Minden kezdet nehéz

[Webber]

Pörögnek az események. Bulbasaur elrántja, illetve lerántja Attilát a pszichocsapás elõl, Poliwag támadása sikeres, Eevee homokviharának köszönhetõen, Bulbasaur is támad, Starmie is, majd Hypno következik.
Bulbasaurt eltalálja Hypno támadása, ami Starmie csapásával karöltve kiütötte a pokémont. Attila visszahívja. Én következek.
Hátratolom az egyik lábam; kitámasztok vele, mintha engem támadnának.
Három három ellen, ha úgy vesszük, igazságos is lehetne a meccs. De az erõviszonyok valahogy nem ezt sugallják. Elõször Starmiet kéne kiütni. Egy jól irányzott gyorstámadás valamelyik pokémonomtól a kristályára és máris eggyel kevesebb.
-Poliwag, tereld el Alakazam és Hypno figyelmét egy buboréktámadással, Zubat, te tolj a gazdájukra egy szonártámadást, Eevee, te pedig indíts egy gyorstámadást Starmie közepére!
Jól hangzik, de megvalósítás már az elején kudarcot vall. Starmie leüti Zubatet, majd Eevee felé száguld, akik így összeütköznek. Mindketten elrepülnek az ellenkezõ irányba, talpra érkeznek és várják a további utasítást. Poliwag támadását Hypno könnyûszerrel felém irányítja. Védekezésképp magam elé kapom a kezeim, de a löket így is ledönt a lábamról és hanyatt esek. Ekkor látom, hogy a többiek is megtántorodnak. Mi történt? Poliwag csak engem talált el. Talán Hypno támadása zavarta meg õket.
Nem. A következõ pillanatban egy újabb földrengés támad, amit már én is megérzek. Úgy tûnik, megjöttek a madarak. Csak ne Zapdos legyen... Gondolom, miközben hátranézek.
Nem, 'csak' Articunot és Moltrest látom, az õ támadásaiktól remegett meg a föld. Úgy tûnik, Zapdos még nem ért vissza, vagy egyszerûen csak megzavarodott a váratlanul jövõ elfogási kísérlet miatt. Bár nehezen mozognak a számukra szûk folyosókon, mégis követnek minket. Mit akarhatnak?

[Attila]

Webber helyzete nem áll valami fényesen. Nem úgy sikerül a terve, ahogy kigondolta.
A Próbamesterek pokémonjai túl erősek és túl jól is védekeznek. Még azt is sikerül elérniük, hogy Poliwag által kilőtt vízsugár egyenesen Webbert találja el.
De ekkor hirtelen valami történik. Valami baljós, valami félelmetes.
Egy földrengés rázta meg az egész épületet. De vajon mi okozta ezt? Talán a csatánk a próbamesterekkel? Nem, az teljesen kizárt. Annak nem lehet ekkora következménye. De akkor mégis mi?
Kérdésemre a válasz: Egyszer csak, a semmiből először egy hangos visítás hallatszott, majd azt követte a párja. Előtűntek a sötétből a legendás madarak, Articuno és Moltres. Olyan fenségesen, előkelően és erőt sugározva repültek be a helyiségbe, hogy tátva maradta szám. Tűzet és jeget okádva köröztek a fejünk felett, minek következtében vízcseppek áztattak el minket.
A próbamesterek is, akárcsak én és Webber, megdöbbenten bámulták a madarakat. Egyikünk sem tudta, hogy vajon mit is akarhatnak a pokémonok. Egy kérdés viszont felmerült bennem:
- Vajon hol lehet Zapdos? - gondolkoztam hangosan, amit mindenki meghallhatott, aki az öt méteres körzetemben volt.
A fő próbamesternek inába szállt a bátorsága, amikor egy hatalmas lángoszlop egyenesen felé irányult. Gyorsan egy hatalmas ajtó felé iramodott, közben pedig visszahívta a pokémonját. A többi próbamester látva ezt, követte a példáját. Igen ám! De a próbamester menekülés közben elhagyott valamit. Egy gömböt. Méghozzá nem is akármilyent: Kék, vörös és sárga fényekben játszott villogva. A színes üveggömb hangos csilingeléssel ütődött a földnek, de meglepetésemre nem tört szét.
Valószínűleg a próbamesternek is feltűnt a gömb hiánya, mert mielőtt elhagyta volna a szobát és gyorsan visszafordult a gömb irányába.
- Neee! - ordított fel, de már későn. Articuno is kiszúrta a gömböt a talajon és a próbamesterre vetette haragos tekintetét. Elindult a gömb irányába, de a férfi sem volt rest és előhívta Alakazamját, aki egy pszicho támadással magához varázsolta a gömböt.
- Nem kapjátok vissza, erről ne is álmodjatok! - üvöltötte a madaraknak, majd eltűnt az ajtó mögött, ismét visszahívva a pokémonját.
- Mi a fene? - gondoltam magamban, miközben az ajtóra bámultam, egy pillanatra meg is feledkezve a madarakról. De csak egy pillanatra. Articuno hangos visítása rázott fel és juttatta eszembe, hogy nem szabad megállni, a három férfi után kel mennünk. Hogy nyomatékosítsa visítását, egy jégsugár támadást készített elő csőrében, felénk irányítva.
- Webber, talán jobb lenne ha indulnánk. - szögeztem le a srácnak, azzal odarohantam én is az ajtóhoz felrántottam, és ami ott várt...

