Az oltár titka

[Attila]

Betty elrángatott a pimasz matróztól, akinek legszívesebben bemostam volna egyet. Na mindegy, majd máskor... Elindulunk a lánnyal és Kadabrával a sziget belseje felé, hátha rá akadunk a pokémon tudós laborjára. Útközben veszek egy mély lélegzetet és szép lassan engedem ki magamból, így oszlatva szét a bennem felgyülemlett feszültséget.
Az ismeretlen cél felé haladva egy pokémon suhan el a fejünk felett, amit felismerek. Salamence volt az Milenaval a hátán. Biztos a professzorhoz igyekezhetnek... Ebből nem sülhet ki semmi jó.
- Biztos, hisz nincs más választásunk... - válaszolok Bettynek, aki nem is nekem szánta kijelentését, de kényszert éreztem rá, hogy válaszoljak.

Egy rövid séta után azon vettük észre magunkat, hogy már egy erdőben bandukolunk, de mintha Kadabra átvette volna a kis csapatunk vezetését. Az élen járva vezetett minket, de csak remélhettük, hogy a pontos helyre és hogy még időben odaérünk.
Körülöttünk az erdőben minden rózsaszínben játszott a fán található gyümölcsök miatt. Rózsaszín pokémonok szaladgáltak körülöttünk, de nem állhattam meg fogni egyet, hisz volt ennél fontosabb dolgunk is.
Susyt kiengedtem a labdájából hagy érezze jól magát a növények uralta területen. Ő boldogan, minden gond és baj nélkül (egyenlőre) rohangált a fák között, de rólunk egy percre sem véve le a szemét, így mindig tudta hol vagyunk.

Már negyed órája róhattuk az erdőt és nem hallottam a lábakat amik követnek minket. Agyam riadót fújt, hogy Susy veszélyben van.
- Remélem nem esett semmi baja... - sütöttem le a szemem a pokémonomért aggódva. - Susy, Susy! Merre vagy? - kiáltottam.
Hatalmas megkönnyebbülésemre (igaz először ijedtségemre ) egy bokor rezdült és ugrott ki belőle Susy, de...
- Te vagy az Susy? - nézek kíváncsian a pokémonra, aki rózsaszín színekben játszik. Akár egy hím Nidoran, leszámítva természetesen a méregszarvat, amivel csak a hím egyedek büszkélkedhetnek.
Susy mosolyogva bólintott, majd elénk rohant, hogy bemutassa vadi új színeit. Kadabrának láthatólag tetszett az "új Susy", mert mosolyt csalt az arcára, de nekem valahogy nem volt az igazi.
- Hát veled meg mi történt? Mitől változott meg a színed? - torpantam meg és néztem bambán a pokémonomra.
Susy a szájába vett egy rózsaszín gyümölcsöt a földről és a kezembe nyomta. Gyanú ébredt bennem, hogy Susy ilyen gyümölcsbe harapott bele és ezért ez a pink szín. Valahogy semmi motivációt nem éreztem utána, hogy én is beleharapjak eme gyümölcsbe ami a kezemben van. Elképzelni is rossz, hogy miként festenék rózsaszínben. Még a végén a matrózzal ha megint összefutunk, engem kívánna meg és nem Bettyt... E gondolattól a hideg rázott ki és messzire hajítottam a gyümölcsöt. Susy már indult is volna utána, hogy befalja, de én gyorsan visszahívtam a labdájába. Nem igazán szeretném, ha Susy ilyen színekben pompázna. Valahogy így nem tudom őt elképzelni.
- Remélem elmúlik... - néztem savanyúan Bettyre, majd folytattuk az utunkat.

Kadabra vezetésével kiértünk az erdőből és egy tisztáson találtuk magunkat. Tőlünk nem messze füstöt láttam fölszállni az ég fele és ez rossz érzéssel töltött el.
- Félek megint harcolnunk kell majd az életünkért... - néztem búsan Bettyre. Már kezdett elegem lenni abból, hogy akárhova is visz az utunk, mindenhol csak Rakéták várnak minket. Igaz ez benne volt a pakliban, mikor elfogadtam a lemezt az öregtől a pokémon centerben.
A lánnyal egymásra néztünk, majd megindultunk gyorsabb iramba a füst felé.
A laboratóriumhoz érkeztünk, ami szerepelt az álmainkban, de az épület tetejéből hiányzott egy darab. Minden óvatosság nélkül berontottam a labor ajtaján, ahol nem fogadott valami nagy meglepetés. A prof. volt az, akit láttunk a víziónkban és Milena, aki a Salamencével beszorították a tudóst a sarokba.
A prof. segítség kérően tekintett ránk, Milena pedig kárörvendően.
- Tudtam, hogy itt lesztek. Szépen belesétáltatok a csapdámba! - öltött az arcára gonosz mosolyt.
- Csak hogy tudd... Tisztában voltunk vele, hogy ez csapda lesz és nem félünk tőled! - tettem ki a félig igaz kijelentésemet (mert Salamencet látva, valójában alig bírtam megállítani a lábam remegését).
- Tőlem lehet nem, de tőle már van okotok félni! - mutatott a pokémonjára, aki ránk üvöltött és a professzort magára hagyva felénk fordult. - Valóban azt hittétek, hogy megszökhettek a Rakéta Csapat elől csak úgy? Velünk nem lehet szórakozni! Salamence, intézd el ezt a kettő gyereket és szerezd vissza a lemezt, én addig foglalkozok a professzorral...
Milena elrángatta a professzort a laboron kívülre és egy fához kötözte. Mi is jobbnak láttuk, ha nem itt bent rendezzük le Salamencel az összecsapást, hanem odakint.
Ivysaur, gyere! - dobtam el a pokélabdát és Ivysaur jelent meg harcra készen.
- Nem lesz egyszerű legyőznünk őt Betty, de muszáj lesz nyernünk, ha nem akarjuk, hogy a világ elpusztuljon...

[Betty]

Én már nem is csodálkozom azon, ahogy újdonsült útitársam cselekszik: úgy gondolja, hogy alkalmazza a már jól bevált in medias res kezdést, és minden háttértudás nélkül belevág a dolgok közepébe. Én persze előbb körbejártam volna az épületet, csakhogy kellően tisztában legyek a terepviszonyokkal, valószínűleg még hallgatóztam is volna egy kicsit, erre ő nem benyit az ajtón??? Annyira felelőtlen, hogy az már a gyerekesség határát súrolja, de ez nem lenne számomra probléma, ha engem nem keverne bele. De sajnos ez akarva-akaratlanul is megtörténik, és még kettőt sem tudok pislogni, máris egy csata kellős közepén találom magam!

