Minden kezdet nehéz

[Attila]

Úgy tűnik Alakazam amint észlelte, hogy a tanítója eszméletlen állapotba került, figyelmen kívül hagyva mindent, rögtöna segítségére sietett. Valószínűleg neki nem is voltak gonosz szándéki, egyszerűen csak tette, amire a mestere utasította és bár az a személy egy rettentően önző alak volt, de a pokémon még sem felejtette el mind azt, amit érte tett, míg Alakazamig fejlődött. Minden valószínűséggel emg olt köztük is a kötőés és kapcsolat, mint tanító és pokémonja között és ezt nem is mutatta más jobban, mint hogy a mester mikor padlóra került, a pokémon rögtön ment is oda mellé, emgnézni, hogy mi történhetett vele. Zubat ezért kapott is az alkalmon és már vetette is magát a neki hátat fordító Alakazamnak, ám de ekkor egy csodálatos dolog történt: Hatalmas fény vette körbe, majd burkolta be teljesena denevér pokémont, majd az alakja megnőtt és mire elmúlt a fényesség, már nem egy Zubat volt Alakazam és előttünk, hanem egy kifejlett és gyönyörű szép Golbat.
Szájtátva fürkésztem az eseményeket, egy pillanatra el is feledkezve a madarakról, a gömbről és a látszólagos világvégéről.
- Na..na...nahát! - dadogtam. - Gratulálok pajti! - intéztem Webberhez a szavaimat. - Gyönyörű a golbatod. - kacsintottam rá.
Ahogy a metamorfózis befejeződött tanító tásam belátta, hogy Golbat és Alakazam csatája a próbamester kiütésével befejeződött, ezért isszahívta hát a pokémonját. Egyet értett velem abban, hogy vissza kéne adni a gömböt a három legendás madárnak, de a kérdése jogos: Valóban emgelégszenek ennyivel? Elvégre nem holmi erdei Pidgey-ről van szó, hanem a három leghatalmasabb madár pokémonról.
- Hát nem tudom... Bízom benne, hogy nem történik semmi váratlan, mert ha ezek itt most elszabadulak, nekünkmindenképp végünk van.
A madarak szúrós tekintetüket végig rajtam tartották, míg odasétáltam a géphez és erölködve bár, de kitéptem belőle a gömböt. Zapdos ezalatt felágaskodott és vadul lengette meg ilyesztő szárnyait, kisebb elektromos kisüléseket gerjesztve ezzel a közvetlen közelünkben a levegőben.
- Ez azt hiszem a tiétek... - gurítottam oda a madarak elé a gömböt, ami a kék-piros-sára fényben játszva lassan, komótosan gördült a madarkhoz.
~ Legalábbis remélem, hogy a tiétek...
A három legendás pokémon egymásra nézett, majd Moltress a karmai közé kapta a gömböt és felemelkedtek, majd elindultak egyre távolabb és távolabb tőlünk, leszámítva Zapdost. Ő még továbbra is ott állt előttünk le sem véve a szúrós szemét Webberről.
Megnyugtató érzés volt látni, hogy semmi ártó szándék nincs bennük, miután visszakapták ereklyéjüket és tovaszálltak, kivéve Zapdost, aki úgy tűnik eltökélte, hogy még a végső elindulás előtt készül valamire. De vajon mire?
- Te... Haver. Én érzem úgy vagy tényleg neheztel rád valamiért? - néztem aggódva társamra.

[Webber]

Attila úgy döntött, cselekszik. Kis próbálkozás után sikerül kivennie a gömböt, majd odagurítja a madarak elé. Remélem, nem esik le...
Nem. Moltres karmaival megragadta a gömböt, majd mindannyiunk meglepetésére távolodni kezdtek. Csak Zapdos nem. Halványan mindvégig reménykedtem, hogy elfelejti az 'incidensünket', de úgy látszik, valahogy szeretne revansot venni.De vajon hogyan?
Attila is észre veszi, hogy Zapdos rám vár.
- Majd késõbb elmondom, de most valahogy túl kellene lendülnünk ezen az utolsó (vagy utolsónak tûnõ) problémán. - Bocsánat. - Mondtam minden megbánás nélkül. - Eszem ágában sem volt elfogni, de akkor úgy éreztem, hogy csak így menekülhetek meg. - Ennyi. Ekkora monológot tudtam összehozni. Talán elmondhatnám, hogy ne engem zaklasson, hiszen én is segítettem visszaszerezni a gömböt, de szerintem ezt úgyis tudja.
Kissé lámpalázasan vártam Zapdos reakcióját. Mindenki, még az állát masszírozó Próbamester is engem nézett. Vajon ennyi elég lesz neki?

