Az oltár titka

[Betty]

A hirtelen fáradtság nehéz súllyal nehezedik a vállaimra. Úgy érzem, hogy menten le kell feküdnöm, ha nem akarok kiterülni, mint egy Politoed. Talán az elmúlt pár óra árthatott meg…

Leülök a fűbe, leszakítok egy fűszálat, majd szórakozottan elkezdem rágicsálni. Most, hogy Ericet sikeresen elfogtuk, nincs mitől tartanom. Dragonite mindent szemmel tart, helyettem is, ezért meg merem kockáztatni, hogy nem figyelek a körülöttem zajló eseményekre. Attila biztosan kiszedi az információkat a pasasból, tehát úgyis meg fogom tudni a vallatás eredményét. Ebben az állapotban amúgy sincsen sok kedvem végighallgatni a folyamat lelki küzdelmeit.
Azért pár szó mégis eljut hozzám, a lemezről beszélgetnek, természetesen. Meg valami rakéta csapat kettészakadásról… azt persze nem mondanám, hogy cseppet sem érdekel a dolog, de jobbnak látom, ha egy ideig a háttérbe húzódok. Vajon Annie is ugyanezt akarta mondani? Nem biztos, hogy ki fog derülni, hiszen a találkozót már így is lekéstem.

Kedvem lenne előhívni valamelyik barátomat, és csakúgy ellenni vele. Lógni a semmi közepén. Meredten bámulni a felhőket, kitalálni, mit formáznak, és nézni, ahogy a szél terelgeti őket. Néha rám tör a semmittevési vágy, és ilyenkor nem nagyon lehet hozzám szólni. Legalábbis érdemi reakciót senki se várjon tőlem.
Aggódva kémlelek körbe: valami megváltozott. Mintha hidegebb lenne a levegő, és a szél is máshogyan fújna… olyan… olyan, mintha nemsokára történne valami.
Áhh, biztosan csak az alkonyat miatt. Hiszen mi történhetne még? Nemvárt ellenfél, aki hirtelen csakúgy a semmiből előtűnik? Ugyan már, ne bolondozzunk itt!
Már éppen azon vagyok, hogy lefekszem, amikor furcsa érzés kerít hatalmába: mégiscsak érdemes lenne egy kicsit élesíteni az érzékszerveimet. Megint buta voltam (vagy fáradt?), és nem gondolkodtam előre: Eric, ha egyedül jött is, amit kétlek, biztosan valamilyen kapcsolatban volt a rakéta csapattal, végig a támadások alatt. A TR ugyanis egy jól szervezett banda, és ezért nem valószínű, hogy engedélyezik a magánakciót. Ha meg mégis, az csak úgy történhet, hogy az akció minden mozzanatát figyelik.

- Mindenki legyen készenlétben! – ugrok fel – Eric tuti nincs egyedül!
Alighogy kimondtam sietős szavaimat, beigazolódott, amitől féltem: egy helikopter tűnik fel a semmiből. Jellemző.
A repülő járműből hamarosan egy női fej néz le, száján gúnyos fintorral. Jól végigmér minket, mielőtt elkezdene a zöldhajúval fecserészni, aki, úgy látszik, örül, hogy a megmentésére siettek. A nő nem az az időt pazarló fajta, még a szájamat sem tudom kinyitni, máris egy pokélabdát vesz elő.
Mégegy sárkány.
Ó hogy az a…. a kék színű sárkány egyetlen támadással félresöpri a meglepett Dragoniteot és csapatát, és védelmezőink egy pillanat alatt elszigetelődnek tőlünk. A barlang beomlik utánuk, így egyedül maradunk.
Gyorsan az övemhez nyúlok, de időm sincsen kigondolni, mégis kit hívjak most elő, mert a sárkány legújabb támadása ellenünk irányul. Attila megmenti a helyzetet, de szerencsétlenségére egy kósza sziklának csapódik, és elájul.
- Kö… köszönöm – hebegem meghatottan. Hiába próbálom valahogy magához téríteni, nem sikerül. Ekkor jövök rá, hogy most nem ez a megfelelő időpont az ápoló szerepét játszani, ugyanis az oly fontos lemez tőlem pár méterre hever a fűben. Mögötte a sárkány.