Attila persze egy cseppet sincs tisztában a cselekedetei rám gyakorolt hatásával, de ebben az éles helyzetben nem is várom el tőle. Előhívja Ivysaurt a kék sárkány ellen, tehát most én jövök. Vajon melyik barátomat merjem harcba küldeni ezzel a kegyetlen pusztítóval szemben?
De hiszen ez nem egy edzőmeccs! – jövök rá – Tehát nem kell a szabályok szerint küzdenünk!
- Lizi, Don, gyertek elő! – kiáltom, és a két pokélabda felrepül a levegőbe. A harmadik gömböt egyenlőre nem veszem elő, Shanny ugyanis utál harcolni, valamint kell egy B terv is, egy amolyan végső megoldás, ha semmi sem jönne össze. Teknőcöm pedig ebben nagyon jó.

Nem várom meg, amíg a sárkány felfogja, hogy három ellenféllel kell egyszerre megküzdenie, hanem csak bólintok egyet, ezzel jelt adva pokémonjaimnak, hogy kezdhetik.
Lizi gyorsaságát kihasználva köröz Salamence körül, ezzel elvonva a figyelmét, amíg Don hátulról megtámadja egy méregdöféssel. Tudom, hogy ezzel a taktikával nem sok ideig bírjuk, de az igazi célom az, hogy Donnak sikerüljön megmérgeznie a sárkányt. Ha ez bejönne, Salamence az idő előrehaladtával elgyengülne, és sikerülne legyőznünk. Persze túl sok a „ha” a feltevéseimben, de kezdésként ez is megteszi.
Ellenfelünk megunja Lizi nyomon követését, és felemelkedik a levegőbe, egy lángszórót indítva el Ivysaur felé.
- Attila, itt jön! – kiáltom, remélve, hogy a fiú időközben kitalált már valami stratégiát.

[Attila]

Betty előhívja Salamence ellen Lizit és Dont és megpróbálják kifárasztani őt, de láthatólag a sárkányt nem érdekli a két pokémon igyekezete és helyettük az én Ivysauromat veszi célba egy lángszóró támadással.
- Háhh, ez nekünk semmiség, igaz Ivysaur? - kacsintok a pokémonra. - Dupla csapat! - adom ki az utasítást, ennek köszönhetően Ivysaurból hirtelen négy darab is lesz és a lángszóró a hamisat találja el.
- Remek voltál Ivysaur, most pedig ragadd meg az indáiddal ezt a behemótot és rángasd le a földre!
Ivysaur az indáival megragadva a sárkány pokémont elkapja a lábait és rántaná le a talajra, de az ellenfelünk sem bolond... Egy újabb lángszóró támadással eltalálja Ivysaurt, amitől az a földre roskad.
- Ne, Ivysaur! - kiáltok fel rémülten.
Hatalmas meglepetésemre Ivysaur feláll, igaz látszik rajta, hogy ez a támadás igen betett neki.
- Mostantól sokkal jobban oda kell figyelni, különben végünk. - jegyzem meg magamban.

Salamence a magasból szemléli a pokémonjainkat egy ideig, majd megunja és egy zuhanó repüléssel a talajon terem és hatalmasat dobbant a talpával, amitől elkezd remegni minden.
- Csak nem? Földrengés! - kiáltok rémülten, de már késő. A talaj szétnyílik helyenként és Lizi meg Don épp egy ilyen repedésbe zuhannak bele.
- Ivysaur, gyorsan fogd meg őket az indáiddal!
Ivysaur gondolkozás nélkül cselekszik és már ereszti is az indáit, hogy elkapja a két zuhanó pokémont. Másodpercek alatt megragadja őket és megmenti őket a kitudja milyen mélység rabságától, de ezzel egy időben Salamence egy újabb lángszóróval támadta meg szegény Ivysaurt, amit már nem bírt tovább elviselni a teste és összerogyott.
- Ivysaur! - kiáltottam fel fájdalmasan, de Ivysaur többet nem kelt fel. Szemeimben harag gyúlt és gyilkos tekintettel néztema velem szemben álló pokémonra.
- Megfizetsz még ezért! - kiáltottam a sárkányra, majd visszahívtam Ivysaurt a labdájába, hogy ne essen még nagyobb baja.
- Már csak Susy maradt, de ő egyedül nem bír el Salamencel... - gondolkodtam magamba.
- Betty, össze kell dolgoznunk, különben kikapunk... - komorodtam el. - Gyere Susy!
A kis nőstény Nidoran megérkezett a csatatérre elszántan és harcra készen. Habár egyedül nem sok esélye van egy ilyen szörnyeteggel szemben, de talán ha Betty pokémonjaival összefog, úgy nyerhetünk.

Hirtelen eszembe jutott valami, még régről Susyval kapcsolatban és ezért megengedtem magamnak egy halvány mosolyt. De mindezt későbbre tartogatom, lehet nem lesz szükség rá, bízom Betty tapasztalataiban.

[Betty]

Egészen elképesztő ez a kék sárkány, szinte energia befektetés nélkül hárítja kis csapatunk próbálkozásait. Szemeim kikerekedve figyelik, ahogyan a robosztus test átszeli a levegőt, maga után porfelhőt hagyva, ahogy a föld felé közeledik. Ivysaurnak már majdnem sikerül a földre kényszerítenie, de Salamence egy mozdulattal megfordítja a helyzet állását, magához ragadva az előnyt: egy lángszórót indít el gyors iramban, felperzselve a körülötte lévő légteret. Attila pokémonja azonban nem adja könnyen magát…

Mit csinálok én itt? Ez nem egy élő közvetítés!
Kezeimet ökölbe szorítom, szájamat szorosan összepréselem, orromon fújva ki az eddig bent tartott levegőt. Nem érünk rá mással foglalkozni, az összes érzékemnek a helyén kell lennie, és egy taktikát kell kitalálnom, lehetőleg mostanában. Shanny jégsugara lenne a leghatásosabb ez ellen a sárkány ellen, de valószínűleg ők is erre számítanak, és nem fogom bajba keverni a teknősömet, csak akkor, ha már tényleg nincs más választásunk. Talán Lizi füstfüggöny támadását Ivysaur méregpora felgyújthatná, ha Don is segít… csakhogy Salamence még mindig magasan van, és nem úgy tűnik, hogy mostanában tervezne lejönni…
De várjunk csak! Hiszen pont ezt csinálja! Teljes sebességgel közelít a talajszint felé.
- Attila, tudja Ivysaur a mér… - kezdeném, de az óriási rengés betapasztja ajkaimat. Szerencsére a fiú gyorsan kapcsol, és megmenti a mélység felé eső pokémonokat, azonban túl nagy kockázatot vállal: Ivysaurt eltalálja egy második lángszóró, ami után már nem tudja folytatni a küzdelmet.