/ azért fejeztem be így, hogy úgy folytasd ahogy szeretnéd. Érted Pl.: És ami ott várt, az egy hatalmas edzőterem, tele boxzsákokkal és súlyzókkal. /

[Webber]

... ami ott várt, arra egyikõnk sem számított.
Mert mire is számítottunk? Egy újabb ködös teremre, ahol újra harcolnunk kell. Vagy egy csapdára? Talán. De hogy egy erdõ közepébe kerüljünk a barlangokból, arra nem hiszem, hogy bármelyikõnk gondolt volna.
Megpróbáltam magam minél elõbb túltenni ezen, mert végülis a barlangokba meg a városközpontból kerültünk, minden átmenet nélkül.
A Próbamestert megint szem elõl tévesztettük. Nem juthatott olyan messzire, talán csak bebújt valamelyik fa mögé.
A madarak! Sarkon fordulok, mert nem csuktam be az ajtót, ami viszont nincs is itt! Elindulok, kezemet elõre tartva, hátha csak láthatatlanná vált. Meg is van.
- ÁÁÁh, de rohadt forró! - Kapom el hirtelen a kezem és elkezdem rázogatni hûtésképp. - Poliwag, gyere elõ! Tudom hogy nagyon fáradt vagy, de kérnék egy kis vizet a kezemre.
Az ajtó bezárult, Moltres pedig úgy gondolta, hogy akkor õ megolvasztja.
- Attila, merre menjünk? Errõl a szigetrõl nem álmodtál semmit? - Fordulok felé. De merre is? - Hé, Attila! - Eltûnt! Vagy megunta a bénázásomat a forró ajtóval.

[Attila]

Az ajtó túloldalán egy hatalmas és sötét, ködös erőben bukkantunk ki. A hirtelen sötétség pillanatnyi vakságot okozott és szerencsétlenségemre úgy megindultam Moltres haragja elöl menekülve, hogy az első fába beleütköztem és összeestem. Webber hangjára tértem magamhoz és álltam fel a fejemet tapogatva.
- Itt vagyok-itt vagyok... Hát... - ráztam meg a fejem, hogy eszemhez térjek az ütéstől. - Fogalmam sincs. Mindenesetre furcsának találom, hogy ezekből a katakombákból hirtelen egy erdőben bukkanunk fel... A hideg futkos a hátamon. És ami rosszabb, hogy a próbamesterek nyomát is elvesztettük. De legalább a legendás madarak ide nem követtek minket...
A vak véletlen volt, vagy ki tudja, de amint kimondtam a szavakat, őrült villám csapott le az égből tőlünk nem messze. A fejemet az irányába fordítottam, és amit láttam rémülettel töltött el. A természeti jelenség fénye akkora volt, hogy bevilágított mindent és az a minden maga a városközpont volt. A három legendás madár dühét a betondzsungel ellen fordította és nem kíméltek senkit és semmit.
Páni félelem keltett hatalmába, de tudtam, hogy itt nem szabad feladni, tennünk kel valamit.
- Asszem sietnünk kel, vagy a városnak annyi... - intéztem a szavaimat Webberhez, aki a kezét hűtötte éppen Poliwag közreműködésével.
Ismét egy eget rengető dörgés hallatszódott, és ennek a fénye akkora volt, hogy hozzánk, az erdőbe is elért, igaz nem olyan erőteljesen, de tisztán láttam mindent, hogy mi merre van, még így a hatalmas ködben is. A villám fényénél tőlünk nem messzire egy lábat láttam kilógni egy fa töve mögül. Intettem Webbernek, hogy nézzük meg, ki lehet az ott.
- Hátha az egyik Próbamester az... - súgtam neki hátra, miközben a fa felé lopakodtam.

