Az oltár titka

[Attila]

Rettentő sok gondolat futott át az agyamon. Ivysaurt nem hívhatom elő. Hiába erős, még ő sem bírna el ekkora túlerővel. Most mitévő legyek?
Ekkor meghallottam újra azt a gonosz kacajt. Felnéztem és a verem tetején ott állt a támadóm.
- Add át a lemezt fiú!
- Ha a lemezt akarod, küzdj meg érte tisztességesen, te gyáva!
- Tisztességesen? - nézett rám gonosz mosolyra húzva a száját. - Nesze neked tisztesség! Végezzetek vele! - adta ki végső utasítását.
Mintha az egész hegy ellenem fordult volna. Golemek és Onixok mindenütt és egyre közelebb érnek. Úgy néz ki, a történetem itt ér véget...

1 nappal korábban:
-Gyorsan, gyere Susy! Most hívott Joy-nővér, hogy van nála valaki, akivel találkoznunk kell! - siettettem izgatottan a Nidoranomat.
Susy szokásához híven még a tükör előtt állt és tisztogatta magát.
Én sietve felkaptam Ivysaurt labdáját (amiben természetes benne pihent a pokémonom is) beleraktam az övembe és felvettem. Gyors magamra kaptam valamit, majd megálltam az ajtóban.
-Aaaaaaj Susyyyy... Nagyon szép az a virág ott a fejeden, nem mehetnénk már? Lehet, hogy nem ér rá az a valaki ott Joy nővérnél.
Susy kicsit sértődötten, de "belátom igazad van" mosolyt küldött felém. Majd végül el érkezett a pillanat, amire már oly régóta vártam: Susy elkészült! Felugrott a vállamra és megindultunk Joy nővérhez a pokecenterbe. A lépéseimet sietősre fogtam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy mi vár ott engem. Lehet, hogy egy edző akarja rajtam megtorolni pokémonját, akit régebb legyőztem? Nem, az nem lehet, azt Joy nővér nem engedné.
Ilyesmi gondolatokkal a fejemben végre megérkeztem a centerhez.
Belépve az épületbe egyetlen öreg ember volt bent Joy nővéren kívül. Ott állt a pultnál és az előbb említett ápolóval beszélt.
- Elnézést uram, fontos! - szóltam rá az öregre, majd befurakodtam elé, hogy beszélhessek Joy-al. - Nos, itt vagyok, kivel kell találkoznom?
- Épp most lökted fel őt fiatal úr! Hát mit képzelsz te magadról, mi ez a viselkedés? - rivallt rám a nővér.
Az öreg felé fordultam. Nagy meglepetésemre tényleg a padlón "pihent". Ilyen erősen meglöktem volna?
- Elnézést uram, én igazán sajnálom. Nem akartam... - nyújtottam felé a kezemet, hogy felsegítsem.
- Maga tényleg azt hiszi, hogy oda fogom adni ezt a lemezt egy ilyen fiatal és magatartás zavaros gyereknek? - szólt rá Joy nővérre az öreg úr.
- Higgye el, jó kezekben lesz nála.
- Maga egy tapasztalt edzőt ígért nekem, nem pedig egy suhancot!
Na a suhanc szó hallatán úgy éreztem, hogy nekem is ideje lenne már beszállni a beszélgetésbe.
- Már elnézést uram... De kit mer maga suhancnak hívni? Ha nem lennék tapasztalt edző, maga szerint lenne egy (a prezentáció céljából előhívtam Ivysaurt) Ivysaurom és egy Nidoranom (Susy elszántan ugrott le a vállamról, Ivysaur mellé, hogy megmutassa, hogy ő milyen nagyszerű is)?!
- Bevallom, hogy tényleg szépek és jól ápoltnak tűnnek a pokémonjaid (Susy itt kihúzta magát), de ez még nem bizonyít semmit. Ez a lemez nagyon fontos és nem kockáztathatom meg, hogy ellopják tőled.
- Ugyan ki lopná el tőlem Uram? Hisz Susy meg Ivysaur úgysem hagyná.
- Mostanság Tamarillo nem biztonságos. Egy bűnöző csoport ütötte fel itt a fejét, akik Rakéta csapatnak hívják magukat. Az, hogy mit keresnek itt még rejtély, de bizonyos okokból ezt a lemezt biztonságba kell helyezni.
- Mit tartalmaz a lemez uram, ha szabad tudnom? - fordultam kíváncsian az öreghez.
- Nos, ez a lemez egy igen ritka vírust tartalmaz, ami megmérgezi a pokélabdákat. Az ilyen labdával elkapott pokémonok gonosszá válnak... és legyőzhetetlenné. Most már érted, hogy mért nem bízhatom rá akárkire?
- Uram, nagyszerű hírem van magának! - húztam ki magam büszkén. - Én nem vagyok akárki! A nevem Attila és én leszek a legnagyobb pokémon mester! Nem hagyom, hogy ellopják tőlem a lemezt, bármibe is kerüljön!
Az öregember, meg Joy összenéztek, majd a nővér bólintott. Az öreg nagyot sóhajtott, majd megadóan átadta nekem a lemezt.
- Nos idefigyelj Attila! El kell vidd ezt a lemezt a Sárkányföldje nevezetű helyre. Ott találni fogsz egy területet, amit gejzírek borítanak. Articuno dühei-nek hívják azt a részt. Ott találsz majd egy oltárt a legendás madár másával. Helyezd bele a lemezt. A többi majd történik magától.
- Sárkány földje? De hisz az nagyon messze van innen! Vénember leszek, mire odaérek.
- Nos, akkor ez azt jelenti, hogy mégsem vállalod a megbízatást? - fordul felém az öreg.
Dehogy nem! Vegye úgy, hogy a lemez már ott van! - húztam ki magam büszkén.
Ivysaurt visszahívtam a labdájába, majd Susy-val elindultunk a kijárat felé.
- Várj, Attila! - rohant utánnam Joy nővér. - Erre még szükséged lehet...
A kezembe nyomott 5 darab hyperpotion-t.
Elraktam a hátizsákomba, az ajándékokat, majd Joy és az öreg úr felé fordultam: - Ne aggódjanak, nem okozok csalódást maguknak! - ezekkel a búcsúszavakkal hagytam el a centert.
Már egy napja úton voltam. Épp a szikra hegységben jártam. mikor egy Golem állt az utamba.
- Na mi az Golem, nem akarsz elengedni? - néztem golemre és már nyúltam is Ivysaur labdájáért, mikor megjelent még egy Golem, majd még egy... - Mi a fene, hírtelen egy golemből, hogy lett vagy tíz? - álltam tanácstalanul.
Egy halk kacagást hallottam a fejem fölött. Felnéztem és egy fekete köpenybe burkolózott alak állt ott.
- Hát te meg ki vagy? Tiéd ez a sok Golem? Ha igen hívd vissza őket, én nem akarok bajt! - szóltam az idegennek.
Egy újabb gonosz kacaj közepette ledobta magáról fekete köpenyét (igaz feleslegesen, mert fekete ruha volt rajta így is, meg egy fekete baseball sapka, egyedül zöld haja tűnt ki kosztüméből) és leugrott mellém. Nagyjából 35-40 éves lehetett, arcán torz mosoly két apróra összehúzott gonosz szempár meredt rám.
- Az lehet, hogy te nem akarsz bajt, de én igen! Már Tamarillo városa óta követlek téged és tudom, hogy mi van nálad. Add át nekem, vagy megbánod!
- Te biztos annak a Rakéta csapatnak lehetsz az embere. Nos... van egy rossz hírem. A lemezt nem kapod meg! - néztem rá komoran, majd kiadtam Susynak az utasítást: Harapd meg őt Susy!
A pokémonom nem habozott. Kicsiny, tűhegyes fogait mélyen belemélyesztette a támadóm orrába, majd gyors ráugrott a vállamra és... uccu neki! Futottam mint Forest Gump!
Be a szikrahegység barlang rendszerébe. Nem tudtam jó fele megyek-e, nem tudtam megtalálom-e a kiutat innen bármikor is. Csak az az egy dolog járt a fejemben, hogy nem kaphatja meg a lemezt ez a tag. Annyira siettem, hogy észre sem vettem a vermet, ami ott feküdt előttem.... - Hogy vagyok én ilyen szerencsétlen? - korholom magamat.
Nagy nehezen felülök és megnézem mekkorát estem. Kb. 3 méter. Nem sok,de elég ahhoz, hogy csapdába tartson. Miután a szemem megszokta a sötétet észrevettem, hogy indulnak járatok a "börtönömből". - Lehet az egyik kivezet innen... Susy, te meg vagy? - néztem szét, aggódva keresve a nidoranom. A hátam mögül egy halk "nido" hangot hallva tudtam, hogy semmi baja.
Ekkor morgásra lettem figyelmes. Először csak az előttem tátongó járatból, majd a többiből is hallottam. Minden felől Onixok és Golemek bújtak elő. Az egyik onix meglendítette felém a farkát. Már éreztem, hogy itt a vég, mikor Susy bevetődött elém és őt érte a csapás.
- Susy, neeeeee! kiáltottam fel rémülten és dühösen.- Rémült voltam, mert aggódtam Susy épségéért és dühös, hogy ez az Onix így elbánt szegénnyel.
Rettentő sok gondolat futott át az agyamon. Ivysaurt nem hívhatom elő. Hiába erős, még ő sem bírna el ekkora túlerővel. Most mitévő legyek?
Ekkor meghallottam újra azt a gonosz kacajt. Felnéztem és a verem tetején ott állt a támadóm.
- Add át a lemezt fiú!
- Ha a lemezt akarod, küzdj meg érte tisztességesen, te gyáva!
- Tisztességesen? - nézett rám gonosz mosolyra húzva a száját. - Nesze neked tisztesség! Végezzetek vele! - adta ki végső utasítását.
Mintha az egész hegy ellenem fordult volna. Golemek és Onixok mindenütt és egyre közelebb érnek. Úgy néz ki, a történetem itt ér véget...