Egy izzadságcsepp gördül le az arcomon, kecses ívet leírva, mintha csak erre készült volna pár másodpercig tartó életében. egy ideig még az államba kapaszkodik, majd reménytelenül engedi el magát, és hullik le a pólómra, hogy a szövet pillanatok alatt beszippantsa. Mi is erre a sorsra fogunk jutni. Érzem. Talán fél lábbal már benne is vagyunk, és Ivysaur „elvesztése” csak az első lépés ebben a megfogalmazhatatlan folyamatban, ami a véget jelenti. Számunkra.
- Betty, össze kell dolgoznunk, különben kikapunk… - hallom Attilát magam mögül. Összerezzenek a hangjára, de hamar összeszedem magam. Újra. Érdekes, általában nem szoktam ilyen dekoncentrált lenni, a fáradtság azonban egész elképesztő dolgokat tud előhozni belőlem. Vagy éppen visszatartani.

Remek, Salamence most viszonylag közel került a szintünkhöz. Itt a nagy lehetőség!
- Don, Toxic!– ordítom. Nidorino felugrik, szembekerülve a sárkánnyal, aki éppen felé tart. Amikor már csak pár centi választja el egymástól a két pokémont, Don szájából előtör a méreg, egy lila sugárban egyesülve. Egyenesen Salamence arcára ömlik, aki ettől hátrahőköl, és egy szempillantás alatt visszaállítja magát távolsági üzemmódba. Azonban Don mérge elől nem tud ilyen módon elmenekülni, hiszen az hamarosan elkezdi pusztítását: belülről gyengíti le a szervezetet, és minden megtett mozdulattal hatása egyre csak fokozódik, ahogy a méreg szétáramlik a sárkány testében.
- Attila, az idő mostmár velünk van. – fordulok a fiú felé, aki időközben kiengedte Suzyt.
Sajnos ebben a helyzetben semmit sem tehetünk, Salamence-nek kell megtennie a következő lépést. Afelől viszont kétségem sincs, hogy a kék monstrum támadni fog: nem tehet mást, győznie kell, méghozzá minél hamarabb, különben őt győzik le.

[Attila]

A Salamence elkövette a legnagyobb baklövését, amit csak tehetett kitudja mennyi idős élete során. Igaz, hogy a földrengés segítségével Ivysaurt sikeresen elintézhette, de így esélyt adott Don számára, hogy egy Toxic támadással arcon lője a hatalmas sárkány pokémont. Ennél nagyobb szerencsénk nem is lehetett volna, hisz ez azt jelentette, hogy Salamence minden egyes másodperccel gyengébb lett és betegebb. Igaz visszamenekült a levegőbe, de sok választása nem maradt, csakis a támadáson gondolkozhatott, ami ki hitte volna, egy lángszóró támadásra esett, amit ezúttal Don ellen küldött, minden bizonnyal bosszúból az előbbiért.
Én lemerevedtem és szinte az idő is megállt körülöttem, nem tudtam cselekedni, hogy megvédjem a Nidorinot. Valójában magam sem tudtam, hogy mért éreztem ezt a kényszert, de valahogy muszáj volt, sőt, szinte akartam segíteni rajta.
Végül persze a szerencse mindent megoldott és még mielőtt a lángszóró elérhette volna Betty pokémonját, Salamencét valami hírtelen "lerántotta" (valójában fogalmam sem volt, hogy mi történt, mivel csak annyit láttam, hogy a sárkány lezuhan a fellegekből és hatalmas erővel a földnek csapódik) a talaj fele. A pokémon akkora erővel csapódott be, hogy szinte kráter keletkezett a teste körül, ami hatalmas porfelhővel járt együtt.
Ámulva bámulom továbbra is az eseményeket, mert el nem tudtam képzelni, hogy mi a fene történhetett. Ilyen gyorsan hatott volna Don mérge? Ez tűnt a legésszerűbb magyarázatnak, de mégis kételkedtem benne, hogy egy ilyen erős pokémon, mint Salamence, ilyen gyorsan kidőlt volna a méregtől. De akkor mégis mi?
A kérdésemre nemsokára jött is a válasz, mikor egy Alakazam lépett elő a labor belsejéből. Szemei lila fényben égtek és mintha a testét is lila derengés lengte volna körül. Megállt egy helyben, nem messze a labortól, a becsapódás helyét figyelve és várt.
A megkötözött professzor elkezdett kuncogni magában, majd kacsintott egyet felénk. Ez vajon mi a fene lehet?

- Mit röhögsz öreg, mért találod ezt az egészet olyan maha viccesnek? - fakadt ki magából a haragtól önkívületi állapotba került Milena.
- Csak nem gondoltad te és a főnököd, hogy nincsenek pokémonjaim professzor létemre? - kuncogott Milena szemeibe, aki ettől még mérgesebb lett. - Tudok mindenről, ami a hegyekben történt. Tudok Eric haláláról is, amiért most megfizetsz. Nem is beszélve nem csak én éfogok ma itt bosszút állni. Az az Alakazam az édesanyja a megboldogult Eric Kadabrájának és egyáltalán nem örvend neki, hogy így elbántál a fiúval. Ismerte ő is Ericet még gyermekkorából.

A porfelhő felszállt a sárkány körül, aki eszméletlenül feküdt, egy a teste által okozott gödör mélyén. Nem csak Milena, de én és szerintem Betty is, csak lestünk ki a fejünkből a történteken és a professzor szavain.

- Nem vagyok oylan védtelen, mint hiszed Milena... - nézett immáron komolyan a galád nő szemeibe. - Most pedig két választást adok neked. Vagy elengedsz és eltávozol sértetlenül, vagy pedig a dühös Alakazamommal nézel szembe pokémon nélkül.

Milena fel tudott volna robbanni mérgében, de ő sem volt ostoba, habár dühös az igen. Visszahívta a pokémonját, majd a semmiből egy hirtelen feltűnt helikopterre se perc alatt felugrott, ami elszáguldott a megalázott nőszeméllyel és sérült pokémonjával. Alakazam kérdőn tekintett a megkötözött professzorra, mire a prof. csak annyit válaszolt neki, hogy: - Hagyd csak, hagy mennyen, minden infóm megvan róluk, nem érné meg itt tartani feleslegesen.
A pszzicho pokémon bólintott, majd elvonult a labor fele, amerről előjött.