[Webber]

Attila elindult a fához, ahonnan nem sokkal késõbb egy kisgyerek bújt elõ. Úgy tûnt, mintha azt hinné, hogy õt keressük. Egy pillanatig azt hittem, hogy elszalad, de végül térdre rogyott és a könnyeivel küszködve könyörögni kezdett:
- Légy szíves ne bántsatok! Nem akartam semmi rosszat! Én csak... én csak én is pokémontréner akartam lenni, de a szüleim azt mondták, hogy még túl fiatal vagyok hozzá, várjak még néhány évet! De én nem tudtam várni, így elszöktem otthonról. Aztán valaki odajött hozzám és azt mondta, hogy ad nekem egy Dunsparce-t, ha elhozok neki valamit a professzortól.
- Hé, hé, várj! Nem akarunk bántani, de mirõl beszélsz? Te nem tehetsz semmirõl, a madarakat a 'próbamesterek', vagy kik fogták el, de most elszabadultak.
- Micsoda? De hát... Pont akkor történt egy nagy robbanás, amikor elvettem a gömböt a helyérõl!
Hoppá! Egy gömb volt az egyik próbamesternél is! Vagy...
- Egy pokélabdát?
- Nem, egy kék színû gömb volt, bár a mérete tényleg egy pokélabda mérete volt.
- És ezt a gömböt odaadtad annak az embernek, vagy még nálad van?

[Attila]

Hirtelen egy gyermek esett ki elénk, aki a földre borult és pityeregni kezdett. Ledöbbentem egy pillanatra és figyeltem, amint elmeséli Webbernek, hogy miként keveredett ide. Figyelmünket Webberrel, nem kerülhette el, hogy egy gömböt említ beszámolójában, ami véletlen a próbamestereknek kellett a professzor laborjából. A gyermek szipogva ránk emeli síráshoz közeli szemekkel és hangon, remegve megrázza a fejét.
- Sajnálom, de a gömböt elvették tőlem és magukkal vitték. És még csak a pokémont sem kaptam meg amit ígértek! - csordult ki a könny a fiatal fiúcska szemeiből, amit már nem tudott visszatartani.
Kérdőn néztem a srácra, azután pedig Webberre. Fogalmam sem volt, hogy most vigasztaljam a becsapott gyermeket vagy ne. Ekkor eszembe jutott valami:
- Na és nem tudod véletlenül, hogy merre mehettek most ezek a próbamesterek? - hajoltam a kis srác fölé mosolyogva.
- Ami azt illeti... Hümphhh... Tudom...
Felállt, a szemeit megtörölte kézfejével, majd körbenézett és odasúgta nekünk: - Nem akarom, hogy megtudják, hogy tőlem tudjátok, de van egy laborjuk itt az erdő közepén. Mennyetek előre körülbelül kétszáz métert, majd találni fogtok egy csapást, egy vastag fa tövében, ami nyugatra visz. Ne a csapást kövessétek, mert az egy barlangba visz, ami hemzseg a veszélyes pokémonoktól! Forduljatok keletnek, míg el nem értek egy kisebb domb lábához és a domb tetején megtaláljátok a labort, ahol feltehetőleg a próbamesterek rejtőzködnek. De legyetek óvatosak. A próbamesterek képesek az elmét irányítani!
Érdeklődve hallgattam a kisfiú beszámolóját, majd miután végzett, sokat mondóan Webberre tekintettem, majd vissza a fiúra.
- Nem ők, hanem az egyikük pszicho pokémonja irányít. De ne félj, már rájöttünk a trükkjükre és el fogjuk kapni őket!
Ekkor egy hatalmas dörrenés hallatszott az égbolton, majd egy óriási lángoszlop robbant szét az égbolton, ami keveredett jéggel és villámmal.
- Jobb lesz, ah sietünk! - pillantottam Webberre. - Úgy tűnik mindhárom madár ismét együtt van, méghozzá kint a szabadban, és mintha ez a mostani támadásuk közelebbről jött volna... Az a gyanúm, hogy követnek minket... Vagy a próbamestereket, vagy pedig... Azt, ami a próbamestereknél van. Innen hazatalálsz? - néztem a fiúcskára, aki szipogva bólogatott. - Rendben van. Ne félj! - tettem a vállára a kezem. - Nem lesz semmi baj. Történetesen én vagyok az egyik legnagyobb pokémontanító és nem fogom hagyni, hogy bármi baj történjen, megállítjuk a gonoszt!
Fantáziám kicsit elkalandozott, mert a kezem lekerült a gyermek válláról és a hősi pózt vettem fel: az ég felé mutattam egyik karommal, míg másik karomat megfeszítettem, mintha bicepszemet feszegetném, lábaimmal pedig nagy terpeszt vettem fel.
A kis srác megszeppenve nézett rám, majd ámuldozva bólintott és elindult az otthona irányába.
- Azt hiszem mi is el kéne induljunk, ha nem akarjuk, hogy a világ elpusztuljon... - intettem Webbernek, majd elindultam a megadott úti cél felé.