[Betty]

Egy terebélyes, öreg fa törzsének nyugalmában éppen a szél által lehulló leveleket számolom. Nem éppen a legszórakoztatóbb elfoglaltság, de jobb híján ez is megteszi. Még el sem értem a tízes számot, de szemeim, megtagadva az agyam által küldött parancsot, lassan csukódnak lefelé. Megrázom fejemet: most nem szabad elaludnom! Fontos küldetésem van...
Fölöttem a lombkorona úgy hullámzik, mintha tenger volna, színek futkosnak az arcomon, és a lágy tavaszi szellő azt üzeni: aludj el... és már álmodom is: egy zord, szürke épületben állok, kint zuhog az eső, és egy öreg néni áll előttem. "Ez a tiéd, vidd el innen messzire!" - mondja. Még fel sem fogom szavai értelmét, máris terel kifele az ajtón, szemei aggódva cikáznak az utca két vége között. Én pedig, a mit sem sejtő kisgyermek, bizonytalanul elindulok, egy tojást szorongatva apró ujjaim között.

Zihálva ugrok föl a fa mellől. Szétnézek, majd letörlöm az izzadtságcseppeket az arcomról. Összeráncolt szemöldökkel emelem tekintetem az ég felé: valami történni fog. Érzem.

- Shanny, gyere elő! - dobom el az eddig övemhez csatolt pokélabdát. Neki semmit sem kell mondanom. Elég rám néznie, és már tudja, mi történt. Mielőtt az ölembe ülne, még ő is körülpásztázza a környéket. Kopár, sziklás terep, néhol egy-egy fa ad árnyékot a hegyekbe tartó utazónak. Valahol a távolban egy Tauros-csorda vágtat, idáig hallani a patáik koppanását. Háttérben a szikrahegység vad ormai magasodnak, nem törődve a felhőkkel, amik minden áron el akarják takarni a csúcsot. De hiába, a hegytető mindig látszik... viszont ami alatta van, az most is, mint oly gyakran, vastag ködbe burkolódzik. De, ahhoz, hogy világosan láss, nem elég a dolognak csak a tetejét meglátni, ismerned kell az egészet, a tiszta csúcstól a láthatatlan mélységig...
Figyelmemet egy erős szél tereli vissza a valóságba. Összébb húzom magamon a pulcsimat: kezd nagyonis hűvös lenni az idő.

Már több hónapja nem álmodtam erről. Vajon miért pont ma? Hiszen a fekete ruhás bandát azóta nem láttam, amióta az a bizonyos eset történt. Shanny is aggódik, látom az arcán. Önfeledten bámulja az egyik fűszálat, fejét mindig arra bólintva, amerre a szél libbenti a növényt. Nem zavarom meg, ilyenkor nem. Gondolkozik...

Sóhajtok egyet, majd felállok, és leporolom magamról a ruhámra tapadt porszemeket. Ideje indulni. Nagy út vár még ránk. Még naplemente előtt el kell jutnunk a hegy lábáig, ahol titkos találkozóm lesz Annie-vel. Őt sem láttam azóta... kíváncsi vagyok, mi lett neki ilyen fontos, és főleg, ilyen sürgős. Ő nem az a gyorsan cselekvő fajta. És miért kell Tamarillo-n kívül találkoznunk? Tudom, hogy mostanság a város nem valami megbízható, de mégis, még az északi mezőség is közelebb lett volna...
Ilyen kérdéseken őrlődök, amikor a föld megremeg alattunk. Shanny rögtön felkapja a fejét, és ijedten rámnéz, mintha azt mondaná: valami történt, oda kell mennünk! Én is ezen az állásponton vagyok, így mindketten a morajlás iránya felé igyekszünk. Újabb földmozgás. Ezek csakis Golemek lehetnek! Ráadásul nem is egy apró csapat, a mozgás erősségét elemezve.

Már javában bent járunk a sziklák között, amikor egy fekete ruhába öltözött zöldhajú fickó szalad el tőlünk alig 100 méterre. Gyorsan egy kőtömb mögé húzódunk, még mielőtt meglátna, és csöndben figyeljük az eseményeket. Nemsokára a férfi a Golemekkel együtt berohan az egyik közeli barlangba. Mi a bejárat mellé osonunk, és, hála a visszhangnak, minden bent elejtett szót világosan hallunk. Egy fiút akarnak ezek megtámadni! Ráadásul szabálytalan módon, így biztos, hogy ez nem holmi barátságos mérkőzés lesz, itt emberéletek forognak kockán!
Reménykedve benne, hogy a fiú tud úszni, és elég ideig vissza tudja tartani a lélegzetét, elkiáltom magam:
- Shanny, Surf támadás!
Az óriási vízoszlop pillanatok alatt benyomul a barlangba, elsodorva mind embert, mind pokémont. Az elájult kőpokémonok között bukdácsolva egy veremre bukkanok, innen hallottam az előbb a fiú hangját.
- Hahhhhhó, jóóóól vaaaaagy? - ordítok le a lyukba. Mögöttem Shanny élénk szemmel figyel, hogy senki se tudjon hátba támadni minket. Remélem, nem esett baja a fiúnak!

[Attila]

Mindenhol hatalmas a sötétség. Nem bírok megmozdulni. Egyszerűen nem engedelmeskednek a végtagjaim. Valahonnan távolról egy női hang szólít: - Hahhhhhó, jóóóól vaaaaagy? Hahhhhhó, jóóóól vaaaaagy?Hahhhhhó, jóóóól vaaaaagy? - ez a mondat ismétlődik a fejemben. Gyönyörű hang. De honnan jön? Honnan jön ez a hang, ami utat mutatott nekem a sötétségben, ami kivezetett belőle.
Lassan kinyitom a szemem, az első dolog ami eszembe jut: Susy!
Hirtelen, szinte fel "repülök" a talajról és ijedten ismételgetem a nevét: - Susy! Susy! Merre vagy? Jól vagy? Susy!!
Egy halk "nido" nyögés ránt ki rémületemből. Hála az egeknek, Susy meg van és magához tért.
Ekkor jut eszembe a hang. Feltekintek és egy lány arcát pillantom meg. Biztos Ő az, aki szólongatott. A karomba veszem Susy-t és feltekintek a lányra:
- Én meg vagyok, de... - ekkor elkomorodok. - Susy nagyon rossz állapotban van.
Ekkor eszembe jut Ivysaur. Előhívom őt és kiadom neki az utasítást: - Ivysaur, emelj ki minket az indáiddal!
Ivysaur gyorsan cselekszik. Kiereszti indáit és felemel minket a lány mellé.
- Ügyes voltál Ivysaur, most gyere vissza. - hívtam vissza ezekkel a szavakkal a pokémonomat.
Most végre a lány felé fordulok, aki megmentett. Gyönyörű zöld haja van (habár ez nekem kicsit punk-os O.o ), az arcáról az aggódás jeleit olvasom le és a hangja... (mintha egy kicsorbult kést éleznénk egy elég rozsdás köszörűn... borzalmas ((na jó, nem )) ) angyalian csengett füleimben. Főleg, hogy a csodaszép hangjának köszönhetem az életem. Nélküle még mindig ott feküdnék. Ájultan, magatehetetlenül a sötétségben.
Hirtelen a fejembe villan annak a szörnyetegnek a képe, aki rám és Susy-ra uszította a szikla pokémonjait. Akaratlanul is letámadom szegény lányt: - Nem láttál itt egy zöld hajú, fekete ruhás embert?! Hova tűnt?! - faggatom a lányt, mintha tisztában lenne mindennel.

[Betty]

Szerencsére nincsen baja. Mármint a fiúnak. Kicsit megkönnyebbülök, hiszen nem gondolkoztam el a támadás előtt azon, hogy egy kb 3 méteres lyukban akár meg is fulladhat egy ember.
A srác előhívja pokémonját, és egy indatámadással már kint is van a veremből. Az Ivysaurja egészségesnek, és jól képzettnek tűnik.
- Tehát te is pokémon edző vagy. - állapítom meg, miközben végignézem csuromvizes ruháját. Vörös haja és az arcán lévő piercingek miatt elég feltűnő személyiség, könnyen észrevehető egy ilyen egyszínű sziklás tájon, mint ahol vagyunk. Nem csoda, hogy megtámadták... ekkor veszem csak észre a kis kék nidorant az ölében. Eléggé kimerültnek tűnik, és tele van sebekkel. Még jó, hogy van nálam pár super potion, de attól tartok, ide hatékonyabb gyógyszer kell.
- Igen, őt követtük, és így találtunk rád. De nem tudom, most hová tűnhetett, úgy látszik a squirtle-m surf támadása leborította a lábáról. Mindenesetre, jobb lesz vigyázni, mert visszajöhet. - mondom, az előbb feltett kérdésére válaszolva. - Jut eszembe, a nevem Betty, és ő itt Shanny, akinek a támadást köszönheted. - mutatkozok be.
Annyi kérdésem lenne még, így hirtelenjében, de jobbnak látom, ha egyenlőre nem kíváncsiskodok. Előbb jussunk ki ebből a barlangrendszerből, és kerüljünk minél távolabb a fiú támadójától.