[Betty]

A predikcióm helyesnek bizonyul, ugyanis a hatalmas kék sárkány támad. És ki hitte volna, egyenesen Dont veszi célba, nem minden bosszúvágy nélkül az előző támadásáért. Természetesen pont erre számítottunk, én is meg a nidorinom is: még csak utasítanom sem kell pokémonomat, az máris elugrik a pusztító erejű lángszóró útjából, méghozzá egy szépen kivitelezett mozdulatsorral. Egy pillanatra el is mosolyodok, hiszen ez mégiscsak a kemény edzéseink eredménye, Don az utóbbi időben nagyon sokat fejlődött, főleg a gyorsaság és precizitás terén.
- Lizi, mutasd meg neki milyen az igazi lángszóró! – kiáltom, csakhogy mi is támadjunk végre. Azonban charmeleonnak nincs ideje végrehajtani a támadást, mert Salamence hirtelen megmerevedik, majd óriási sebességgel kezd el zuhanni. Először nem is tudom, hogy mi történhetett, de jobban végignézve a sárkányt, a teste körül kékes fény ragyog: így már biztos vagyok benne, hogy egy pszicho támadás érte ellenfelünket! De vajon kitől?
A becsapódás megrezegteti a földet, de nem kis mértékben: alig bírok talpon maradni. Gyorsan magam mellé hívom pokémonjaimat, mert a keletkező porfelhőtől semmit sem látok, és – mivel nem tiszta a helyzet – jobb megelőzni a bajt. Hirtelen egy ismerős árnyék tűnik fel előttünk, de Lizi és Don nem morognak, így kicsit megnyugszom.
- Kadabra, te indítottad ezt a támadást? – kérdezem az eközben mellém érő pokémontól, de az megrázza a fejét, majd a labor bejárata felé mutat. Szemében mintha könnyek csillognának, bár lehet, hogy a portól könnyezik… vagy mégsem?

Miután szétoszlik ez a szembántalmazó nyavalya a levegőből, oda-vissza kapkodom a fejem: először megnézem, hogy Attila és pokémonja jól vannak-e, majd miután bebizonyosodik, hogy valóban semmi bajuk, a földön elterült sárkány felé fordítom a fejem: az elájulva hever, a teste körül amolyan kráterszerű képződmény alakult ki. Maga a gravitáció nem tud ilyen sebességű zuhanást produkálni, és nagyon kevés pszicho támadást láttam, ami ennyire erős lett volna. Csak ezen tények megállapítása után kezdem el szememmel követni Kadabra ujját, ami egy szintén sárgás pokémonra mutat.
- Ez egy Alakazam! – ámulok el meglepődöttségemben. Úgy látszik, ezzel nemcsak én vagyok így, Milena is igencsak mereszti a szemét. A megkötözött professzor felnevet, majd tudtunkra adja, hogy ő ennek a pokémonnak a gazdája, sőt, ez az Alakazam Kadabra anyja is egyben.
- Szóval ő a mamád? – kérdezem az árvától, aki már nem is tűnik annyira annak. Boldogsága az egekben van, hogy végre sikerült hazajutnia. Értem már! Azért maradt velünk, mert azt szerette volna, ha segítünk neki eljutni a professzor házához.
A másik dolog, amit érdekesnek találok, hogy a prof vajon honnan tudott Ericről, nem is beszélve Abra átalakulásáról, amiről még a rakétások se nagyon tudhattak. De egyenlőre nincs itt az ideje megkérdezni, hiszen most Milenával kell foglalkoznunk.

Általános tény a pokémonok világában, hogy a dolgok néha maguktól megoldódnak. Én ebben eddig nem nagyon hittem, hiszen maguknak a pokémonoknak és edzőjüknek az akarata mindenképpen szükséges egy probléma kezeléséhez, nem lehet mindent mástól várni. Most viszont egy helikopter képében megjelent maga a sors, és egy szempillantás alatt elvitte a majd felrobbanni készülő galád nőt. Így már csak mi maradtunk, egy szál ellenség nélkül.
A professzor úgy gondolta, hogy nem éri meg üldözni őket, és ebben igazat adok neki. Mára már bőven elég volt a hősködésből, nekem is: egy hatalmas sóhaj kíséretében visszahívom fáradt pokémonjaimat, megköszönve nekik eddigi kemény munkájukat, majd úgy ahogy vagyok lehuppanok a fűbe. Kadabra odajön hozzánk Attilával, egy hálás „Kad-kadaaabra”-val adja tudtunkra, mennyire örül neki, hogy a dolgok végülis jól sültek el. Már amennyire ez lehetséges volt, ilyen előzmények után. Megsimogatom a fejét, majd intek neki, hogy nyugodtam menjen a távozni készülő Alakazammal, és vigyázzon magára. Ő bólint egyet, majd odateleportál anyja mellé, és egymást átölelve tűnnek el a szemünk elől. Arcomra kiül az elégedettség: mindig jó látni, ha egy pokémon boldog, főleg akkor, ha ehhez mi segítettük hozzá.

[Attila]

Kadabráék távoztával visszahívtam a pokémonjaimat a labdájukba, tekintettel rá, hogy a veszély elmúlt. Odasiettem a professzorhoz és kiszabadítottam fogságából. Az fáradtan, , nyögve felkelt a talajról, majd megtapogatta derekát.
- Hát ez már nem nekem való... - nevetett ránk. - Na de halljam, mi dolgotok nektek itt Pinkan szigeten. Ahogy elnézem nem vagytok idevalósiak.
Már nyitottam is válaszra a számat, de a professzor csöndre intett.
- Van időnk, nem? - nézett ránk kedvesen. - Majd bent megbeszélünk mindent. A labor felé tekintett, aminek hiányzott a teteje és igencsak romokban állt. - Igaz egy kis kupi van odabent, de ha segítetek nekem, hamar rendbe vágjuk az egészet. - nevetett ránk zavarában, közben a bal karjával a tarkóját simogatva.
- De hisz nincs időnk takarítani, a Rakéta csapat hatalmas gonoszságokra készül! - fakadtam ki az öregre.
- Nyugodjanak csak le szépen a kedélyek fiatal úr. Ha jól vettem ki a beszélgetésetekből Milenaval, akkor egyenlőre a világ egyáltalán nincs veszélyben, ha csak nem szerezte meg tőletek a lemezt. - kacsintott ránk kerek szemüvege mögül.
Kényszeredetten bólintottam hát, a takarításos ötletére, de alig bírtam magammal. Annyi kérdésem volt még hozzá és takarítani visz minket... Hát ez aztán a habókos professzor.

/Csak azért ennyi most, hogy te is hozzá tudj szólni az eseményekhez, ahogy kérted /

[Betty]

//Köszi, innentől tiéd a pálya! //

Még mindig a fűben fekszem, hallgatva Attila és a professzor beszélgetését… vagyis csak félig odafigyelve bámulom a kék eget, arról álmodozva, hogy vajon mikor tudok végre aludni egy jót. Általában nem szoktam ilyen lusta lenni, de kissé kifárasztottak a történtek, így érthető, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán per pillanat.
Elmosolyodok, amikor a prof leállítja Attilát, aki mint mindig, most sem fér a bőrébe. Szinte már csodálatra méltó, mennyi energia van ebben a fiúban, na és mennyi türelmetlenség. Nem tudom pontosan, hogy a takarításban való segítést rám is értette-e az öreg, de azt hiszem mindenképpen érdemes segíteni neki, hiszen a pokémonja megmentette az életünket, így ennyit minimum megérdemel cserébe.