[Webber]

//Holnap lesz egy éve, hogy elkezdtük a játékot! :-D

Hát persze hogy odaadta a Próbamesternek. Így viszont még nem tudjuk, hogy egy, vagy több gömbrõl van-e szó. Milyen könnyû is lett volna, ha nála lett volna a gömb!
Megtudjuk viszont, hogy nem túl messze van a Próbamesterek laborja. Remélem nem akar átverni minket. Mi van, ha õt is hipnotizálta egy pszichopokémon?!
Kételyem halványul valamelyest, mikor a fiú figyelmeztet minket az ellenség elmeirányító-képességére.
Gondoltam kedves leszek és elkezdek érdeklõdni, hogy milyen pokémon az a Dunsparce, amikor egy hatalmas dörrenés, majd színes villódzás elfelejtëtte velem, mit is akartam kérdezni.

Igen, színes. De nem olyan vidám, piros-kék színes, ijesztõen színes. Bár ha ezekkel a színekkel festenénk egy képet, senki nem mondaná rá, hogy akár egy kicsit is félelmetes. De itt, mikor tudjuk, hogy ezt a kavalkádot a három legerõsebb madárpokémon dühe hozta létre, egyikünk sem révedt bele a villám, tûz és jég alkotta színek csodálatába.

Gondolataimból Attila zökkentett ki, aki az ég felé kezdett el mutatni. De nem a madarak felé, hanem pont a másik irányba.
- Mi...? - Kezdtem volna, mikor észrevettem, hogy Attila többi végtagja is furcsán áll. Ajjaj! Túl sok lett volna neki a mai események sora? Vagy épp azért mutogat az égre, mert egy repülõ pokémon összezavaró sugarat (confuse ray) küldött volna rá?
Nem; szerencsére a következõ pillanatban újra normális pózt vesz fel, majd elszántan elindul a labor felé vezetõ ösvényen.

A kisfiú pedig elindult hazafelé. Nem tudom, hogy hol van nagyobb veszélyben: a városban, itt, az erdõben, vagy ha velünk jött volna. De most már mindegy, már eltûnt a bokrok között.

- Megmondom õszintén, elkalandoztak a gondolataim, amikor a fiú elmesélte az útvonalat.