…………… Szemeim elkerekednek a gonoszság eme formája láttán. Arcomon verejtékcsöppek futnak végig, és egész testem remeg. Nagy nehezen nyelek egy nagyot, majd megrázom a fejem. Ezt nem hiszem el! Szemeim becsukom egy pillanatra, majd újra kinyitom, de sajnos az előttem elterülő látvány nem változik meg.
Még soha nem láttam embert meghalni.
Az érzés, ami hatalmába kerít, nem leírható. Nem tudom szavakba önteni. Talán soha nem is fogom tudni. Az egyetlen gondolat, ami a fejemben motoszkál, a menekülés. El kell tűnnünk innen, amilyen gyorsan csak lehet! Ez a nő… ez a Milena, vagy ki…. láttam. A szeme sem rebbent, amikor megölte a társát! Pillantásomat lassan újfent a sárkány felé fordítom, aki az összetört jégdarabok között álldogál, majd elindul felém. A lemez felé.
Egy lépés.
Testem minden porcikája azt kívánja, bárcsak ne lenne itt. Gyerünk, Betty, mozdulj! – utasítom magamat. De semmi. Kétségbeesésem kezd a tetőfokára hágni.
Két lépés.
Nem tudok megmozdulni. Egy erős sokk hatása alatt állok. Végtagjaim remegnek, és szemeimet nem tudom levenni a fölém magasodó kékségről. Itt a vége. Ez mostmár biztos. Most nincsen mögöttem Shanny, hogy elmossa támadóimat. Kétségbeesetten nézek Attilára, aki még mindig nem tért magához. Ha nem teszek gyorsan valamit, mindketten úgy fogjuk végezni, mint Eric. De mégis hogy tegyek bármit is, ha izmaim nem engedelmeskednek?
Három lépés.
Fájdalom. Ez az! Fájdalmat kell okoznom magamnak, az talán kizökkenthet a rémület okozta sokkból. De nekem sincs a lábamhoz erősítve sem kés, sem bármi más, ami segíthet. Eszeveszettül gondolkodom, de ekkor megszólal a nő:
- Salamence, nem érünk rá kislányokkal játszadozni! Gyorsan, kapd föl azt a lemezt és intézd el azt a kettőt! Siess!

A sárkány engedelmeskedik, de ekkor váratlan dolog történik: az övemhez csatolt egyik pokélabda elkezd mocorogni, majd előbukkan belőle Lizi. Csakúgy magától, hívás nélkül. Az igaz barátok tudják, mit érez a másik. Charmeleon éles karmait a lábamba fúrja, majd elereszt egy meglepően nagy füstgomolyagot, ami beteríti az egész környéket. Mostmár, hogy újra képes vagyok mozogni, tudom, hogy mit kell tennem. Gyorsan lekapom a hátizsákot a hátamról, és elkezdek kotorászni benne. Itt kell lennie valahol!

- Salamence, fújd el a füstöt, de azonnal! – hallom Milena ideges hangját. A sárkány szétfeszíti szárnyait, és a levegőbe repül. A légörvény hamar láthatóvá tesz mindent: a lemez ott hever a fűben, de én már nem vagyok egyedül! Három meglévő pokémonom harci állásban áll előttem, szemükben elszánt tűz lobog.
Milena a szemét forgatja, majd unottan szól le pokémonjának:
- Na jó, tényleg ideje mennünk! Hagyd a csajszit, nincs időnk fölösleges harcokba bonyolódni! Fogd a lemezt és indulás!
Salamence felveszi a lemezt, de mi csak állunk ott, és nézzük. Az épségünk most a legfontosabb, nem kockáztathatunk. A nő tudja ezt, ezért csak int egyet, elköszönésképpen, majd felhúzza a helikopter ablakát, és a sárkánnyal együtt hamarosan elvész a felhők között.