Éppen indulnék a halvány világosság felé, amikor újra meghallom a föld morajlását, méghozzá pont alattunk! Az Onixok és Golemek alulról készülnek támadni. Ha nem sietünk, mindketten bent ragadhatunk, vagy még rosszabb, akár maguk alá is temethetnek a kőtömbök!
Ekkor hirtelen egy remek ötletem támad. Annyit biztosan tudok, hogy a feketeruhás fickó is itt van valahol a közelben, hiszen a vízözön őt befelé kellett hogy sodorja.
- Nem gondolod, hogy te is itt ragadhatsz, ha most ránk uszítod a pokémonjaidat? Egy rossz mozdulat és a sziklák betemetik a kijáratot! - ordítom bele a mögöttünk lévő sötétségbe.
Kisvártatva előtűnik a zöldhajú férfi, és kaján vigyorral az arcán közeledik felénk. Nem tűnik sem idegesnek, sem rémültnek.
Vajon mit fog tenni?

[Attila]

A lány miután elmondta, hogy nem tudja, hogy hova lett a támadóm, bemutatkozik.
Rá kellet jönnöm, hogy a lánynak, aki megmentett, nem csak a hangja és az alakja, de a neve is gyönyörű: Betty.
A pokémonját is bemutatta, aki az ügyes kis (már ha kicsinek lehet nevezni egy ekkora árvizet O.o ) Surf támadást végrehajtotta. A neve Shanny. Ő ott állt Betty mögött, harcra készen, ha esetleg újabb támadásra kerülne sor.
Betty végigmért engem és a kezemben heverő Susy-t ( vajon mit gondolhat most rólam? Biztos rettenetes edzőnek hisz... :S ).
Már éppen indulnánk kifele a barlangból, mikor a föld elkezd alattunk morajlani. Biztos megint az Onixok és Golemek ( ezek szerint még nincs vége... ).
Betty egy hirtelen ötletből adódóan elkezd a zöld hajú férfihez beszélni: "- Nem gondolod, hogy te is itt ragadhatsz, ha most ránk uszítod a pokémonjaidat? Egy rossz mozdulat és a sziklák betemetik a kijáratot!"
Az idegen támadom, mintha csak erre várt volna, gonosz mosollyal előtűnik a sötétségből. Arcán nincs semmi félelem és magabiztosan áll előttünk. (Csak nem annyira ostoba, hogy beomlasztja ezt az egész barlangot, ha ő is bent van. O.o Biztos tervez valamit. De vajon mit? )
Miközben állunk egymással szemben az idegen férfival, a morajlás erősödik. A mennyezetről szikla darabok kezdenek el potyogni. Pár másodperc múlva leírhatatlan mennyiségű Onix és Golem tűnik fel előttünk a földalol. A remegés és a sziklaomlás abbamarad.
- Nos két választásotok van... - szólal meg a támadóm. - Az előző esetből tanulva vagy átadod azt, amit kértem, vagy a lány és te meghaltok. Dönthetsz! - vigyorgott rám a férfi és torz nevetésben tört ki.
(Na ez szép, már nem csak a saját és a pokémonjaim élete forog veszélyben, hanem Betty-é is. Nem hagyhatom, hogy neki is baja essen. Mindazonáltal... Azt sem hagyhatom, hogy a lemez és a rajta levő titok a támadóm kezébe kerüljön. Mit tegyek?)
Amúgy az én nevem Attila - fordultam oda Betty-hez. - ő itt pedig - böktem a kezemben heverő Susy-ra. - Susy. De ez nem a legjobb hely és idő az ismerkedésre. Ki kell valamit gyorsan találnunk, különben nemsokára hatalmas bajba kerülünk.
A fekete ruhás alak megunta a várakozást és kitört magából. - Vége, lejárt az időd! A válaszodat így nemnek veszem! - vigyorodott el gonoszul.
- Várj, Bettynek igaza van! Ha most végrehajtod a támadást, te is itt pusztulsz el velünk! - ordítottam utolsó mentsváramként a támadónak.
Hühühühü. - mosolyodott el gonoszul magában a támadóm. - Az nem olyan biztos... Csak figyelj!
Pupillái kitágultak, az erei megduzzadtak a nyakán, majd amilyen erővel csak tudta, elordította magát: Onixok, Golemek! Földrengés támadás, MOST! - Adta ki gyilkos utasítását a férfi. A hangja telve volt gyűlölettel és gonoszsággal.
Az egész barlang vadul elkezdett remegni. Hatalmas szikladarabok hullottak alá a mennyezetről.
Tanácstalanul (és "sajnálom" tekintettel ) néztem Bettyre. Ha én nem sodrom magam ilyen őrült helyzetbe, most Ő sem került volna veszélybe. Susy is jól lenne és én is nyugodt lehetnék. De így... Nincs rendben semmi!
A támadónkat vad, őrült nevetése közepette nem zavarta, hogy két óriási darab szikla tart felé. Őt csak egy dolog foglalkoztatta: Hogy eltegyen minket láb alól és övé lehessen a lemez.
A szikladarabokat már csak milliméterek választották el támadónk fejétől, mikor... Hirtelen eltűnt (hát ezt meg hogy a fenébe csi... O.o ).
Alighogy elillant a szemünk elől, a földrengés hatására a talaj Betty és az én lábam alatt kettévált. Ösztönösen átöleltem Bettyt (persze szorosan fogtam Susy-t is) és magamhoz szorítottam, abban a reményben, hogy ez majd megvédi ( tudom butuska remény, de bármilyen apró is, én hittem benne! ). Egy-két másodperces zuhanás után egy vad sodrású földalatti folyóba zuhantunk bele (na ne mááár, megint víz? :S ), ami hatalmas erővel sodort minket az ismeretlen felé (csöbörből vödörbe... A sziklaomlástól megmenekültünk, de most viszont vízbe fulladunk. Nem utolsó sorban, az ellenfelünk valami felsőbb hatalom oltalma alatt áll. Hát ez így marha jó... ).
Bettyt és Susy-t szorosan magamhoz ölelve (nehogy elsodródjunk egymástól ) abban reménykedtem, hogy Shanny is itt van valahol velünk és nem esett neki se semmi baja.
Levegő után kapkodva a vad sodrású folyóban Betty-hez fordultam: - Most mi lesz? - néztem rá gondterhes és bűnbánó arccal.

[Betty]

Minden olyan gyorsan történt. A feketeruhás fickó megjelent, ránk uszította pokémonjait, majd eltűnt. Az utolsó, amit fel tudok idézni, az az, hogy a srác hirtelen átkarol, és együtt esünk egy földalatti folyóba.

A víz sebesen sodor minket, és még levegőt venni sincs időm, máris elmerülünk a habokban. Egy pár másodperc könyörtelen küszködés után újra a felszínre kerülünk, de a helyzetünk korántsem szívderítő. Eddig szerencsénk volt, de elkerülhetetlen, hogy minden sziklát ütközés nélkül hagyjunk el.
- Sha... - próbálok kiáltani, de a szám abban a pillanatban telemegy vízzel. Prüszkölök egyet, megpróbálva annyi vizet kijuttatni a levegőre, amennyit csak tudok, de ekkor egy újabb hullám érkezik.
Attila olyan szorosan fog, hogy nem tudom a kezeimet kinyújtani. Ez így nem fog menni: el kell engednünk egymást, hogy úszni tudjunk. Ha teljes erőből nekicsapódunk egy kőtömbnek, a túlélési esélyünk kb a nullára csökken: eszméletünket vesztve aligha jutunk elég oxigénhez a vízben.
Jelekkel próbálom megértetni magam, majd kiszabadítom magam, és mielőtt elsodorna minket egymástól az ár, elkapom az egyik kezét: így együtt maradhatunk.
- Hívd vissza nidor... - próbálom meg a lehetetlent: kimondani egy teljes mondatot ebben a helyzetben. Bár nem sikerült befejeznem, azt hiszem a srác hallotta. Ő nehezebb helyzetben van, mint én: egyik kezét sem tudja használni, mert Suzy-t is tartania kell. Ha nem jutunk ki hamarosan a vízből, a kis nidoran nem éli túl!

Egy szikla közeledik, vagyis mi közeledünk hozzá. Szembe fordulok vele, és vízszintes helyzetbe emelem mind a három szabad végtagom. Enyhén behajlítva várom a becsapódást, ami nem is okoz annyira nagy fájdalmat, mint vártam. De nincs sok időm ezen agyalni, teljes erőből belekapaszkodok a kőtömbbe, és megpróbálom megtartani magam (és Attilát).
Ekkor váratlanul valaki alulról belém jön, de olyan erővel, hogy a lendület feldob a szikla tetejére. Attilával is ugyanez történik, és még kettőt sem pislogok, máris kint vagyunk a szárazon. Nemsokára feltűnik Shanny, és rám mosolyog. Sikerült megmentenie mindannyiunkat!
Az örömön azonban hamar rémületbe csap át, mert a mosolya inkább fáradtnak hat, mint vidámnak. A türkizkék fej eltűnik előlem, és újra csak a habokat látom magam előtt.