//ha gondolod, írom tovább a történetet és megérkeztetem magunkat a laborhoz, csak nem akarok túl nagyot haladni úgy, hogy közben némán sétálsz mellettem :-D

[Attila]

Webberrel némán egymás mellett megindultunk a megadott út irányába, míg el nem érkeztünk egy csapásig.
-Hogy is mondta a srác, nem emlékszel? - fordultam társamhoz. - A csapást követve megtaláljuk a helyes útvonalat?
Számomra ez tűnt a leglogikusabbnak, elvégre a csapások elvileg a helyes irányba visznek.
A kis ösvényen végigtekintve, egy hatalmas és ijesztő villám megvilágította az utat, ami a fák közé vezetett, de ha jól vettem ki, odébb a fák gyérülni kezdtek.
-Talán a csapást kéne követnünk. Ha jól emlékszem, a fiúcska is ezt ajánlotta...
Váratlanul egy újabb hatalmas villám szelte ketté az eget, viszont ezúttal hatalmas cseppekben az eső is kegyetlenül elkezdett szakadni.
- Na, szerinted? - sürgettem barátomat, mivel egy perc sem telt el, de már csavarni lehetett a vizet a ruhámból.

[Webber]

// legközelebb ne telefonról írj :-D úgy vettem ki az írásodból, hogy jó felé indultunk, nem?

- Hát, valami ilyesmi rémlik nekem is. - Hazudtam valami olyat, amirõl ha kiderül, hogy mégse igaz, nem lehet rámhárítani a felelõsséget.
Újabb égi tünemény után elkezdett szemerkélni, majd tovább fokozódva zuhogni az esõ. Elindultunk hát a jónak vélt úton.
Szerencsére Attila futólépésbe kapcsolt, így nem kellett nekem az élre törnöm.
Már vagy negyed órája haladtunk, a tempónk is erõsen visszaesett, amikor eszembe jutott, hogy mintha valami dombot is említett volna a fiú. Elnéztem balra. Semmi. Elnéztem jobbra. Kicsit megijedtem, mikor észrevettem a mellettünk emelkedõ, eléggé meredek dombot. Ez meg hogy került ide? Mindegy is...
Felkapaszkodtunk, ügyelve arra, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. Felfelé haladva feltûnt egy nagy, piros R betû, a fák lombjai között; mögötte egy épülettel. A Rakéta csapat állna emögött is?! Ez hihetetlen!
Közelebb menve kiderült, hogy csak az agyam gondolta hozzá a P betûhöz az alsó vonalat; igazából egy P betû volt az épület tetején.

A fák takarásában amennyire csak tudtuk, megközelítettük az építményt, majd laposkúszásban eljutottunk a falig. Körbejárva kiderült, óvatosságunk felesleges volt, mert sehol nem találtunk még csak egy ajtót sem, nem hogy egy ablakot.

- Hogy a fenébe fogunk bejutni ebbe a betonkockába? Van itt egyáltalán valami? - Kicsit újra felerõsödött bennem az átvertség érzése.

[Attila]

Webberel elértünk egy épülethez, amin sehol bejárat, csak a tetején egy nagy piros P betű. Igen masszív betonból épült, így még ha akarnánk sem tudnánk semilyen erővel behatolni az épületbe.
- Hát... - csodálkoztam el a kreaturán. - Fogalmam sincs most mi legyen... - hajtottam le a fejem a zuhogó esőben és agyaltam, ám ekkor váratlanul az épület teteje ketté nyílt és egy emelvény emelkedett ki belőle, amin csodák csodájára a Próbamester állt, előtte, egyedül egy gépezettel, ami három szín - piros, sárga és kék - fényárában merült el.
- Te is látod amit én? - mutattam Webbernek a gépezet irányába.
A Próbamester látszólag nem vett észre minket, mert magában beszélt valamit.
Kicsit közelebb kúsztam, hogy jobban lássam a dolgokat és ekkor tűnt fel az, ami: a gépezetben egy gömb lapult, ami ellátta energiával: egy kék, egy sárga és egy piros.
- Ez az a gömb, ami annyira kell nekik. De vajon mért? - tanakodtam el ezen, mikor hirtelen azon kaptam magam, hogy már a talaj fölött levitálok egy méterrel.
A Próbamester Alakazamja lépett elő egy kisebb szikla mögül és tartott telekinetikus erejével a levegőben, a zuhogó esőben. Bárhogy is küzdöttem az erő ellen, nem tudtam legyűrni, így egy idő után beletörődtem, csak haragos tekintettel méregettem a próbamestert, aki látszólag még mindig nem vett észre minket. De akkor ez csak egy dolgot jelenthet. Az Alakazam csak őrszem és még (egyenlőre) titok az itt létünk.
Az Alakazam ekkor Webber irányába fordult és nagyon úgy nézett ki, hogy most ő is csatlakozni fog mellém.
- Vigyázz! Ha ez elkap téged is, biztos átad minket a próbamestereknek! - suttogtam oda társamnak.

