire nem kell azért öklendezni, annyi méreg nincs is benne. Ne legyél má' nyámnyila! Arceus seggére, ez mindjárt meghal itt nekem ennyitől... Miféle gerinctelen weddleökkel haverkodik a főnök má'? Bah! Na szedd már össze magad kócoskám! Főleg mert az a srác meg mindjárt megpörköli a nemesebbik feled. Hihi, ez jó muri lesz, mondom én hogy szimpik!

[Attila]

Boris eléggé megrémült a tucatnyi Charmeleon láttán, de oly annyira, hogy…
- Elájult? Boris kelj fel, ne hagyj magamra! Boris, állj fel! – kiabálok vele, de semmi.
- Na jó, akkor majd kiviszlek innen, ha törik, ha szakad… És ti nem fogtok megállítani, értve vagyok?! – ordítok dühösen a Charmeleonok felé. – Mert én vagyok a legjobb! – mutatom feléjük a hüvejkujjamat, de a támadást nem onnan kapom, ahonnan vártam volna, hanem…
- Grimer? – hullok a padlóra meglepetésemben, mivel az iszap pokémon meglepett (már ha jólszámolom negyedjére!!!) egy hatalmas Grimer böfivel.
Ruhámról csak úgy csorog a büdös iszap, a számba is ment egy kicsi, ezért heves köpködések közepette fordulok a pokémon felé.
- Figyelj Grimer, együtt kell működnöd velem, ha élve akarod látni a gazdád, érted? – nézek rá kérdőn.
Az övemhez nyúlok, de gyorsan el is veszem onnan a kezem. ~ Nem hívhatom elő Bulbasaurt, ő nem bírja a forróságot és talán Borist se… Akkor viszont…

Bebújtam az alélt Boris teste alá és – De marha nehéz vagy, de akkor is, ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – remegő térdekkel álltam fel vele. – Kijutunk… - Majd Grimer felé fordultam.
- Figyelj kis nyálkás barátom. Tekintettel arra, hogy Boris többi pokémonja nem bírja a tüzet, és az én pokémonjaim is használhatatlanok jelen pillanatban, ezért a te segítségedet kérem. – magyaráztam a kis Grimernek remegő testtel a súlyfelesleg miatt. – Te kell fedezz minket, mivel neked meg se kottyan a tűz.
Elindultam előre Borissal a vállamon a baljós Charmeleonok fele és hatalmas szenvedés árán sikerült két métert előre haladnom.
- Ha nem engedtek ki minket, akkor erővel törünk utat, igaz Grimer? – néztem hátra a méreg pokémonra. Támadd meg őket egy… Mit s szokott használni Boris? Lássuk csak… Áhhh, meg is van! Támadj rájuk egy Sárbombával Grimer! – üvöltöm el magam, közben a kezemet előre nyújtom és a mutató ujjammal a Charmeleonok felé bökök, akár egy hős, aki a világot készül megmenteni.

[Boris Usaghi]