- Shanny!!! - ordítom, de semmi eredménye. Megmentett minket, de azt az utolsó csepp erejével tette!
Kétségbeesve kutatom szememmel a vízfelszínt, és pár perc múlva egy elmosódott sárga foltot pillantok meg előttünk kb 50 méterre. Nem hezitálok, hanem egy "bocsi de meg kell tennem" pillantást vetek a fiúra, majd újdonsült útitársaimat magukra hagyva a szikla tetején, beugrok a folyóba.
Az ár hihetetlen erős, akármennyire is próbálok "kormányozni", nem nagyon jön össze. De nem adom fel, szemem előtt csak egy cél lebeg: eljutni a teknőcömhöz!
Nagy levegőt veszek, és lebukok a víz alá: a folyó közepén nem hatnak rám a hullámok, így szememet tágra nyitva homályosan ugyan, de ki tudom venni, mikor merre kell úsznom. Hamarosan meg is látom a sárgaságot, ezért arra veszem az irányt.
Shanny vissza van húzódva páncéljába, és a víz azért nem sodorta el, mert nagy szerencsémre beragadt két szikla közé. Nem is merek belegondolni, mi lett volna, ha nem szorul be... akkor az életben nem érem utol...
Előveszem az övemből a pokélabdát, és visszahívom Shannyt. Rendben, legalább ő már biztonságban van. De mi lesz velem?

Nem tudom több ideig visszatartani a levegőt, így felrúgom magam a vízfelszínre. A két kőtömbbel szemben lyukadok ki, ami már a második nagy szerencsém ezalatt a pár perc alatt: én nem férek át közöttük, de a víz igen, így a sodrás nem tud ellökni a szikláktól, hanem inkább odaprésel hozzájuk. Minden maradék erőmet felhasználva felmászok a falhoz közelebbire.
Hát sikerült...életben maradni... - sóhajtok, majd a világ elsötétül körülöttem.

[Attila]

A vad sodrású folyóban Betty valami olyasmit próbál mondani, hogy hívjam vissza Susy-t. A szavait sikerült kibogarásznom, de a körülmények sajnos ezt nem engedték (rajta Susy, csak még egy picit tarts ki! :S ).
A következő pillanatban Betty megragadt egy sziklát és abba kapaszkodva tartotta az én 75 kilómat ( ejha, nem kis teljesítmény csajszi, ha számításba vesszük a folyó sodrásának az erejét is... Ha nem lennénk ilyen helyzetben, még meg is dicsérnélek. )
Pár másodperc elteltével azt veszem észre, hogy Betty-t valami kilökte a kitüremkedésre. Pár pillanattal később az én hátsó felemet is meglökte valami ( még életemben nem rúgtak így segge :S ) és én is a szikladarabon helyezkedhettem el, a szuszogó Betty mellet. Abban a pillanatban vissza is hívtam Susy-t a labdájába, nehogy még nagyobb baja essen.
Hirtelen a víz alól Shanny tűnik fel, Betty-nek a Squirtle-je és ránk mosolyog... de várjunk csak! Shanny-t hirtelen elnyelik a habok.
Betty rám néz. A tekintetén egyből látom, hogy mire készül és mielőtt még megállíthatnám ő is eltűnik a végtelennek látszó mélységben és elsodródik az ismeretlen felé.
- Betty! Ne! - kiáltom utána, de mind hiába, a lány már rég elsodródott.
Tanácstalanul nézek magam elé, de tudom mit kell tennem. Nagy levegőt veszek és már vetem is magam a habok közé, hogy Betty segítségére siessek. A hatalmas sodrásnak nem tudok ellenállni így a folyó, mint valami olcsó kis játékszert sodor magával (lehet nem ez volt a legjobb ötletem? ). Utam célja kezd megvilágosodni előttem, egy borotvaéles sziklanyúlvány felé sodor a víz és én nem tudok mit tenni ellene. Kicsivel mögöttem mintha valami narancssárga villanást láttam volna a víz alatt, de ez biztos csak a fantáziám műve (még itt, a halálom előtt is szórakozik velem a kis piszok, ahelyett, hogy valami mentő ötleten gondolkozna... ).
Jó erősen összeszorítom a szemem, mert nem akarom látni, hogy miként csapódok bele a borotvaéles nyúlványba és lehelem ki a lelkem. Már csak pár centi választ el a biztos haláltól, mikor... Azon kapom magam, hogy már nem a folyó sodor, hanem valami a hátán szeli velem az őrjöngő hullámokat.
Kinyitom a szemem és... - Ezt nem hiszem el! - tátom el a számat a csodálkozástól. - Hiszen ez egy Dragonite.
Ámulatomból Dragonite hangja (ami leginkább a bálnáéra emlékeztet ) ébreszt fel. Körülírja (rettentően okos ez a Dragonite szerintem ), hogy tudja merre van Betty, majd a víz alá mutat. Ebből megértem, hogy jó erősen (mintha eddig nem azt csináltam volna) kapaszkodjak és vegyek egy nagy levegőt.
Egy szempillantás alatt alámerülünk a mélységbe. Dragonite csak suhan, mint valami megállíthatatlan torpedó, én meg nem győzök egyszerre kapaszkodni és a levegőm visszatartani. Már amikor úgy érzem, hogy nem bírom tovább Dragonite a felszínre emelkedik két sziklatömb előtt. Az egyiken mintha lenne valaki... - De hisz ez Betty! - kiáltok fel örömmel vegyes aggodalommal a hangomban. - Dragonite, oda tudunk menni?
A sárkány pokémon egy szempillantás alatt ott terem velem "Betty sziklája" (hm.. akár lehetne ez a neve is a kitüremkedésnek ) mellet. Én felkarolom és átveszem Őt is Dragonite hátára.
- Dragonite, ha lehetne ezek után még egy hatalmas kérésem... - nézek rá a pokémonra. - Nem tudnál esetleg minket valami szárazabb és biztonságosabb helyre vinni?
Dragonite mosolyogva bólint egyet, majd röpke öt perc elteltével egy földnyelv tűnik fel a szemünk előtt. Minél közelebb érünk a barlang egyik kijárata is kezd előttünk körvonalazódni (Végre, megmenekültünk! ).
Dragonite kivitt engem és az ájult Betty-t a partra, majd ledobta magát mellénk és hatalmas szemeivel nézte, hogy éppen min ügyködök.
Én óvatosan a hátára fektettem a lányt, majd megpróbáltam különböző módszerekkel magához téríteni: pofozgattam, (minden életmentő tudásomat latba vetve ) elkezdtem nyomkodni a mellkasát, de semmi. Majd támadt még egy ötletem: - Szájon át lélegeztetés, hát persze!
Közel hajoltam Betty-hez, a szánk már csak milliméterekre volt egymásétól, mikor...

[Betty]

Hideg, nyirkos sötétség vesz körül. Öt érzékszervem közül egy sem működik, de mintha érezném, talán a hatodik érzékemmel, ahogy valami felemel. Utána már csak repülök. Nem tudom miért, sem azt hogy meddig, de szállok, és a hidegség lassan melegségbe csap át. Ezután hirtelen vége van, a világ megáll körülöttem, és én visszatérek önmagamhoz: újra ember vagyok. Furcsa hangokat hallok, majd sziklák kezdenek el táncolni, körbevesznek, és egyenként az arcomnak csapódnak. Fájnia kellene, és igen, mintha zsibbadna is egy kissé a megtámadott felület. A sziklák ekkor a háttérbe húzódnak, utat engednek két kőtömbnek, amik olyan szorosan vannak egymás mellett, hogy azon ember nem fér át. Röhögnek, és sárga festéket kennek magukra, ahogy egyre közelebb és közelebb csúsznak hozzám. Már csak pár lépés választ el tőlük. A festékesdoboz leesik, és a sárga folyadék a levegőbe röppen, milliónyi sárga labdát formázva. Az egyik éppen ajkaim felé tart, színe a légtérben pirosra vált, és meglepően gyorsan közelít...

- Shanny! - kiáltom, közben jó nagy lendülettel felülve a vízszintes pózból. Az első benyomás, ami ez után a furcsa álom után ér az az, hogy a fejem beleütközik valamibe, amitől újra hanyatt vágódom.
Aúúú... - tapogatom meg a homlokomon kinövő dudort, és megpróbálok újra felülni, immár kisebb lendülettel és jobban odafigyelve. Érdekes, meg mertem volna esküdni, hogy az előbb még előttem volt valami...
Ekkor veszem észre, hogy Attila is a fejét fogja, eléggé eltorzult arccal. Mégis hogyan történhetett mindez? Összeütköztünk volna? De az csak akkor lehetséges, ha.... ha.........
Inkább nem is gondolom tovább a dolgot, ennél fontosabb dolgok is vannak: mindenek előtt meg kell tudnom, Shanny jól van-e.
- Gyere elő, Shanny! - hívom elő teknőcömet, és megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy épségben van. Legalábbis, a körülményekhez képest. Először csak a fejét dugja ki a páncéljából, majd rámnéz, és egy kedves "squuuu" - vel adja tudtomra, hogy megvan, és örül annak, hogy én is megvagyok. Ölembe veszem, és megsimogatom, mire becsukja szemeit, és már alszik is.
Hirtelen rájövök, hogy kicsit körül kellene néznem, ugyanis fogalmam sincsen, hogyan is jutottam én oda, ahol most vagyok - akárhol is vagyok éppen. Az első dolog, amire felfigyelek, egy pár sárgás-narancsos láb, éles karmokkal. Ahogy szemeim egyre följebb emelem, közben áttanulmányozva a hatalmas testet és szárnyakat, nem kis pánik lesz úrrá rajtam. De az érzés pillanatok alatt szertefoszlik, amint tekintetem belefúrom a tiszta, kérdő tekintetébe a sárkánynak.