Már több mint egy fél órája elmentek, de a fiú még mindig nem ébredt fel. Azóta Shannyvel készítettünk vizes borogatást a homlokára és a tarkójára, Don hozott pár fadarabot, amit Lizi meggyújtott: a tábortűz készen állt. A combomon lévő karmolás okozta sebet is bekötöttük már, igaz a fájdalom azóta sem múlik el... de nem baj, ezeket tűrni kell: emiatt maradtunk életben, végülis.
Merengve nézem, ahogy a nap utolsó sugarai is eltűnnek a horizonton, és azon gondolkozok, ami a mai nap során történt… remélem, Attila hamarosan felkel…

[Attila]

Hatalmas sötétség vesz körül. Egyedül állok a semmi közepén. Bármerre tekintek mindenfele az üresség, ami eléggé nyomasztó hatással van rám. Én meredten bámulok előre, mikor hirtelen valami mozgást érzékelek magam előtt Vagy inkább fölött? Nem tudom pontosan meghatározni az irányokat ezen a helyen, de egy biztos... Valami van itt. Már nyúlnák a pokélabdám után, mikor rémülten veszem észre, hogy semmi. Az övemre erősített labdák közül egyik sem volt a helyén. Megpróbáltam visszaemlékezni rá, hogy mi is történhetett, de egyszerűen nem ment. Mintha még csak egy újszülött lennék, emlékek és tapasztalatok nélkül. Eközben az ismeretlen sötétségben az a valami egyre közelebb ért hozzám. Olyan volt, mintha rohanna felém, de az is lehet, hogy repült. Ezen a helyen nem volt talaj, nem volt ég, pusztán a sötétség, így nem lett volna könnyű meghatározni, hogy a lény hol is mozog pontosan. De azt az egyet biztosra vettem, hogy határozottan közeledik felém.
Én csak álltam és néztem. Nem volt bennem a tudat, hogy menekülni kéne, mert feleslegesnek tartottam egy ilyen helyen. Végre valahára elérte azt a távolságot, hogy jobban szemügyre tudtam venni.
A méretei hatalmasak voltak, még sosem láttam ehhez fogható pokémont. Teste acél kék, a fejének hosszú megnyúlt formája volt. A mellkasán egy, a testéhez hasonló színű ékkő ragyogott. Testét acélszürke kinövések védték, így kételkedtem abba, ha lenne is nálam pokémon, használhatnám -e ellene.
Az ismeretlen pokémon szerencsére észre sem vett engem. Szétnézett, majd ordított egyet. Kitátotta hatalmas pofáját és valamiféle sugárnyalábot lövellt ki belőle, ami lyukat ütött a semmiben. - Mi a fene? - néztem kíváncsisággal vegyes félelemmel a jelenséget.



A "lyuk" kékesen villogott a hatalmas sötétségben és tágult is. Hatalmas méreteket öltött, majd a pokémon, ami előidézte ezt a jelenséget, bele repült, ezzel egy időben a kékes villogás megszűnt és a "lyuk" is eltűnt.
Felocsúdni sem volt időm az egészből, mert jött a következő jelenség. Egy újabb pokémon. Hasonlóan a társához ez a példány is hatalmas volt. A másikkal ellentétben két lábon "járt" ( valójában róla sem tudtam eldönteni, hogy most repül vagy a nem létező talajon közlekedik ) és a fehér szín volt a testén az uralkodó. Lilás csíkok hasítottak át rajta, ki tudja milyen célból, a vállain pedig két hatalmas gyémánt feszült.
Ugyan úgy ahogy az előző, ez a pokémon sem vett rólam tudomást. Kezét megsuhintva egy energia csík hasított át rajtam, de az ijedségen kívül nagyobb bajom nem történt. - Vajon ez csupán csak álom lenne?