Esküszöm az élő Arceusra, én az életben nem fogom ezt a pancsert megérteni! Emberek... Ilyen ostoba pokémonokkal még nem találkoztam, mint ezek, pedig volt szerencsém már snorlaxhez is. Na jó... Hát láttam messziről... Nagyon messziről... Boris távcsövén át na, de kihívtam ő meg úgy csinált mint aki alszik! Mert Grimerrel senki nem tud packázni, de nem ám! Óh jóságos Arceusom, te meg most mit csinálsz sárga szőrű Kapott egy kétoldali heresérvet, ha jól nézem, de sikeresen talpra rángatta Boris bátyót és most... táncolnak???!! Ahogy nézem a bugyuta vezet, míg Boris... hehh és még én vagyok a bunkó, mi?! Ez itt tovább játssza a tetszhalottat, míg az a rakás szerencsétlenség szenved. Hát könyörgöm, ezt azért már én se csináltam volna meg szegény többszörösen hátrányos helyzetű beteg lénnyel. Ronda is, buta is... miért kell ezt tetézni is? Két pofont neki, majd lenyugszik, de neeeem! Hagyja magát és ez meg nekiáll táncolni Borisszal. Aszondja... Egyet előre, kettőt hátra, négyet jobbra, kettőt balra, egyet előre, kettőt jobbra, hármat hátra, puff elestek... Na ilyen hülye egy koreográfiát se láttam eddig. De most legalább viccesen kapar a lábaival a főnök hordó hasa alól. Nézd már kimászott, fene egye meg. Természetesen én és a tüzes haverok fetrengtünk a röhögéstől. Odasuhantam és bemutattam nekik mi is az igazi tánc: megállva a sárga szőrű előtt oldalra tárva a karjaim belekezdtem a messze földön híres higanymozgásba. Jah kérem! Akinek ilyen teste van, mint nekem... minden gardevoir álma, nah, nincs ezen mit tagadni.
- Griii? - néztem pislogva a kalászhajúra, de úgy nézett ki nem értette meg. Istenem, hát semmi értelmes nyelven nem beszél? Én is megértem az ő kuruttyolását, lehetne benne ennyi... Bah! De akkor se értem mit akar ez? Miért kéne erőszakoskodni a lángoló hatosfogattal? Talán nem akarják megosztani velünk a kaját, amitől tüzel a szájuk? Huhh, pedig azt a paprikát én akarooooom!! Hogy mi bajod van neked meg?! Sárbombát?! Hát felőlem...
Összegyűjtöttem a talajon az iszapomban átázott talajt s keményre gyúrtam, majd elhajítottam amerre mutogatott. Na aszonja a célpont a keze, oké, oké, ne türelmetlenkedj már te gastlyk átka, te! Megy már, nesze!!
Gyönyörűen lőttem telibe a csuklóját, ahogy azt kell, a szanaszét robbanó homok pedig újfent leverte a lábáról a majmot s besöpörte Boris alá. Két tüzes srác is megfeküdt mondjuk, de hát az ilyen, az járulékos veszteség, legalább most már tutira tudják, hogy kell a paprikás kajájukból, nagyon frankó csípős lehet! Én is akaaaaar!!!
Az egyik mogorva alak feltápászkodva nekem rontott, megint mutogatta a lángoló képét. Ne már! Tiszta irigy leszek, belezöldülök, azt azt hiszik, hogy shiny vagyok, ne csináld már!
TYÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!
Hát de ez éget!!! Magam mögött lobogó karjaimmal kezdtem elstartolni a piros gyíkképű elől, aki persze követett, így a többi széles jókedvére kör fogócskába kezdtünk Borisék körül. Azért a kócosnak tök jól áll a fekete rablómaszk a szemei körül... Ja, bocsi, nem. Csak csupa mocsok a saramtól. Na végre! Kezd valami úri formája lenni, akárcsak nekem, talán mégse reménytelen eset? Csak ez a mosolygó mobil kandalló akadna már le rólam!

[Attila]

A Grimer kilövi a Sárbombát igen… De mégis hova? Hát persze, hogy a karomat vette célba, amitől ismét elfeküdtem az ájult Borissal.
A sár tetőtől talpig bemocskolt, de legalább két Charmeleon is megsínylette a dolgot. Sártól ragadva terültek el ők is, de egyikük még bosszúsan talpra állt és kezdte el Grimert kergetni körülöttünk, a többi tűzpokémon hatalmas örömére.
~ Nem baj, kezdetnek nem rossz. Nem is vártam el igazán, hogy elsőre hallgasson rám, de azért…
- Figyelj Gimer! – szóltam oda a fogócskázó pokémonnak, miközben ismét reszkető térdekkel talpra verekedtem magam és ingatag lábakon állva próbáltam megtartani testes barátomat. – Tudom, hogy nem vagyok a gazdád és nem érdekel amit mondok, de a mestered, sőt, a barátod Boris és én is, meg mindenki itt hagyjuk fogunkat, ha te nem segítesz. Egyedül csak te vagy most képes kihúzni minket a csávából és ha nem fejezed be a játszadozást, akkor elé nagy pácban leszünk. Szóval kérlek, sőt, könyörgök neked Grimer, HARCOLJ!
Kérlelő tekintettel néztem a futkosó iszappokémonra, aki remélem, hogy megértette amit mondtam és megjön az a szó szerint csöpp esze is végre és harcolni fog.
- Szóval akkor próbáljuk meg még egyszer Grimer, jó? – néztem továbbra is reménykedve a pokémonra. - Sárbomba támadást a téged üldözőnek, ne hagyd magad!