- Bauuu? - kérdi, közben kissé oldalra billentve fejét.
- Köszi, jól vagyok, azt hiszem. - válaszolok neki.

Hogy miiiii? Hogy került ide az a Dragonite? Ő mentett volna meg minket? Annyi kérdés fogalmazódott meg bennem hirtelen, hogy azt sem tudom, mivel kezdjem.
- Attila, tulajdonképpen miért támadott rád az a fickó? - kérdezem - És mi történt, miután beugrottam Shanny után? Elmesélnéd, ha megkérlek? A legvégét nem kell. - pirulok el egy kicsit, remélve, hogy vette a célzást.

[Attila]

Betty ajkaitól már csak milliméterek választják el az enyémeket, mikor... BUMM!
A lány felkiált és akkora erővel fejeli le az orromat, hogy úgy érzem eltörött ( van ám buksija a csajnak O.o ). A kezemet gyorsan a sérült orromra tapasztom és nem is hiába, mivel pár másodperc múlva meleg vér árasztja el a tenyeremet.
Betty-t hidegen hagyva az állapotom (persze érthető, hisz Shanny talán kezelésre szorul ) előhívja Squirtle-jét, akinek látszólag semmi baja. Miután Betty megvizsgálta a pokémonját észreveszi Dragonite-ot is aki szemléli a történteket. Láthatólag megszeppent egy kicsit a lány, de ez érthető, hisz csak most tért magához és egy Dragonite ül vele szemben.
Miután felfogta az egészet felém fordul és rátér a lényegre, ami már biztos az eleje óta furdalhatja a kíváncsiságát: "- Attila, tulajdonképpen miért támadott rád az a fickó? És mi történt, miután beugrottam Shanny után? Elmesélnéd, ha megkérlek? A legvégét nem kell. "
Láthatólag egy kicsit elpirult a történtek miatt, de ez érthető... Nem kicsit lehetett félre érteni az esetet...
Mielőtt belekezdtem volna a válaszaimba előhívtam Susy-t, hogy megnézzem hogy van. A kis pokémonom láthatólag már jobban érezte magát, de még mindig elég ramaty állapotban volt. Már lábra tudott állni, de pár másodperc múlva a hátsójára tottyant.
- Jaj Susy, bocsáss meg... Az én hibám. - simogattam meg a fejecskéjét.
Susy egy "Nido-o-o" nyögéssel jelezte, hogy nem tehetek róla, de ez kicsit sem segített a bűntudatomon.
Ekkor jutott eszembe... Hisz Joy nővér adott nekem még indulás előtt öt darab Hyper Potiont, ez talán segít! Gyorsan előhalásztam a hátizsákomból az egyik vakcinát és Susy-ba juttattam a gyógyszert. Csoda történt... Susy egyik percről a másikra lett jobban! Boldogan felállt majd a karjaimba ugrott és apró pici fejét az arcomhoz dörzsölte. Boldog voltam, hogy nem esett semmi baja. De hiába ez az elevenség, még látszott rajta, hogy pihenésre szorul, ezért visszahívtam a labdájába.
Miután megbizonyosodtam afelől, hogy Susy rendben van, kezdtem csak Betty kérdéseire választ adni.
- Nos... - kezdtem bele válaszomba. - Igazából én magam sem tudom pontosan... Tamarillo városában Joy nővér hívott fel, hogy van ott egy ember, akivel találkoznom kell. Elmentem hozzá és egy öreg úrtól kaptam egy lemezt, amin egy olyan vírus van, ami megfertőzi a pokélabdákat, amivel ha elfogják a pokémonokat azok gonoszak és legyőzhetetlenek lesznek. Az öreg úr megbízott, hogy vigyem el ezt a lemezt az Articuno Dühei nevű helyre ahol van a legendás madárnak egy oltára és abba kell elhelyezzem. Ez az alak már a városka óta követett és a lemezt akarja. Biztos fel akarja használni gonosz szándékaihoz... És talán sikerült is volna neki megszerezni, ha nem jössz Te és Shanny. Köszönöm, nagyon hálás vagyok érte. - Betty-re mosolyogtam, majd folytattam a válasz adást: - Miután elmerültél a habokban én is utánad vetettem magam. Az ár egy hatalmas szikla felé sodort, ami minden bizonnyal véget vetett volna rövid életemnek, ha nem jön Dragonite. - megsimogattam Dragonite fejét, akinek láthatólag tetszett a gesztus és cserébe ő is hátba "veregetett" (valójában akkorákat sózott rám, hogy úgy éreztem porrá zúzódnak a csigolyáim ) a farkával. - Neki hála - folytatom már nem csak az orromat, hanem a hátamat is tapogatva - megmenekültem a biztos haláltól. Ezután elmagyarázta a maga módján, hogy tudja, hogy merre vagy és eljöttünk érted. Majd megkértem rá, hogy hozzon minket biztonságos helyre és ide hozott. A kijárat is itt van tőlünk pár száz méterre. - mutattam a fényáradat felé.
- Te nem tartasz velünk? El kéne a segítséged. - fordultam Dragonite-hoz.
Dragonite megrázta a fejét, majd amilyen gyorsan jött és megmentett, ugyan olyan gyorsan vetette be magát a habok közé. Még egy utolsó integetés a mancsaival és eltűnt a szemünk elől a mélységben.
- Hát ez gyors volt. - nézek megszeppenve Dragonite után. - Furcsa egy pokémon... És Te hogy kerülsz ide, miként találtál rám? Gondolom nem Joy nővér küldött, hogy segíts nekem, ha bajba kerülnék...
Alig hogy feltettem Betty-nek a kérdést, egy ismerős gonosz kacajt hallottam meg tőlünk nem messze, a kijárat fele. Gyorsan arra fordítottam a tekintetem és már megint ( ! ) az a zöld hajú férfi volt az.
- Hát te megy hogy... - kezdek bele mondandómba, de a férfi közbe vág: - Látom még életben vagytok. Sebaj, legalább a lemeznek sem esett így semmi baja. Már kétszer meglógtatok előlem, harmadjára nem fordul ez elő, erről biztosítalak titeket. Óh... Jut is eszembe, milyen udvariatlan vagyok, a nevem Eric. A Rakéta csapat egyik elit osztagának vagyok a vezetője és a feladatom a lemez megszerzése, ami a birtokodban van. Add hát szépen ide és ígérem szabadon távozhatsz. - mosolygott rám mézes - mázosan.
Amilyen gonosz és gyűlölettel teli arca volt, annál szebb volt a hangja, szinte elvarázsolt... volna, ha nem "ismerem". Furcsa mód nem hallottam azt a megszokott morajlást, ami eddig Eric felbukkanását követte.
- Na mi van? Hol vannak a szikla pokémonjaid? - fordulok hozzá kihívóan.
- Óh, hát rájuk semmi szükség, ők csak ahhoz kelletek, hogy itt bent csapdába csajalak téged. Van náluk erősebb pokémonom is.
Mérlegeltem magamban és miután megbizonyosodtam afelől, hogy nem számíthatok újabb pokemon arzenálra, eldöntöttem, hogy mi lesz a válaszom.
- Rendben van... Megkapod a lemezt... - komorodtam el. - Feltéve, ha legyőzöl egy szabályos összecsapásban!
- Szabályos összecsapás? Bolond! Ez a valóság, nem holmi verseny címekért te ostoba! Itt nincsenek szabályok, nincsenek határok és ami a legfontosabb, korlátok sincsenek.
Percekig álltunk egymással szemben, farkasszemet nézve, majd a csöndet Eric törte meg előbb.
- De legyen ahogy akarod... - mosolyodott el gonoszan. Legyőzlek és elveszem a lemezt, majd a vírust a TI pokémonjaitokon teszteljük a konokságod miatt! - nevetett fel gonoszul.
Letépte magáról fekete köpenyét és... ( MICSODAAAAAAA? ) egy Abra volt a mellkasára szíjazva, mintha valami kisgyermeket hordana magánál.
- Most már mindent értek! - ordítottam Eric-hez. - Szóval ez az Abra teleportált el téged, ha bajba kerültél. Nagyon okos, mondhatom...
- Igen, jól mondod, de ez az Abra többet is tud! - vigyorodott el, majd lecsatolta magáról Abrát, aki a föld felett levitálva várt törökülésben. - Abra! - kiáltotta. - Átváltozás!
A kicsi jelentéktelen Abra hirtelen egy hatalmas és ijesztő Kadabrává változott.
Ha ez még nem lett volna elég aktivált egy újabb pokélabdát és azt is csatába küldte: - Lépj elő, Gengar!
Gengar is megjelent a csatamezőn, aki Kadabra mellet termett. Én hezitálva álltam és mérlegeltem. Két ilyen erős pokémon ellen nem küldhetem harcba Susy-t, de egyedül Ivysaur sem bírna el velük. Betty-től nem kérhettem, hogy segítsen, hisz ez nem az Ő harca, hanem az enyém. Nem kell miattam veszélybe sodornia magát... de mégis, most jól jönne a segítsége.
Rengeteg mérlegelés után döntöttem és eldobtam a pokélabdámat: Ivysaur, gyere elő!
Ivysaur harcra készen termett a csatamezőn, alaposan szemügyre véve a kettő, magabiztos ellenfelét.
Figyelj Betty... - fordultam a lányhoz. - Neked nem muszáj itt maradnod, ez az én csatám. Nem várhatom el tőled, hogy kockáztasd a saját és a pokémonjaid életét...