Egy sóhaj kíséretében feltápászkodok, és a páros után lépdelek, egyenesen be a laboratóriumba.
- De hiszen itt minden rendben van! – képedek el. Meg mertem volna esküdni rá, hogy kintről az egész épület egy romhalmaznak tűnt. Értetlenül álldogálok az egyik szobában, ahova a prof bevezetett minket, és próbálom felfogni, hogy mi is történhetett itt. Talán elaludtam volna? Nem, az kizárt… de akkor mi, vagy ki rakott rendet helyettünk? Kérdésemre hamar megérkezik a válasz: a két pszicho pokémon erejüket használva éppen az utolsó deszkát rakják a helyére. Könnyű annak, aki képes erőfeszítés nélkül mozgatni tárgyakat és még teleportálni is!
- Nos, a lemez nálunk van… - teszem hozzá még az előbbi beszélgetéshez mondandómat, csakhogy én se maradjak ki teljesen. A helyzet további tisztázása azonban Attila feladata, hiszen végülis őneki adták oda a lemezt, én csak segítettem.

[Attila]

Amíg én a professzorral beszéltem, addig Betty leheveredett a talajra kipihenni a fáradalmait. Viszont nem sok ideje volt rá, hála hevességemnek, mert már kaptuk is feladatba, hogy mennyünk, segítsünk a profnak kitakarítani a laborját.
Mire odaértünk az előbb említett helyszínre a romos, koszos laborból ismét egy tiszta, rendezett épület vált. Már épp elkezdtem volna agyalni, hogy mi a fene történt itt, mikor kiszúrtam az éppen távolodó Alakazamot és Kadabrát.
- Milyen jó nekik... Meg sem kell mozdulniuk és úgy is tudnak melózni. A mázlisták... - intéztem szavaimat magam elé.
- Hát igen, ez az előnye, ha rendelkezik egy pszicho pokémonnal az ember... - lépett be a laborba a hátunk mögött a professzor mosolyogva. Leült a számítógépe elé és székével az irányunkba fordult. - Most pedig halljam, mi szél hozott ide benneteket? Gondolom nem megéreztétek, hogy segítségre van szükségem...
A professzor kérdése éppen kirángatott ámulatomból. Ez a labor így tisztán és rendezetten tele volt csodás dolgokkal. Hogy említsek egy-két ilyen dolgot: Egy ősi pokémon csontvázakat magába foglaló üvegvitrin, egy hatalmas akvárium, amiben a legkülönfélébb pokémonok úszkáltak, valamint egy hatalmas kivetítő, ami valamiféle mezőre mutatott egy tóval a közepén, ahol rengeteg pokémon élt és játszottak, rohangáltak, lubickoltak.
- Ez a hely csodás... - tátottam el a számat, de gyorsan meg is ráztam a fejem, miután meghallottam a professzor kérdését.
- Jah... Hát igen.... Nos az egész úgy kezdődött... - kezdtem bele történetembe és elmeséltem a profnak, hogy hogy kaptam a cd-t, hogy mit tartalmaz a lemez, Ericet, Milenat és hogy miként találtunk ide. Miután befejeztem mondandómat a prof nagyokat bólogatott, majd keresztbe fonta a kezét maga előtt.
- Igen-igen... Először is Eric egy idevalósi srác volt hatalmas álmokkal és bizonyítási vággyal. Ezért is lépett be a Rakéta csapatba. Azóta is sajnálom szegényt. Szomorúan értesültem halálhíréről. - megállt a prof pár másodperces szünetet tartva mondandójában, de aztán fojtatta is. - Na és a CD, igen. Sajnos én is csak annyit tudok róla, mint ti, szóval ha megkaphatnám, akkor talán többet is kideríthetnénk róla. Nos? - nézett ránk kérdőn.

Betty átadta a professzornak a lemezt, aki belehelyezte azt a komputerébe és várta, hogy az feldolgozza az adatokat. Miután ez megtörtént a professzor érdeklődve belevetette magát az átvizsgálásába. Jó negyed óra unalom után végre végzett és komor arccal fordult felénk.
- Nos... Először is nem található ezen a lemezen vírus ahogy hittük... Koordináták találhatóak meg rajta, amik nem a mi világunkba mutatnak. A feljegyzések, amik vannak benne Dialga és Palkia dimenziójáról írnak, hogy oda akarnak egy kaput nyitni és elfogni a pokémonokat. Fogalmam sincs, hogy miként szerezték meg Dialga és Palkia pontos helyét és hogy miként akarják elfogni őket, de meg kell állítanunk a Rakéta csapatot, különben vége a világnak. Annyiban még tudok segíteni, hogy egy szuper komputerről is találtam egy feljegyzést, ami az Articuno dühei becenevű gejzíres helyen található. A feljegyzés szerint ez a gép képes kapukat nyitni más dimenziókba a pontos koordináták segítségével.
- De hisz csak megsemmisítjük a lemezt és oda a gond... - fordulok reménykedve a professzorhoz.
- Sajnos ez nem olyan egyszerű... A lemez el van látva egy biztonsági ultramicro chippel, ami ha megszakad akkor letörölhet akár egy egész kontinenst is a föld színéről. Valamint ezt a microchipet nyomon tudják követni így most jelenleg tudják, hogy itt van nálunk.
- De hát akkor mégis mit tegyünk, hogy megállítsuk őket? Örökre nem vigyázhatunk rá Bettyvel... - fordulok reményvesztetten a professzor felé.
- Ha megsemmisítitek a szuper komputert a gejzíres vidéken, akkor megtörik a chipet ellátó energia a cd-n, ezután már akár szét is törhetitek.
- Jó ötlet arra a helyre vinni a lemezt, ahol a komputer is van prof?
- Nincs más választásotok... Ha itt hagyjátok előbb-utóbb eljönnek érte és megszerzik tőlem. Ha úgy döntötök, hogy mentek, szólok Alakazamnak. Ő elvihet titeket ahhoz a szigethez. De a komputert ti kell megtaláljátok. Az ismertetőjele az, hogy Articuno mintájára készítették és beleolvad a környezetébe, szóval legyetek szemfülesek!
A prof visszaadta a kezembe a lemezt, ( amit én el is süllyesztettem a hátizsákomba) majd kérdőn nézett ránk.
- Én megyek az tuti! Nem fogom cserben hagyni a világot! - válaszoltam hirtelen elszántsággal az öreg professzornak.

[Betty]

Ez kezd egyre bonyolultabb lenni. Rakéta csapat… Eric… lemez… microchip… nyomkövető? Eddig mindent fáradt és nem túl lelkes arccal hallgattam végig, de most egyszerre kipattantak a szemeim:
- Álljon meg a menet! – szóltam közbe – Ha mindvégig tudták, hogy hol a lemez a microchipen lévő nyomkövető segítségével, akkor hogy-hogy nem vették észre, amikor kicseréltem azokat? Sőt, mégcsak utánunk sem jöttek, ami azt jelenti, egy jó ideig nem jöttek rá a csalásra. – soroltam az észérveket. A másik dolog, ami elbizonytalanított, az az, hogy a professzor hogy volt képes egy elviekben agyonkódolt és titkos lemezről bő negyed óra alatt ennyi infót szerezni. Nem lehet, hogy ez az információ félrevezetésként maradt elérhető? Azonban ezt a feltevésemet már nem osztottam meg a többiekkel, mert lehet, hogy a professzor megsértődne, amiért kételkedem a tudásában.