[Attila]

Nem tudom mi történhetett Webber és Zapdos között, de valahogy úgy éreztem a madárpokémon szikrázó tekintete miatt, hogy a fiú válasza korántsem volt kielégítő számára. Hosszú másodpercekig figyelte a fiút, szúrós tekintettel, mint aki elhatározta volna, hogy addig nem mozdul innen (és valószínüleg mi sem mozdulhatunk), ameddig ki nem engesztelik.
Már kezdtem magam kissé kínosan érezni, mikor egyszer csak a Próbamester az állát símogatva feltápászkodott és gyülölközve nézett ránk.
- Tííí... Ti kis mocskok! Miattatok nem sikerül a tervem, pedig a madarakat már én uraltam, a kezemben voltak! - rivallt rám és Webberre, tudomást sem véve a még mindig kissé ingerült Zapdosról. - Azt csináltathattam volna a madarakkal amit akartam, de ti, akik csak alanyok voltatok ebben a tesztben, hogy mennyre lesz erős a termem, dugába döntöttétek minden tervem. Esküsz...
A Próbamester hirtelen elhallgatott, mert Zapdos egy szempillantás alatt termett előtte, karmai közé kapta és felszállt vele az égbe. Valószínűleg a madárpokémon kezdte megérteni, hogy valójában mi is történt és hogy ki is a hibás mindezekért. Elhatározta hát, hogy egy olyan helyre viszi a Próbamestert, ahol soha többé nem árthat senkinek. Búcsúzóúl még visszafordult, Webberre vetette szikrázó tekintetétt és egy gyengébb elektromos ütést küldött a fiúra, jelezve, legközelebb nem ússza meg ennyivel. Majd a vénemberrel a karmai között tova szárnyalt a többi két madár után, itt hagyva minket.
Egy pillanatig szájtátva bámultam az eseményeket, de gyorsan leesett a tantusz és aggódó kíváncsisággal Webberhez rohantam.
- Jól vagy? Nem lehetett kellemes érzés egy ilyen áramütés. Remélem amit beléd küldött nem csak szerinte volt kicsi... - mértem végig a srácot.

Míg mi egymással foglalkoztunk, Alakazam a háttérben ült és várt. Fogalma sem volt, hogy most milesz vele, hogy a mestere eltünt. Lelke legméllyén szomorúságot érzett, hogy elszakadt attól az embertől, akivel születése óta együtt volt, de valahol tudta, hogy ő rossz ember volt és mint mindenkinek, neki is lakolnia kell bűneiért. Elhatározta, hogy mivel mestere már nincs, ezért nem támad ránk, itt marad békében és nyugodan és kivárja mitörténik.

[Webber]

Zapdost úgy tûnik nem lehet ennyivel kiengesztelni, a Próbamester viszont épp most kapott erõre. Tehetetlen dühében minket kezdett szidni, azonban néhány szitkozódó mondat után Zapdos ott termett elõtte. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd a madár megragadta régi "gazdáját" és elrepült vele.
Már kezdtem reménykedni, hogy elfeledkezett rólam, amikor visszafordult és mintegy búcsúzóul egy nem túl erõs elektromos csapást küldött felém. Hát nem volt valami kellemes, de örültem, hogy ennyivel megúsztam. Néhány pillanat múlva Zapdost is elnyelte a végtelen horizont. Vajon hová viszi a Próbamestert?
Attila kérdésére, miszerint jól vagyok-e, szerencsére õszintén válaszolhatom, hogy:
- Igen, minden rendben, de szerintem az egyik fogtömésem kiesett...

Miközben a vihar (a madarakkal együtt) elvonult, az ég kezdett kitisztulni. Néhány csillag jelezte, hogy most már eléggé késõ lehet. Gondolataim Alakazam körül forogtak. Ahogy ott ült és várt, minden haragom irányába köddé vált, sajnálat és aggódás véve át a helyét. Odasétáltam és leguggoltam mellé.
- Alakazam... Mivel a Próbamester egy idõre... elment, arra gondoltam, eljöhetnél velünk a legközelebbi Pokémon Központba. Azt hiszem, neked sem ártana egy kis pihenés.
Kicsit vártam, hogy megeméssze a hallottakat, de mivel még mindig nem reagált semmit, megfogtam az alkarját és elkezdtem felfelé húzni. Õ viszont rögtön elrántotta a kezét, majd egy pszicho-támadással hátralökött.
- Hé, hé, nyugi! Ha nem, hát nem! - Mondtam, miközben leporoltam az eséstõl poros nadrágomat. Makacs egy teremtés.