[Betty]

Lassan kezdett megvilágosodni előttem a helyzet: úgy látszik, hogy a Rakéta csapat, vagy ahogy mostanság nevezni szokták, a TR (Team Rocket) újabb nagy fába vágja a fejszéjét: ezúttal Tamarillo szigetére fáj a foga! Kár, hogy ezt mi nem fogjuk hagyni! Lehet, hogy erről akart velem beszélni Annie?
Úristen Annie! Most jut eszembe, hogy le fogom késni a vele való találkozást, ha nem sietek! Már ugornék is fel a földről, hogy gyorsütemben elköszönjek és egy Tauros gyorsaságával elrohanjak, mikor ránk talál a zöldhajú fickó. Az első gondolatom az, hogy Dragonite majd jól ellátja a baját, de legnagyobb meglepetésemre a sárkány már nincs velünk. Lehet, hogy kicsit fáradt vagyok, és észre sem vettem, amikor elment?
A fiú kérdésére most nem a legalkalmasabb idő válaszolnom, hiszen a feketeruhás fazon nem tudhat a találkozómról. Ezért csak bölcsen hallgatok, és várom a fejleményeket…
Amik nem sokáig váratnak magukra.

Attila megőrült, hogy képzeli, hogy kihív egy bűnözőt egy hivatalos meccsre? Hiszen ők nem játszanak tisztán! De érdekes, Eric, a zöldhajú belemegy a játékba. Kíváncsi vagyok, milyen hátsószándékai lehetnek, és hogy mit tervez a mosolya mögött. Ha nem lenne biztos benne, hogy nyer, nem vesztegetné az idejét holmi pokémoncsatára, hanem fogná a szupererős pokémonjait, és itt helyben végezve velünk.
Egy Abra? Ez most valami vicc? Egy Abrát talán még mi is meg tudnánk verni, úgy tudom, az ilyen pokémonok nem képesek másra a teleportáláson kívül… de ekkor hirtelen a kis Abra fényleni kezd, és Kadabrává alakul! Ezt a mázlit! Teljesen úgy tűnt, mintha csak edzője utasítására várt volna a fejlődéssel. Biztosan ezzel is csak megtéveszteni szándékozik bennünket!

Újdonsült barátom biztosan nem Suzy-t fogja csatába küldeni, hiszen ő fáradt és amúgy is hátrányban van a pszicho típus ellen. Igaz, a hátrány Ivysaurra is igaz, de remélem, hogy Attilának van másik pokémonja is.
Ekkor a fickó valahonnan elővesz egy pokélabdát. A piros-fehér gömb pörgött egy kicsit Eric ujján, majd a levegőbe röppent: a fickó éppen egy második pokémont hív elő… abban a pillanatban átláttam mindent, és reményeim ezzel együtt foszlottak szét. Valószínűleg a feketeruhás tudja, hogy Attilának mennyi és milyen pokémonjai vannak. És az a tény, hogy nem egy az egy ellen harcol, arra enged következtetni, hogy a fiúnak nincsen harmadik pokémonja. Mivel a történtek gyakorlatilag harcképtelenné tették nidorant, így egy a kettő ellen lenne… de Eric egyvalamit nem vett számításba: hogy én is itt vagyok ám! De sajnos az arcán nem úgy látszik, mintha akár egy szemernyit is kétségbe ejtette volna a nem várt fordulat:

Úgy látom, Attila gondolatai is valahol itt járhatnak, mert hátrafordul, és megkér, hogy szálljak be a küzdelembe. Az ellenfelünk egy Kadabra és egy Gengar, ezzel szemben a srác az Ivysaurját hívja elő.
- Hát persze, hogy segítek neked, ez egy percig sem volt kérdés! – válaszolok neki elszántan, habár belül nem érzem magam elszántnak, egy picit sem. És hirtelen beugrik a megoldás!

„Lizi, ez meg mi volt? – kérdezem elképedve pokémonom, aki büszkén áll előttem – Ezt nem hiszem el! Hol tanultad meg használni ezt a mozdulatot?
- Char-chaaar! – válaszolja, majd egy alkalmas sziklát keresve elszalad. Nemsokára csak a farkán lévő láng fényét látom derengeni a sötétségben.”

- Lizi, téged választalak! – hívom csatába én is első pokémonomat. Ahogy meglátja Kadabrát, Charmeleon arca megkeményedik, és magabiztosan bólint egyet felém. Én visszabólintok neki, majd Attila felé fordulok:
- Mivel az Ivysaurod hátrányban van Kadabrával szemben, mi lenne, ha a pszicho pokémont ránk bíznád? – kérdezem.

//Amúgy poén, hogy pont van zöldhajú rakétacsapatos, a neve Proton, és a HGSS szériában mutatták be először//

[Attila]

- Köszönöm. - fordultam oda Bettyhez. Nagyon jól esett, hogy a lány kiállt mellettem. Előhívta Charmeleon-ját, aki elszánt tekintettel nézett farkasszemet Kadabrával.
- Nocsak... - nevet fel Eric. - Hát a kisasszony is szeretne egy jó alapos verést? - nézett torz vigyorral és gonosz szemekkel Betty-re. - Nekem ettől csak élvezetesebbé válik ez a kis csetepaté.
Válaszra sem várva, Eric máris támadásba lendült a pokémonjaival: - Gengar, használj Pszicho csapást Ivysaur ellen! ( hogy micsoda? Ez így nem lesz jó, Ivysaur nem bírja a pszicho támadásokat :S ) Kadabra, teleportálj, majd lepd meg a Charmeleon-t, ha eljön az ideje!

Gengar habozás nélkül megindította a támadást Ivysaur ellen. Szemei elkezdtek fényleni és a pokémonomnak és nekem még reagálni sem volt időnk, már a támadás végbe is ment.
Szegény Ivysaur magatehetetlenül rogyott a talajra. A csata még hogy csak elkezdődött, de már a pokémonom kidőlt.
- Ivysaur, ne! - kiáltok fel rémülten, de megkönnyebbülésemre Ivysaur feláll és vad tüzes tekintettel néz Gengar szemeibe. - Megfizetünk nekik Ivysaur! Támadj varázs levelekkel! ( Habár a növény támadásokkal nem sokra megyek Gengar ellen, de az általános és méreg támadásokkal még annyira sem... :/ Meg kell próbálnom! ).
Ivysaur hátán elkezd fényleni a növény és mágikus levelek sokasága repül ki belőlle Gengar-t véve célba.
Eric csak kuncog az egészen.
A következő pillanatban jövök rá, hogy mért is... A levelek csak úgy keresztülmentek Gengar testén... ( Na de mégis mi a fene Egy Gengarnak nincs ilyen támadása! )
- Ivysaur, altatóspóra! - adom ki reménytelenül második parancsomat, de ez is, akárcsak az első támadás, csak úgy keresztül megy Gengar testén.
Reményvesztve tekintek magam elé, mert Gengar most egy árnyéklabdát kezdett el formálni, ami ha célba ér nem biztos, hogy Ivysaur épp bőrrel megússza.
Eszeveszetten gondolkozok, mikor észreveszek valamit, ami talán az egész "átmegy a támadásom Gengar testén" ügy megoldása lesz.
- Mi az ott a kezedben Eric? - tekintek a TR tagjára.
- Oh ez? - mutatja fel a kezét. - Ez csupán egy pokélabda...
- Valóban? És a pokélabdák mióta vannak fényösszeköttetésben a pokémonokkal?
Eric-nek elkerekedik a szeme a csodálkozástól és a gyűlölettől.
- Honnan...? Hogyan? - tekint rám gonosz gyilkos tekintettel. A hangja már nem az a szép megtévesztően bársonyos hang. Épp ellenkezőjévé alakult át: érces, mély és durva.
Mosolyra húztam a számat, hogy sikerült észrevennem az egyik trükkjét.
- Mikor az altatóspóra támadást hajtottam végre, a gázban kirajzolódott a fény, ami a pokémonoddal van összekötve. Ekkor jöttem rá, hogy Gengar nem több, mint egy hologram. Meg merem kockáztatni azt is, hogy Kadabrát pusztán azért teleportáltattad el, hogy ő egy rejtekhelyről alantasan végre tudja hajtani a támadásokat.
Ellenfelünknek eltorzult az arckifejezése hallva, hogy rájöttem a tervére. Markának szorításával széttörte az álpokélabdát, ezzel Gengar holoképe semmisé lett.
- Nagyon ügyes, de Kadabra még akkor is rejtve van előletek és nem tudhatjátok, hogy mikor és hol fog lecsapni! - nevetett fel gonoszul.
Ez sajnos igaznak bizonyult, mivel Kadabráról tényleg fogalmunk sem volt, hogy hol rejtőzhetett el.
- Annyit elárulhatok, hogy amíg mi itt beszélgetünk a pokémonom egy olyan támadás végrehajtásával van elfoglalva, ami garantáltan végez veletek! - tört ki őrült nevetésben Eric.