Nagyot sóhajtva veszem tudomásul, hogy még nincs vége az életveszélyes kalandok sorozatának, ami az elmúlt pár napban engem – minket – ért. Hát mégis kinek másnak kéne megmentenie a világot, mint két fiatal pokémon-tanítónak? Bár az pozitív, hogy a prof odaadja nekünk Alakazamot kölcsönbe, az ő pszicho erejével talán jobbak az esélyeink.
- Hát persze, én is megyek! – kiáltom a duó felé, bár nem túl nagy meggyőződéssel – De mivel a lemez nálunk van, nem kell sietni, megvár minket a világ. Esetleg, nem lehetne egyet aludnunk előtte? Hogy pokémonjaink is teljesen meggyógyuljanak a nagy harc előtt… - próbálkozok, bár tudom, hogy Attila nem bír egy percig se a seggén maradni. Azért a pokémonok pihenése jó érv volt, ha magát nem is félti, de barátait biztosan.
Hogy mondandóm még meggyőzőbb legyen, kiszemelek magamnak egy közeli kanapét, amit elég puhának ítélek meg, majd nem törődve a (valószínűsíthető) negatív reakcióval a hátam mögött, leheveredek.

[Attila]

- Aludni? - háborodtam fel Betty ötletén, de mire felé fordultam, már egy kanapén húzta aranyosan a lóbőrt. - Hát igen... - merengtem el a lány lassan mozgó mellkasát figyelve. - Talán tényleg ránk férne egy kis alvás.
Hirtelen megráztam a fejem, mert észbe kaptam, hogy min is bambulok (jobban mondva miken) és kissé vörös arccal vettem le a szemem a lányról és fordultam a professzor felé. - Öhömmm... Uram. Esetleg a pokémonjainkat el tudná látni táplálékkal és nyughellyel.
- Persze, természetesen. - mosolygott az öreg.
Átadtam neki a pokélabdákat ( a szendergő Bettytől is kihalásztam az övéit), majd az öreg eltűnt egy hátsó szobába vezető ajtó mögött.
A várakozás ideje alatt helyet foglaltam Betty kanapéja előtt és nekidőltem. Elmerengtem azon, hogy milyen lehet majd az a gejzíres hely, ahova majd az alvás szünet után megyünk. Hatalmas elmélkedésembe bele is aludtam. Álmomban mindenhol rózsaszín Dratinik repkedtek, de azután jött egy hatalmas lepkefogó háló és befogta mindet majd hirtelen feltűnt Betty arca (ami a testének négyszerese volt) és torz vigyorra húzódott, majd őrült nevetésben tört ki a sikerének örülve, hogy sikerült elkapnia az összes sárkány pokémont.
Hirtelen megráztam a fejem és felriadtam.
- Na még egy ilyen hülye álmot. Bettynek nincs is ekkora feje...
A biztonság kedvéért azért még vetettem egy pillantást a szendergő lány buksijára, hogy tényleg nincs e, azután megkönnyebbülten rogytam vissza a talajra, miután megbizonyosodtam róla.
Felkeltem a helyemről és kíváncsian néztem körbe a laborban. Időközben besötétedett és a professzort sehol sem láttam.
- Vajon merre lehet az öreg? - vakartam meg kíváncsian a fejem, majd benyitottam abba a hátsó szobába, ahol a professzort láttam eltűnni a pokélabdáinkkal még pár órája.
Belépve észrevettem az öreget a földön heverni és Alakazam is ugyan erre a sorsra jutott, Kadabrával egyetemben. Erőszaknak nem volt nyoma a szobában, de valami azt súgta, hogy ez nem természetes.
- Professzor úr, professzor úr! - ráztam az öreget. - Professzor úr, minden rendben?
A kutató fejét fogva tápászkodott fel, majd zavarodottan körbenézett, de a következő másodpercben hirtelen megragadta a vállaimat.
- Mond azt, hogy nem vitték el a lemezt! - nézett rám rémült, üveges szemekkel. - Kérlek, mond azt!
- M-m-miről beszél uram? - néztem rá kíváncsian, mert nem értettem, hogy miről habog itt.
- Egy férfi... Valószínűleg a Rakétáktól... - zihált a professzor. - Valamit... Valamit tettek velem... Velem és a pokémonokkal... Mert csak annyira emlékszem, hogy... Hogy itt vagy. - tartott egy kicsi szünetet, majd folytatta. - Valószínűleg elhipnotizálhattak... De mond azt, hogy nem vitték el a lemezt!
Szájtátva hallgattam az öreg professzort, majd gyorsan beletúrtam a hátizsákomba és rémülten tapasztaltam, hogy nincs sehol.
- Eltűnt... - néztem riadtan a professzorra. - Most mi lesz?
- Ettől tartottam... Most az lesz, hogy felkelted a barátnődet, én addig Alakazamot ébresztem fel és elvisz titeket Gejzírországba. Gyorsan meg kell találjátok a komputert és reménykedjünk, hogy még nem késtünk el semmivel.
Csodálkozva, tátott szájjal bólintottam az utasításra és már rohantam is a laborba, hogy felrázzam a mi kis Csipkerózsikánkat. Kirontottam az ajtón és rohantam is a lányhoz, majd vadul kezdtem el rángatni ( nem illik így bánni egy nővel tudom, de a világ sorsa van a kezünkben).
- Betty! Kelj fel! Nagy baj van!!!

[Betty]

Pontosan tudom, hogy ez most csak egy álom. Persze, most megkérdezhetném önmagamtól, hogy miért is, de nem teszem. Merengve nézek az előttem repdeső madár szemeibe, és tudom, hogy álmodok. Egyszerűen érzem. És nem úgy, mint ahogy a múltkor, a tér-idő pokémonos álmomban, ez most valami egészen más.
Általában a múltról vagy a jövőről álmodunk, néha meg csak úgy össze-vissza, beleteszünk mindent, ami aznap történt velünk. Vajon ezért érzem magamon a madár jéghideg leheletét, ez most a jövő lesz? Vagy a professzor szavai voltak, vannak rám ilyen hatással? Félnem kéne?
Articuno? Mit keresel te egy számítógépben?
Igen, ez tuti nem a jövő… bosszantó, hogy a prof miket nem hord össze, képes vagyok még alvás közben is erre gondolni. Bár fizikailag biztosan pihenek éppen, de az agyam úgy jár, mint a veszedelem. Gondolataim bébi pokémonok módjára futkároznak fel-alá, időt sem hagyva, hogy kibogozzam a szálakat. Fel kéne ébredni, ez agyrém. De tényleg.