[Webber]

//most akkor egy, vagy több gömb van ott? :-D ezt írtad: "a gépezetben egy gömb lapult, ami ellátta energiával: egy kék, egy sárga és egy piros."

Az a rohadt Alakazam már megint itt van! És Attila már lebeg is, a fene vigye el! Minden óvatoskodást félretéve szaladni kezdek a másik irányba, megpróbálom megkerülni az épületet, hogy Alakazam mögé kerüljek. Én bolond azt hiszem, hogy ha nem lát, akkor nem is hat rám az ereje. Pár lépés után viszont megtudom, hogy nem muszáj látnia ahhoz, hogy fel tudjon emelni, ugyanis azon kapom magam, hogy a levegõt taposva próbálok meg elõrehaladni. Mielõtt azonban visszalebegtetne Attilához, elõkapom a pokélabdáimat és mindhármat eldobom úgy, hogy se a próbamester, se Alakazam ne láthassa.
- Maradjatok csöndben és figyeljetek! - Szólok rájuk azonnal, kissé talán durvábban a kelleténél. Remélem megértik, hogy mi forog most kockán. Szegények már biztos kifáradtak, de momentán nem látok más lehetõséget - Maradjatok itt és figyeljétek az eseményeket! Amikor úgy látjátok, hogy ki akarnak nyírni minket, vagy valami hasonló, de csakis akkor amikor már nagyon nagy bajban vagyunk, gyertek elõ és tereljétek el az épp minket kinyírni készülõ pokémon, vagy ember figyelmét. És...
Ennyi, megláttam virtuális fogvatartómat, így elharaptam a mondatot. Szépen lassan odalebegtet Attila mellé.
- Csá! - Mondom neki. - Rég láttalak.
Közben Alakazam fellebegtet minket a Próbamester mellé. Õ kissé meglepõdik, de rögtön el is vigyorodik.
- No lám, kiket látnak szemeim! Ti még mindig errefelé kószáltok? Mindegy is, bármit is terveztek, úgyis az én akaratom fog teljesülni! Nekem kellenek azok az átkozott madarak! Ha nem kapom meg õket, akkor... az nem történhet meg! Ha nem lehetnek az enyémek, akkor inkább ne legyen senkié! Nem félek a világvégétõl, mert az egy új élet kezdete!
Úristen, ennek az agyára ment ez a birtoklási vágy! Felesleges lenne megpróbálni meggyõzni. Vajon mihez fog velünk kezdeni?

[Attila]

Úgyűnik, hogy Webber sem járt nagyobb szerencsével, mint én. A Próbamester Alakazamja őt is ugyan úgy rabságba ejtette, akár csak engem, majd leleplezett mindkettőnket a férfi előtt.
Az öreg, miután kiszúrt minket, hirtelen meglepődött, de gyorsan el is tűnt az arcáról a gesztus és a megalomániás mondandójába fogott. Az a tipikus önző ember, aki csak a világot és a legendás pokémonokat akarja magának, semmi mást. Milyen szerény. Természetesen nem bírtam magammal, ezt nem tudtam szó nélkül hagyni.
- Hé öreg! Neked valami baj van az eszeddel? Biztos nem vagy százas, ha ilyenekről pampogsz... Inkább pusztuljon el minden, csak mert nem lehetnek tieid a madarak? Komolyan?
Nem csak a szél és az eső kezdett egyre erősödni, hanem a bennem felgyülemlő harag is. Kezdett már elegem lenni abból, hogy egy ilyen jól induló nap így el lett rontva.
- Mindjárt megmutatom mi lehet a tiéd, csak engedj le innen! - Üvöltöttem a Próbamesternek, az öklömet rázva az irányába. Hulla fáradt voltam ugyan a mögöttem levő nap miatt, de a harag erőt adott.
- Webber, valahogy el kel intéznünk az Alakazamot... - jeleztem a szememmel a pokémonjai felé, de nem annyira észrevehetően, nehogy az ellenségeinknek is feltűnjön.