- Attila, - fordulok felé - azt hiszem, itt végeztünk. Én most szeretném elvinni a pokémonjaimat a központba, aztán én is lepihennék. Neked milyen terveid vannak? - Kérdezem, majd fél szemmel Attila mögé sandítok. Az egyik bokor mögött mintha lenne valami... Remélem csak egy Rattata fordult át a másik oldalára alvás közben és nem lesz belõle újabb összetûzés...

//ha nem akarod még befejezni, folytathatjuk ezt a történetet is; pl. többi próbamester, Burger Kingler... :-D Bár van már egy új kaland-ötletem.

[Attila]

Szerencsére Webbernek neme sett semmi baja Zabdos "búcsú ajándéka" után. Kissé egnyugodtam, habár annyira azért nem voltam izgatott sem.
Miután a madárpokémon távozott a próbamesterrel és lenyugodni látszódtak a kedélyek, Webber a magányos alakazamhoz ment, hogy megpróbálja rávenni, h tartson velünk,de ez látszólag nem tetszett a pszicho pokémonnak, ami abban nyilvánult meg, hogy egy pszicho csapással arrébb taszította a fiút.
~ Elég magának való egy teremtés lehet... - pusmogtam az orrom alatt.
- Szerintem én is a Pokémon centerbe veszem az utam, Bulbasaur igen csak megviselt állapotban van. Kell neki egy kis pihenés és törődés. Szóval szívesen veled tartanénk. - válaszoltam Webber kérdésére.
Közös megegyezés alapján tehát már indultunk volna a pokémoncenter felé - ami kitudja milyen messze lehet - mikor egy váratlan zaj hallatszódott az egyik bokorból. Eképzelésem sem volt, h mi lehet az, de reménykedtem benne, hogy semmi komoly, mert nem hogy csak Bulbasaur energiatartalékait, de az enyémeket is felemésztette ez a mai nap.
Szerencsénkre csak egy Rattata család rohant ki a bokrok közül. Hirtelen emgkönnyebbülés sugárzott végig rajtam, és elnevettem magam, hogy mennyire megijesztett ez a jelenség.
Motanra, hogy a próbamesterek és a madarak is eltüntek, a köd és az illúzió is semmivé foszlott. Békésebb és boldogabb volt gyönyörű zöldellő fák lombjai alatt visszasétálni a pokémoncenterhez, miközben lágy szellő símogatj az arcunkat, mint mikor idejöttünk.
Egy pillanatra emgtorpantam és visszatekintettem a helyre, ahol mind ez történt. Az egész olyn, mint ha évekig lettünk volna itt. Borzamas volt és megeröltető, de végül felülkerekedtünk nehézségeken azáltal, hogy összefogtunk és együtt dolgoztunk. Elmosolyodtam, mert biztos voltam benne, hogy jó úton haladunk Bulbasaurral afelé, hogy mi legyünk a legjobbak, mert jöhet bármilyen nehézség, ketten együtt szembenézünk vele és legyőzzük.

[Webber]

Csak néhány Rattata szaladt ki a bokor mögül. ők talán végigaludták az egész napot, észre sem véve, milyen közel kerültünk az apokalipszishez.
Mindketten gondolatainkba mélyedtünk, miközben elindultunk a város felé. Sajnos a gömből nem derült ki több, csak az, hogy valamiért nagyon fontos a madaraknak. Vajon hova mehetnek? És mi lesz a Próbamesterrel? Látjuk még őket? Nem is tudom, örülnék-e neki, ha újra találkoznék velük. Egy ijesztő kép kúszott be elém. Mi lesz, ha a Próbamester újra befogja őket? Hiszen egyszer már sikerült neki! Bár ez a megtört öregember nem úgy tűnt, mint aki még képes lenne erre. És amíg van, aki szembeszáll a gonoszokkal, addig a világ sosem fog elveszni.
A távolban a felhőréteg lassan világosodni kezdett. Pirkadt.