Ivysaur és én örült sebességgel néztünk szét a barlangban, hátha kiszúrjuk azt a pontot, ahol Kadabra elrejtőzhetett, de akárhogy kutattunk nem láttunk semmit. Illetve mégis...
"-Ivysaur!" - kiáltott fel Ivysaur és mutatott tőlünk balra, ahol hatalmas szikladarabok lebegtek a levegőben és néhány közülük pontosan felém, Ivysaur felé, Lizi felé és Betty felé vették az irányt.
Eric ismét őrült kacagásban tört ki én meg sietve adtam ki pokémonomnak az utasítást: - Ivysaur állítsd meg a sziklákat egy pengelevél támadással!
A pokémonom kilőtte a pengeleveleket, de azok balszerencsénkre csak azokat pusztították el, amik felém és Ivysaur felé tartottak. A sziklák hihetetlen sebességgel közeledtek egyenesen Betty é Lizi felé.
- Ivysaur állítsd meg azokat is! - kiáltottam reménytelenül.
Ivysaur akárhogy próbálkozott nem sikerült eltalálnia a szikla tömböket, amik nemsokára elérik a céljukat. Akárhogy próbáltam Betty-nek segíteni, nem ment...

[Betty]

Éppen egy megfelelő stratégián kezdenék el gondolkodni, amikor mindez megtörténik. Gengar volt, Gengar nincs! Azt azonban meg kell hagyni, hogy újdonsült barátom nem éppen az az idióta fajta, könnyedén leleplezte Eric ténykedését. Ráadásul mekkora eleganciával! A feketeruhás már korántsem olyan mosolygós, mint eddig, de komolyan meg lennék lepve, ha nem tartogatna itt valamit a számunkra!
Nem kellett sokáig várnom a válaszra, hiszen hirtelen hatalmas méretű szikladarabok kezdenek el felénk száguldani! Attila utasítja Ivysaurt a gyors válaszra, de szerencsétlenségemre a pengelevelek csupán pár darabot állítottak meg, a maradék meg egyenesen felénk száguld!
- Shanny, vissza! - emelem fel pokélabdámat, és az eddig békésen szunyókáló teknőcöm eltűnik az ölemből.
- Lizi! - kiáltom keményen, már már utasítóan, és pokémonom veszi is a célzást: pár hatalmas lépéssel már mellettem is van, felkap, majd a sziklákat kecsesen kikerülve igyekszik a megbúvó Kadabra irányába.
- Ügyes! - fordulok Eric felé, amint biztonságos talaj van a lábam alatt. - Kadabra alapból nem képes szikla típusú támadásokra, de a típusára jellemző erőt kihasználva szinte bármit el tud mozdítani a helyéről.
- Azonban ez kevés ellenünk! Mindjárt meg is mutatjuk, hogy miért! - teszem hozzá.
Miközben fenti mondandómmal próbálom elterelni a zöldhajú figyelmét, Lizi megtalálja Kadabrát, aki tőlünk úgy 20 méterre egy kőtömb mögött bujkál.
- Lizi, most! Árnyékkarom! - ordítom bele a levegőbe. A pszicho pokémon annyira meglepődik, hogy felfedezték búvóhelyét, hogy már nincs ideje elteleportálni. A köztük lévő elenyésző távolság miatt a támadás kivédhetetlen: Charmeleon ideiglenesen meghosszabbodott és feketén átlátszó karmai belehasítanak ellenfele oldalába, aki hátratántorodik.
- Ne hagyd abba, amíg fel tud kelni! - adom ki az újabb utasítást. Lizinek elég kétszer egymás után megkarmolnia Kadabrát, hogy az megadja magát, és elájuljon.
- Kadabra, vissza! - hallom Eric bosszús hangját.
- Szóval akkor, hogy is volt az egyezség? - kérdezem tőle - Ha nyerünk, akkor hagysz minket elmenni? - arcomat kaján vigyorra húzom, látva elborult arcát.
Persze, csak álmodnék, ha azt hinném, hogy ezzel vége. A rakéta csapat nem arról híres, hogy akárkit is hagyna elfutni...

Mivel pontosan tudom, hogy sok szikla és föld típusú pokémon van még a tarsolyában, visszahívom Lizit, majd kíváncsian várom, vajon mi lesz a következő próba, amit elénk állít.

[Attila]

Betty gyorsan reagált a felé száguldó veszélyre és riasztotta pokémonját Lizi-t, aki egy szempillantás alatt elhárította a veszélyt, majd Kadabra mellet teremve egy árnyék karom támadással likvidálta azt.
Eric-re vetettem a pillantásomat, aki egy szikla felé somfordált.
- Hova-hova Eric? - tettem fel magabiztosan a kérdést, érezve, hogy a győzelem már a zsebünkben van.
- Komolyan azt hittétek, hogy elengedlek titeket még ha le is győztök? - kacagott fel gonoszan. - Ennyire ostobák még ti sem lehettek.
A szikla mögül ( ahová időközben odaért ) egy újabb kapcsolót vett elő.
- És most ezennel befejezzük a kis "játékunkat". Alá van aknásítva az egész barlang, egyetlen gombnyomás és viszlát! Utoljára mondom... Add át a lemezt!
Én csak mereven álltam és néztem. Gondoltam rá, hogy Ivysaur-nak parancsba adhatnám, hogy egy indatámadással vegye el tőle a kapcsolót, de túl kockázatosnak találtam.
Eric idegességében döntött helyettünk is: - Eleget húztátok az időt! Viszlát!
Újával lenyomta a kapcsolót, majd az egész barlang elkezdett remegni. Kövek potyogtak mindenhonnan, de még mielőtt Eric is veszélybe került volna kirohant a barlangból.
- Gyáva! - üvöltöttem utána elkeseredettségembe és mérgemben.
Az egész mennyezet megindult felénk. Gyorsan visszahívtam Ivysaur-t majd rémülten néztem újdonsült barátomra: Betty-re.
A vég elkerülhetetlen volt, de ekkor megtörtént a csoda... Valami felkapott engem és Betty-t a talajról majd kivitt az összeomló barlangból. Mikor letett a földre láttam, hogy Dragonite az. Szemei szikráztak a dühtől és a méregtől. Teljesen eltűnt a szeméből az a barátságos fény amit legutóbb láttam benne. Felrepült az égbe, majd pár perc múlva Eric-et pillantottuk meg (aki igen magasról ) zuttyant le közénk. Dragonite leszállt mellénk, majd egy fagyasztó sugárral befagyasztotta az egész testét, kivéve a fejét. Én csodálkozva néztem rá azután Betty-re, majd megvontam a vállam. Kíváncsi voltam, hogy került ide ismét Dragonite és hogy mért mentett meg minket másodjára is. De ez ráér... A fontosabb dolog ott ordított előttünk a jégben raboskodva.
Eric úgy üvöltött mint egy fába szorult féreg, de aztán beletörődött a helyzetébe és elcsöndesedett. Mereven bámult maga elé és hallgatott. Kíváncsi voltam mi járhat vajon a fejében, és el is határoztam, hogy ideje lenne kifaggatni.
- Elég sok minden történt, amire válaszokat szeretnék kapni és ezzel szerintem nem csak én vagyok így... - fordultam Betty-hez.
Dragonite, hogy beszédre bírja a pasast, jó keményen földre csapott a farkával, minek hatására egy közeli fáról elkezdtek hullani a levelek.

[Betty]

Eric sohasem fogy ki az új ötletekből: hiába győztük le a meglepően gyenge pokémonját, máris egy újabb kapcsoló van a kezében. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy vajon mi lett volna, ha nem hívom vissza Lizit, de aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot: fölösleges most ezen rágódni. És amúgy sem biztos, hogy pokémonom elég gyors lett volna…
Ellenfelünk (vagy inkább ellenségünk) hamar megunta a várakozást, és aktiválta az alattunk elhelyezett bombákat. Nem vagyok az az ijedős fajta, így pánikolás helyett éppen egy megfelelő megoldáson gondolkodtam, amikor Dragonite újra megjelent.

Úgy látszik a legjobb megoldások csakúgy spontán következnek be… még kettőt sem pisloghattam, mire a sárkány kivitt minket a beomolni készülő barlangból.
De vajon hol vannak most a föld és szikla pokémonok?
Elég sokáig lehettünk a hegy belsejében, mert már majdnem alkonyodik: a nap éppenhogy érinti az előttünk elterülő mezőség távoli területeit. Furcsa érzés kerít hatalmába: annak ellenére, hogy mi történt velünk az elmúlt pár órában, jóleső nyugodtság tölt el. Azon veszem észre magamat, hogy csak bámulom a felettünk úszó felhőket, nem gondolva semmire… azután az egyik felhő alakot ölt, egy zuhanó alak formájában: Eric kapálódzva próbálja fékezni az esést, több-kevesebb sikerrel.
Hát, ennyit a nyugalomról. Az utolsó pillanatban félreugrok, nehogy rámessen a feketeruhás fickó, majd szembefordulok vele, és karjaimat keresztbe fonom. Felcsóválva nézem, ahogy az eddig sebezhetetlennek tűnő férfi szitkozódva dörzsölgeti fájó fenekét.