A nyaláb egy lilásan derengő rést hasított a sötétségbe, ami szintén kitágul a rejtélyes pokémon méreteire, majd miután az belerepült a rés is eltűnik, mintha soha nem is létezett volna.
Ekkor megjelent a szemeim előtt a mi kis bolygónk teljes életnagyságban. - Igen, most már biztos vagyok benne, hogy ez csak egy álom, egy látomás. Nyugodtan forgott, semmi nem zavarta meg. Ekkor megjelent a bolygó egyik oldalán a semmiben egy kékesen vibráló "lyuk", a másik oldalán pedig egy lilásan villogó rés. Mind két jelenségből az előbb látott pokémonok jöttek elő és támadást intéztek a bolygó ellen.
Ekkor történt az, amitől leesett az állam...
A bolygónknál sokkal hatalmasabb ember jelent meg az égitest mögött és gonoszan röhögve (már-már szinte őrülten ) nézte végig, ahogy a pokémonok elpusztítják a világunkat.
Az ember kiléte számomra rejtély, még soha életemben nem láttam. De egyből lerítt róla, hogy nagyon gonosz.

Szájtátva néztem a morbid eseményeket, majd hirtelen a kép eltűnt.
A következő másodpercben hirtelen egy hatalmas laboratóriumban találtam magam. Egy fehér köpenybe öltözött rövid ősz hajú, hatalmas bajszú szemüveges öregember volt bent, aki éppen egy számítógépen dolgozott. A gép össze volt kötve egy pokémon tojással, amit valószínűleg kutatott.
Hirtelen eltűnt a labor és az öreg, majd újra a sötétségben találtam magam. Egy rózsaszínű kis macskaszerű pokémon termett előttem, aranyos mosolyra húzva szemecskéjét.
- De hisz te Mew vagy! - csodálkoztam el az aranyos kis pokémon láttán. - Az a pokémon, aki soha nem mutatkozik emberek előtt... - ekkor mosolyra húztam a számat. - Végül is ez csak egy álom, mért ne láthatnám?
Mélyen a kicsi pokémon szemeibe néztem és meg akartam simogatni, de ő hátrébb lebegett. A következő percben olyasmi történt, mint még soha. Egy mély reszelős hang szólalt meg a fejemben. Csak annyit mondott: - Pinkan Island.
Csodálkozva néztem a kis Mew-ra, majd remegő hangon tettem fel neki a kérdést: - M-Mew. Ezt Te csináltad?
A rózsaszín kis pokémon bólintott egyet, majd eltűnt a semmibe.

Ezzel egy időben elkezdett összeomlani a sötétség. Helyét halvány fények vették át. Sötét volt, de legalább már látszottak színek. Zöld, meg... Igen, ezek határozottan a csillagok!
Kinyitottam a szemeimet és a szabad ég köszönt rám. Éjszaka volt és sötét, de örültem neki, hogy végre itt vagyok megint. Visszagondoltam az álmomra és valami oknál fogva meg voltam róla győződve, hogy ez nem egy egyszerű álom.
Ekkor eszembe jutott hirtelen minden. Eric, a titakzatos nő, egy ismeretlen sárkány pokémon is, egy támadás ellenünk és... Betty!
Hirtelen felkelve ( ami azt eredményezte, hogy majdnem vissza is zuhantam a talajra, annyira sajgott a fejem és szédültem ) elkezdtem kutatni a szemeimmel a lányt. Hamar megnyugodtam mert észrevettem hogy egy fának dőlve halkan, csendesen szuszog. - Minden rendben van akkor. - mosolyodtam el.
Körbetekintettem, majd egy kialudt tábortűzre lettem figyelmes. A homlokomról lehullott egy, még nedves ruhadarab. - Lehetséges lenne, hogy Betty ápolt engem? - tekintettem a csendesen alukáló lányra. Odasétáltam hozzá, majd leguggoltam mellé és elkezdtem fürkészni az arcát. - Sok gond lehetett velem, ha így kifáradt szegény. Ekkor észreveszek a lábán egy hatalmas karmolást. Előveszek egy kis sebtisztítót és kötszert a hátzsákomból és ellátom vele a lány sérülését ( habár lehet annyira marni fogja a szesz, hogy felébred, de akkor legalább elmondhatom neki, hogy mit álmodtam ).
A lány valóban elkezdett mocorogni, majd halványan kinyitotta a szemét.
- Szió Betty. Jól vagy? - mosolyogtam a még ébredező lányra. - Mi történt itt? Valahogy nem emlékszem sok dologra a sárkány pokémon támadása után. - estem neki szegény lánynak mohó kíváncsisággal.