Nem olyan messzire tőlünk, úgy egy-két kilométerre egy villám csapott be a fába, amit egy lángoszlop kísért, majd egy fagysugár. Furcsa, de olyan, mintha a természeti csapások okozói követnének minket. Vagy talán valami mást akarnak?
Vagy így, vagy úgy, de a próbamester nemsokára ismét találkozhat minden jel szerint, hőn áhított kedvenceivel...

[Webber]

Így közelebbrõl nézve a Próbamestert, még mindig látszanak rajta Jigglypuff filcének a nyomai. Ha nem épp világvégi hangulat lenne, talán elmosolyodnék. Attila verbálisan nekitámad a Próbamesternek. Talán a totál reménytelenség hozta ezt ki belõle. Vagy valami terve van ezzel?
Egy nem is olyan messzi helyen Moltresék már megint õrjöngenek és úgy tûnik, errefelé veszik az irányt. Most akkor kit követnek? A Próbamestert akarják kivégezni? Vagy õ hívja ide õket? Gondolom nem minket. Vagy azt a rohadt gömböt akarják?
Milyen egyszerû lenne, ha visszaadnánk nekik a gömböt és minden helyreállna! Na, erre muszáj voltam megereszteni egy erõtlen nevetést, de ezt egyik jelenlévõ sem vette észre.
Attila idõközben odasúgja, hogy el kéne intézni Alakazamot - és igaza van. Mielõtt ideérnek a madarak, ki kell szabadulnunk a pszichopokémon bûvkörébõl. De Eevee-ék csak akkor támadnak, ha tényleg NAGY veszélyben vagyunk.
A Próbamester megint elkezd morogni valamit magában; de mivel már itt vagyunk közel, halljuk, hogy mit mond:
- Ez az, gyertek csak, gyertek a papához!
Csak ennyi? Úgy tûnik, Attila sértéseit fel sem fogta, vagy ha mégis, nem gondolta úgy, hogy reagálni kéne rájuk.
- Velünk mit akar tenni? - Kiabálok oda neki.
- He? Ha! Majd a madarak elintéznek titeket.
- De akkor Alakazamnak is annyi! Hallod, Alakazam, a gazdád le se toj téged, csak az a három dög kell neki!
Alakazam kissé felhúzta a szemöldökét. Vajon a pokémonok tudják, hogy rosszak, vagy jók, vagy csak a gazdájuk utasítását követik?
- Alakazam! - Rivallt rá gazdája. - Ne hallgass rájuk, te az én tulajdonom vagy, azt csinálod, amit én mondok neked! Emlékezz, mi mindent tettem érted, még Abra korodban? Napi 20-22 órát aludtál és persze az ébren töltött idõ is mikorra esett? Hát persze, hogy a leghajnalibb órákra. Mikor meg aludtál, kétóránként meg kellett, hogy fordítsalak, nehogy gerincproblémáid legyenek! És emlékszel, hogy lettél Kadabrából az, aki most vagy? Na, EZT soha ne felejtsd el!
Alakazam annyira meghajlította a kezében lévõ kanalat, hogy meg kellett fordítania, nehogy eltörjön. Ekkor egy kissé lejjebb ereszkedtünk, de szinte azonnal vissza is emelt minket a Próbamester szintjére.
Nemsokára ideérnek a madarak...
- Zubat, támadj Alakazamra! - Kiáltom el magam. Zubat rögtön ráront a meglepett ellenfélre, aki viszont így is könnyûszerrel lecsapja fáradt denevéremet. Viszont a levitációnk megszûnt, mi pedig a gravitációnak - leánykori nevén nehézségi erõnek - hála a földre zuhanunk. Engem ez nem ért váratlanul, így nagyjából lábra érkeztem. Remélem Attila is figyelt. Meg Eevee és Poliwag is és bújnak elõ, míg nem szólok nekik.