Dragonite azonban nem ennyire elnéző, egy erős jégsugarat indít, és befagyasztja Ericet, aki ordibál még egy ideig, azután csöndben marad.
Csodálkoznék, ha minden ennyire egyszerűen menne. Biztosan nem vettem észre egy fontos részletet a történtekben…
Attila azonban nem tűnik nyugtalannak, sőt, magabiztosan fordul hozzám. Igen, valóban jó lenne, ha ki bírnánk szedni pár információt a pasasból, de ahhoz egy jó vallatási módszer kéne.
- Én csak segítettem neked, te voltál az, akit megtámadott. – válaszolok – Szóval neked kell kérdezned…

És akkor beugrott. Az elfeledett részlet. Hol vannak Eric Golemjei és Onixjai? De a nyilvánvaló kérdésfeltevés előtt elgondolkodtam egy kicsit: Eric sohasem pokélabdából hívta elő őket… igaz, hogy innen úgy látszott, mintha irányítaná őket, de lehet, hogy valójában nem is az ő pokémonjai voltak… valamint, miután a barlangot először beomlasztotta alattunk (ami után a vízbe estünk), a pokémonok többet nem jöttek elő. Az is lehet, hogy megijedtek Dragonite-tól, de erre nem vennék mérget…
Nagy fejtörésem közepette rápillantok a jégbe zárt férfira: most már korántsem tűnik olyan magabiztosnak, mint eddig: fejét lehajtva, beletörődően nézi a földet.
- Nem is a tieid voltak, ugye? – fordulok hozzá, a mondatot inkább tényként közölve, mint kérdésként. – Hiszen egy edzőnél egyszerre maximum hat pokémon lehet, és a Golemek vagy tízen biztosan voltak… hogy sikerült meggyőznöd őket, hogy mi vagyunk a rosszak, és nem te?

Mintegy válaszként a kérdésemre, a föld ismerős módon újra megmozdul, de most nem alattunk, hanem mellettünk. Két Golem tűnik föl, akik lassan odasétálnak a sárkány mögé, eközben le sem veszik a szemüket Ericről.
- Már nem hisznek neked. – szögezem le. De a feketeruhás nem adja föl:
- Golemek, segítsetek! Az a Dragonite azoké a semmirekellő gyerekeké, akik be akarták omlasztani a barlangrendszert, ahol éltek! Támadjátok meg, most azonnal! – és még folytatta volna a szövegelést, ha közben nem kapott volna tőlem egy jól irányzott pofont.
- Nem veszed észre, hogy miért állnak a sárkány mögött? – kérdezem, most már eggyel élesebbre véve a hangnemet. – Minden helynek van egy védelmező pokémonja, akit a többiek követnek. Miután Dragonite megmentett minket, már tudják, hogy ártatlanok vagyunk.
Mondandómra Dragonite csak egy egyetértő „Bau!”-val felel.
- Attila, én már megkaptam a választ a kérdéseimre. Most te jössz. – fordulok a fiú felé mosolyogva. Kíváncsi vagyok, milyen kérdések járhatnak a fejében, és hogyan fog rájuk választ találni.

//Ami dőlt betűvel van, azt is csak gondolom.//

[Attila]

Ez igen... Váratlan fordulatok következtek be. Betty-nek hála kiderült, hogy a szikla pokémonokat átveréssel állította a maga oldalára Eric és elhitette velük, hogy el akarom pusztítani a barlangjukat.
- Szóval ezért támadtak meg...
Eric még próbálkozott volna, de Betty egy hatalmas pofonnal csendre intette. Dragonite ( mit kiderült, Ő a védelmezőjük ) "elmagyarázta" a szikla pokémonoknak, hogy mi is folyik itt valójában. Most már nem hallgatnak többé Ericre. Egyedül maradt bezárva egy jégtömbbe. Betty miután választ kapott a kérdéseire mosolyogva adta át a szót nekem.

Összehúztam a szemöldököm, majd komor arccal Eric felé fordultam.
- Itt az ideje, hogy választ kapjak a kérdéseimre... - néztem a fickó szemeibe.
- És miből gondolod, hogy válaszolok is rájuk? - próbált meg ellenállni, de látszott rajta, hogy már nem sok kell neki. Dragonite újabb farokcsapása (amit ismét szegény fák levelei bántak) gyorsan meg is törte Eric ellenállását.
- Van egy olyan érzésem, hogy kénytelen leszel... - mosolyodtam el. - Ki küldött és hol van? - tettem fel az egyetlen kérdést, ami a fejemben motoszkált.
- Csak nem nézel olyan ostobának, hogy ezt el is árulom neked? - jött az újabb ellenállás, amit az egyik Golem csúnya nézése hamar megtört.
- Nos, hallgatom... - fordítottam el a fejem.
- Akkor máshogy fogalmazok... - nézett rám mérgesen (vagy inkább idegesen? ) Eric. - Ha elárulom nektek, akkor nekem végem. Most is figyelnek minket. Mióta úton vagy azóta követik minden lépésed. Csak nem hitted hogy ez a "kis" kalandod könnyű utazás lesz egy ekkora fegyverrel a kezedben? Nem... Itt hatalmas dolgok forognak kockán. Nektek kívülállóknak normális esetben nem mondanám el, de így... - ekkor Dragonite-ra és a Golemekre nézett. - A Rakéta csapat megosztottá vált. - ekkor gonoszan fölnevetett. - Az öreg, akitől a lemezt kaptad... - mosolyra húzta a száját. - Hazudott neked. Ő egy tudós tőlünk, illetve a másik, különvált részünktől, aki ellopta a lemezt a bázisunkról. Azért keresett egy edzőt, hogy vele vitethesse el az oltárhoz a lemezt, mert nem akarta hogy mi gyanút fogjunk. De én követtem őt és vártam a pillanatra, hogy elvehessem tőle... De akkor jöttél te és dugába dőlt az egész tervem. A városban nem támadhattalak meg, túl veszélyes lett volna. Így vártam a megfelelő időre.
- De hisz ez lehetetlen... - képedtem el. - De azt mondta az öreg úr, hogy az oltárnál biztonságban lesz a lemez...
- Igen, biztonságban, az ő számukra. Az oltárt ők hozták létre, hogy a lemez elpusztuljon és a vírus kiszabadulhasson, ezáltal megfertőzve minden pokémont. Ennyire ostobák mi sem vagyunk ezért mi elleneztük ezt az ötletet. Nem akarunk mi minden pokémont gonosznak, csak néhány kivételes egyedet. Ha mindegyik gonosz és legyőzhetetlen lenne, hol maradna a szórakozás? - nevetett fel gonoszan. Ezért lett megosztott a Rakéta csapat.
- Na álljunk meg egy pillanatra... Tehát azt mondod, hogy az öreg úr, aki a cd-t adta, valójában egy gonosz tudós, aki a Rakéta csapat másik felének dolgozik és gonosznak akarja látni az összes pokémont az a részük. - Eric bólintott. - És te pedig csak a saját különvált csapatod által kiválasztott egyedeknek akarod beadni ezt a vírust. - Eric ismét bólintott. - Akkor mit tegyek ezzel a lemezzel, ha a cél ahova el kéne juttassam, valójában szabadjára engedi ezt a borzalmat? - néztem kérdőn Eric-re, akitől sejtettem a választ.
- Ez pofon egyszerű... - vigyorgott rám. - Add át nekem!
- Erről szó sem lehet... Inkább ketté töröm!
- Tedd csak, és akkor a vírus kiszabadul. - kacagott rám Eric.
- Hogy micsoda?
- Sajnálom, ez van... Így lett megalkotva... - öltött gonosz fintort a tekintete.

Ekkor következett a nemvárt fordulat... Egy helikopter tűnt fel az égen jóval a fejünk fölött. Eric-hez hasonló ruhájú nő hajolt ki belőle: - Nem gondolod, hogy túl sokat fecsegsz? - szólt le Eric-nek az újabb idegen.
- Milena? - csillant fel a raboskodó férfi szeme. - Segíts, ezeknek a kölyköknek sikerült csapdába ejteniük!
A nő gonoszan felkacagott: - Tudhatnád Eric, hogy a gyengeséget mi nem szívleljük...
Ekkor elhajított egy pokélabdát, amiből egy eddig számomra ismeretlen pokémon bújt elő. Valami sárkány fajtájú lehetett, de jóval erősebb, mint Dragonite. Egyetlen támadásával beverte a három pokémont a barlangba, annak a bejáratát be is omlasztva, hogy azok ne szólhassanak bele többet a dolgokba. Ezek után felém és Betty felé fordul, majd egy ilyesmi támadást indított meg felénk is. Én gyorsan megragadtam Betty-t és arrébb vetettem magunkat. A lemez ekkor kiesett a táskámból, ami a földön landolt. Így megmenekültünk a szörnyű támadástól, de szerencsétlenségemre egy hatalmas kőbe bevertem a halántékomat és eszméletlenül terültem el a földön. Minden elsötétült. A lemez sorsa veszélybe került...

- Milena, köszönöm, hogy jöttél! - hálálkodott Eric a nőnek.
- Ne köszönj semmit, vesztesekre nincs szükségünk! - köpött egyet a nem túl nőies nőszemély a férfi felé. - Salamence, zúzd össze a jégtömböt, majd hozd ide a lemezt! - az ismeretlen sárkány pokémon habozás nélkül csapott egyet a farkával.
- Neeeee, Milena, ne te... - könyörgése hirtelen elhalkult, amint a fagyott teste darabjaira hullott szét.
A pokémon miután végzett az edzőjének volt társával megindult a lemez felé...