- Betty! Kelj fel! Nagy baj van!!! – hallom meg hirtelen, szinte a semmiből jönnek a hangok. Ó, hát éppen azon voltam, na, minek kell ilyen agresszíven ébreszteni? Álmosan nyitom ki szemeimet, és az első, amit észreveszek, az Attila arca, ami - már megint – túl közel van. Én már semmit se tudok hozzászólni ehhez, a fiúnak szerencséje van, hogy még nem tért vissza az erő a kezeimbe, különben kapott volna egy… jéé, már húzódik is hátrébb, ahogy észreveszi a mozgolódásomat. Pozitív. Az arckifejezése azonban cseppet sem.
- Mi történt? – kérdezem, kezemet automatikusan az övemre helyezve.
- Hol vannak a pokélabdáim? – folytatom a vallatást. Remélem, nem lett semmi bajuk, amíg aludtam…

[Attila]

Betty felébred és nem érti, hogy mi történik.
- A pokélabdáid biztonságban vannak a professzornál, ne aggódj értük. Oda adtam neki, hogy lássa el őket indulásig, hogy ők is kipihentek legyenek. Viszont a rossz hír most jön... - leülök Betty mellé az ágyba ás idegességemben elkezdem *tördelni az ujjaimat. - Amíg mi aludtunk, addig valahogy sikerült betörnie ide a rakétáknak és elvitték a táskámból a lemezt és az most náluk van... Még szerencse, hogy nem esett semmi bajunk. Furcsállom is, hogy nem próbáltak meg öl...
Hirtelen kivágódik a prof. szobájának az ajtaja és az öreg rohan ki rajta, mint a félőrült.
- Figyeljetek! Figyeljetek! - rohan felénk hevesen. - Eszembe jutott, hogy van egy biztonsági kamera felszerelés beépítve és az rögzíthette az egész betörést. Így talán azonosítani is tudjuk az elkövetőt.

Fogalmam sincs, hogy valaki hogy felejtheti el, hogy van ilyesmi berendezése a házban. Mindenesetre elkönyveltem az öregség jeleként ezt a professzornál és kíváncsian tekintettem az ágyból egy hatalmas kivetítőre, ami a plafonról emelkedett elénk.
Végül a kíváncsiságomat fölváltotta a csodálkozás, majd a szerelem. Igen, a szerelem. Köztudottan imádom a TVket, áldom a nevét annak, aki feltalálta ezt a gyönyörű tömegkommunikációs eszközt és hála neki nem kell azokat az unalmasan hosszú és undorító könyveket olvasni. Kívülről fújom az összes TV márka nevét és adatait. Így amint megláttam, hogy mi ereszkedik le elénk a plafonról, egy számítógéphez hasonlóan, mint amibe egy CD-t raknak be , hogy beolvassa, én is elkezdtem hadarni az adatait Bettynek (még ha a háta közepére is kívánta az egészet) és a professzornak.
- Ezt nem hiszem eeeel!! Te atya világ! Professzor! - hüledezek még mindig a készüléket vizslatva és közben észre sem veszem, hogy ahogy csak kifér a torkomon üvöltök. - Magának honnan van Ultra Giga Master 3D Visual Televisioja??!!!!
A képernyő valóban hatalmas. A tizenhat méter kerületű, három dimenziós televízió hatalmas élményt nyújt bárkinek, aki csak nézi. Ezért a professzor is megérti némi kép az idegállapotomat, de láthatólag Betty arckifejezése arról árulkodik, hogy komplett bolond vagyok. Sebaj... A bolondoké a világ!
- Na-na fiatalúr... - mosolyog a professzor, megfeledkezve a bajokról. - Bevallom felakartam vágni vele, de nem hittem volna, hogy ekkora meglepetést vált majd ki belőled. Viszont térjünk vissza a lényeghez! - komorodik el. A távirányítóval a kezében üzembe helyezi a készüléket és már élvezhetjük is a műsort.
- Na most mindenre fény derül... - bököm oldalba Bettyt a könyökömmel, de valójában ez csak a tudatalattim műve, mert nekem máris kerekedik el a szemem és merülök bele a három dimenziós képvilágban.

Egy szoba jelenik meg előttünk ( pontosabban mondva: egy szoba vetül ki a térbe, így azt a látszatot keltve, mintha a professzor helysége kisebb változatban előttünk lebegne), amiben éppen visszahívja a professzor az utolsó megelégedett arcú pokémont is a labdájába. Ha jól vettem ki, akkor az pont Lizi volt, de ebben nem vagyok biztos, mert a kamera későn kapcsolt oda. Na mindegy... Hirtelen egy hatalmas zörej kíséretében egy magas, valamiféle pokémon maszkot viselő férfi jelenik meg a professzor háta mögött és a szemébe nézve elaltatja őt és a két pszicho pokémont, akik vele vannak (Kadabra és Alakazam). Ezek után mit sem törődve a pokémonjainkkal...
- HATALMAS MÁKOD VAN ÖREG, HOGY NEM NYÚLTÁL HOZZÁJUK!!!!!!! - kiabálom be mérgesen, aminek a többiek rosszalló tekintetét köszönhetem.
...kinyitotta az ajtót és bejött Betty és az én ideiglenes szobámba. A rabló közelebb sétált hozzánk...
- NÉZD BETTY!!!! OTT VAGYOK 3D-BEN!!!
... majd elkezdte átkutatni a cuccainkat...
- HA ELKAPLAK TE FÉREG, SZILÁNKOSRA TÖRÖM A JOBB KEZED ÉS SZILVA SZÍNŰRE VEREM SZÉT A FEJED!!!!
...míg végül a hátizsákomban lelt rá arra, amit keresett: a lemezre. Ezt követően egy kés húzott elő és vészesen közel hajolt Bettyhez. Már a penge majdnem elérte a lány torkát, mikor... Betty egy szempillantás alatt felült, egy hatalmasat bemosott a férfinek, aki leborult a lábáról és az arcára esett, amitől a maszk eltörött, ezért úgy látta valamiért jobbnak, ha inkább lelécel. Biztos nem akarta, hogy lelepleződjön.
- "Attila, ha még egyszer ráteszed a kezed a fenekemre nagyobbat kapsz" - mondta a lány bágyatag hangon, majd rögtön vissza is dőlt a helyére és fojtatta az alvást.

A felvételnek itt vége szakad és a sistergős hangyacsata veszi át a helyét. A televízió is visszatér a plafonon kialakított részére, majd a professzor érdeklődve néz ránk. Én pedig a mellettem ülő személyre tekintek.
- Nahát Betty... - nézek a lányra érdeklődve. - Nem is tudtam, hogy szoktál alva járni...