[Attila]

Webber akcióba lépett! Utasította Zubatot, hogy támadjon Alakazamra, ami ugyan nem okozott nehézséget a psycho pokémonnak, hogy lekűzdje, de arra pont jó volt, hogy kizökkentse koncentrációlyából, ezáltal a telekinézis is megszűnt, mi pedig Webberrel ismét a talajt érezhettük a lábunk alatt.
~Na végre...
Erre a pillanatra vártam csak. Amint földet értem hitelt is adtam fenyegetőzéseimnek és egyből a próbamesternek ugrottam, aki még mindig meg volt lepődve a hirtelen nem várt fordulat miatt. Egy jól irányzott ütéssel állkapcson vertem az öreget (bízok benne, hogy túléli), aki összeesett.
- Ezzel a gömbbel kéne valamit tenni. - mutattam a gépben lévő msztikusan világítő valamire. - Talán ha kivennénk és visszaadnánk a madaraknak... - Hozakodtam elő az ötlettel a társamnak, aki még mindig Alakazammal viaskodott.

Időközben az égdörgés már fejünk felett tombolt, megérkeztek a madarak, akik vészjósló tekintettel néztek ránk, miközben leszálltak elénk, tőlünk nagyjából tíz méterre.
Nem adták jelét annak, hogy támadnának, inkább csak goromba tekintetükkel figyeltek minket és az alélt Próbamestert.
Számukra mi jelentéktelen kis senkik vagyunk, akik megbojgattuk az ő életüket, tehát jogos a haraguk.
Nem mertem a gömbhöz nyúlni, nehogy arra várjanak csak és széttépjnek. Helyesebbnek láttam inkább, míg Webber is legyőzi Alakazamot és együtt kitaláljuk mitévők legyünk ebben a szorult helyzetünkben.

[Webber]

Mintha évek teltek volna el azóta, hogy megszólítottam (illetve megszóltam) Attilát a parkban. Pedig igazából egy nap sem telt el, bár nem tudom Jigglypuff énekétõl mennyit aludtunk.
Attila is sikeresen landolt, majd ugyanazzal a lendülettel bemosott egyet a Próbamesternek. Már épp utasítanám másik két pokémonomat, hogy támadják Alakazamot, amikor látom, hogy odateleportált mesteréhez, aki látszólag eszméletét vesztette.
Zubat viszont nem hagyja annyiban Alakazam támadását, amint sikerült szárnyra kapnia, már támadott is. Nem zavartatta magát, hogy a három legendás madár mintegy tíz méterre tõlünk szárnyaikat csapkodva figyelik minden mozdulatunkat.
Szinte vártam, hogy Zapdos megtámadjon, hiszen bár abszolút nem akartam elfogni, mégis hozzávágtam egy pokélabdát. De nem támadott. Egyikük sem támadott vártak valamire. Ekkor Attila megemlíti, hogy csinálni kéne valamit a gömbbel. Szerinte ki kéne venni és visszaadni a madaraknak. De melyiknek? Talán erre várnak a õk is? És mi a jó döntés? Milyen egyszerû lenne, ha tudnánk, hogy mi a HELYES döntés. De itt csak három madár van, meg egy gép, benne a gömbbel. Meg életveszély. Épp ki akartam fejteni véleményem, miszerint kérdezzük meg a Próbamestert, mit tegyünk és csináljuk pont az ellenkezõjét, amikor vakító fényességet láttam Alakazamék felõl. Hiba volt egy pillanatra is levenni a szemünket róluk! Arcom elé rántom a kezem, hogy valamelyest megvédjem magam a -feltételezhetõen- pszichocsapástól, de nem történik semmi. Odanézve látom, hogy nem Alakazamtól jön a fény, nem is a Próbamestertõl, hanem Zubattõl. Illetve... A fény halványulni kezd, majd egy új pokémon formálódik belõle: Golbat!
Még sosem láttam pokémont átváltozni, és bár az elejérõl lemaradtam, fantasztikus érzés kerített hatalmába. Átváltozott a pokémonom! A madarakról egy pillanatra elfeledkezve odarohantam és magamhoz szorítottam.
- Nagyon örülök, hogy átváltoztál. És köszönöm, hogy segítesz nekünk, de most már felesleges a harc. Gyere vissza a labdádba pihenni! - Mondom, majd elõveszem a labdáját és visszahívom.

Visszaszaladok Attila mellé.
- Bocs, hol is tartottunk? Ja igen, a gömb! Végülis ez tûnik a helyesnek, visszaadni nekik. De vajon megelégszenek vele?