*Birizgálni, tudod... Mikor ideges az ember

[Betty]

Most nagy kő esett le a szívemről… hirtelenjében azt hittem, hogy a pokémonjaimmal történt valami… már kezdtem volna kiengedni az ijedtségtől bent tartott levegőt, amikor a fiú belekezdett a mesélésbe. Felettébb felelőtlen, ezt már párszor meg tudtam állapítani, de most aztán már teljesen biztos vagyok benne.
- Hogy miiii? – kérdezek vissza felháborodva – Hogy tudták elvinni? Hiszen valakinek őrt kellett volna állnia, amíg a többiek alszanak… és egyáltalán, miért a táskádba tetted?
Most lehet, hogy kissé túllőttem a célon, de ébredés után sohasem vagyok formában. Annyira jellemző. Amíg nálam van a lemez, addig semmi probléma nincsen, de csak egy pillanatra hunyjam le a szemem, és máris eluralkodik a káosz. Kíváncsi vagyok, Attila hogy volt képes nem elveszíteni eddig a pokélabdáit…

Ekkor, szinte végszóra, megjelenik a szétszórt professzor, megtörve a feszült pillanatot. Jó. Legalább a srácnak nincs ideje visszaszólni.
A hatalmas képernyőt meglátva csak a fejemet ingatom: ennyi pénzből inkább egy normálisan működő biztonsági berendezést kellett volna venni. Ezt a gondolatot szívesen megosztottam volna a szobában lévő többi emberrel is, csakhogy az utolsó pillanatban belém fojtja a szót Attila üvöltése. Én is csak ezt tudom mondani: te atya világ! Viszont nem éppen ugyanarra a megállapításra, mint a mellettem ülő fiú: én a mostani helyzetemet jellemezném ezzel a szófordulattal, közben reményvesztetten csóválnám a fejemet. Kikkel kerültem én össze?
Amúgy, még jó, hogy a professzor és a fiú szerint is van időnk tévét nézni. Hát nem mindegy, hogy ki lopta el a lemezt? Amíg mi a modern szórakoztatási technikát próbáljuk ki, addig a rakéták vígan megsemmisíthetik a világot. Pasik. Mind ugyanolyan, akár öreg, akár fiatal.
És még bökdös is, mintha még nem éreztem volna magam kellemetlenül így is… majdnem, de csak majdnem kapta vissza. Akármennyire szeretném kicsit helyre rakni, meg kell tartanom az image-emet… nőiesség és ami a legfőbb, érettség. Ami fölébe helyez ennek az egész szituációnak.

Miközben a történéseket nézzük, kicsit elgondolkodok… vajon Attila csak azért ilyen, mert fáradt? Elképzelhető, hogy valójában az alváshiány hozza ki belőle az ilyen beszólásait, mint amikkel a videó közben előrukkol… legalábbis megnyugtatóbb érzés ezt hinni. De kicsit visszatekintve, a kalandunk elején nem volt ilyen. Sőt! Egészen felelősségteljesen viselkedett, ahogyan a nidoranját ápolta, és az sem elhanyagolható tény, hogy az Ivysaurja megmentette Dont és Lizit a szakadékba eséstől. Naigen, az ébresztési módszerei hagynak némi kívánnivalót maguk után (először a szájon át lélegeztetés ötlete, azután ez a rázogatás…), de egészében véve nem rossz szándékú a srác. Lehet, hogy az utóbbi időben túl kemény voltam vele, mégha csak gondolatban is.

Ööö miről is beszéltem az előbb? Nőiesség? Nos, a felvétel vége egy az egyben lerombolta az efféle illúzióimat, de most legalább elmondhatom magamról, hogy megmentettem pár életet. Attila és a prof elképedt arcán csak kuncogok:
- Hááááát… - kezdek neki bizonytalanul – nos, mire várunk? Meg kell menteni a világot! Indulás! – kiáltom, és már pattanok is fel a kanapéról, ahol az előbb még édesen aludtam. Ez a hős szerep a kezdeti nehézségek után egészen megtetszett: Betty, a hősnő. Jól hangzik, mi? Na de nincs itt az ideje a rám egyáltalán nem jellemző nagyképű dumának, most cselekedni kell! Méghozzá azonnal!

Az alvás határozottan jót tett. Tele vagyok energiával, aminek most nagy hasznát fogom venni: valamiből fedezni kell azt a rohanást, amit a teleportálás után fogunk művelni… a kérdés már csak az, hogy hogy nézhet ki az a számítógép? Nekünk kell előbb megtalálni! Igazán álmodhattam volna valamit most is, ami segíthetne nekünk…
Elszaladok a professzor szobájáig, rövid keresgélés után felkapom a pokelabdákkal teli övemet, és magamra fűzöm. Mire a többiek megérkeznek, én már útra kész vagyok!
- Attila, akkor indulhatunk? – kérdezem mosolyogva. Remélem Alakazam is felkészült a teleportálásra…

[Attila]

Én csak pislogok Bettyre. Amint végignézte a videót, mintha teljesen megváltozott volna. Eddig hallgatag és folyton (mérges?) komor, mindenféle mosolytól és jókedvtől mentes, duzzogó lányból hirtelen egy életvidám és kalandra kész leányzó vált.
- Persze Betty, semmi akadálya! - lelkesültem fel a lányon. - Csak előtte, ha megengeded, beszaladok a pokélabdáimért. Egy pillanat és jövök is! - kacsintottam a lányra és izgatottan rohantam át a másik szobába a labdákért.
Boldogan vettem fel az övet - amin a pokélabdáim voltak – az asztalról, közben azon merengve, hogy mire fel Bettynél ez a hatalmas lelkesedés.
- Biztos szégyelli magát Mrs. Mogorva, hogy kiderült milyen is a valódi énje… - mosolyogtam magamban. – De végül is nem sokban különbözik, elvégre álmában is olyan agresszív…
Miközben csatoltam fel az övemet nadrágomra, valami hírtelen szöget ütött a fejembe.
- Várjunk csak… - képedtem el magam elé tekintve. Gyorsan becsatoltam övemet és kirohantam az ajtón, az izgatott lányhoz. Észrevettem, hogy időközben Alakazam is megérkezett és indulásra kész, már csak a professzor szavaira vár. Láthatólag a professzor mondani akart valamit, amint meglátott, de én bele fojtottam a szót és egyenesen Bettyhez rohantam.
- Betty… - fordultam elszánt, komoly tekintettel a lány felé. Sőt, ezt már nem is komolynak, inkább bizarrnak kéne nevezni. Nem is, inkább hátborzongatónak. Ha tükörbe néztem volna, még engem is megrémít a látvány, de szerencsére nem volt a közelben egyetlen tükröződő tárgy sem, nemhogy tükör. Rendíthetetlenül meredtem a lány szemeibe, egyetlen pislogás nélkül. Elhatároztam, ha törik, ha szakad, kihúzom a lányból ezt a lényeges információt. Végül nagy levegőt vettem és kimondtam, ami annyira, de annyira érdekelt: - Mért álmodsz te olyanokat, hogy fogdosom a feneked?