[Betty]

Mintha… olyan anyagtalannak érezném magam… igen, nincsen súlyom sem, csak létezem, a semmi kellős közepén. Egy tudatból áll most az egész lényem, ami érdeklődve szemléli az előtte elterülő végtelent. Összeráncolom nemlétező szemöldökömet: ez így nem okés, itt valami nem stimmel. Hirtelen nyugtalanság tör rám, és menekülni szeretnék. Egy éles csőr halad a nyomomban, egyre közelebb érve… aztán megszűnik létezni.
Meglepődve nézek hátra. Az idő lelassul, majd megáll. Egy lila árnyék suhan el mellettem, nyomában kinő az élet: virágok, fák, hegyek, és végül az égbolt. Megnyugodva könyvelem el, hogy ebben a furcsa világban végre van egy dolog, amit ismerek: a tér. Még fel sem foghattam a történtek lényegét, amikor egy újabb árnyat pillantok meg: kicsit kékes színe van, de alakját homály fedi. Ordít egyet, és elkezd fújni a szél. Újra mozognak a dolgok, az idő visszatért a rendes kerékvágásba.
Vagy mégsem? Hirtelen minden rózsaszínű lesz: az ég, a nap, a növények, de még a pokemonok is. Ennyi pink hatására ijedten becsukom a szemem, de ekkor egy fürge kis lény repül elém, és a messzeségben egy kunyhóra mutat. Majd két kezét szája elé téve elkezd kuncogni, és egy (szintén rózsaszín) buborékot fúj maga mellé.
Az eddig kellemes érzés bizsergésbe fordul át. Újra érzek fájdalmat…

- Ííííí, de csíp! – szitkozódok, majd kezemet automatikusan a fájó pontra helyezem. Egy ismerős hang szól hozzám, valami olyasmit kérdez, hogy mi történt…
Hirtelen magamhoz térek, és kinyitom a szemem: Attila hajol fölém, kezeiben sebtisztító és kötszer. Hogy az eddigieket csak álmodtam volna? Mélyet lélegzek a friss éjszakai levegőből, majd nyújtózom egyet, és felállok.
- Köszi aaa…. a sebkötözést. – mosolyodok el, de arcom hamar megkeményedik. A srác semmiről sem tud, ami történt, de nem tudom, hogy képes leszek-e elmondani neki. Mesélés közben ugyanis akarva akaratlanul újra átélem a történteket, amiket még mindig nehezemre esik megemészteni. Túl sok ez egy fiatal lánynak, mint én…

Pillantásom a közeli halomra vetődik, aminek fáján megcsillan a holdfény. A hirtelen felerősödő szél úgy lóbálja a rákötözött fekete ruhadarabot, mintha csak egy csintalan gyermek lenne, aki minden aprósággal órákig el tud szórakozni. Hol lassabban, hol gyorsabban fodrozódnak a ráncok az immáron kopott anyagon. Néha látni vélem a még meg nem olvadt jégdarabokat, amik reménytelenül kapaszkodnak, nem is sejtve, hogy a napfény órákon belül megérkezik, örök sötétséget hozva rájuk.

Kezeim szórakozottan forgatják a zsebemben lévő hideg pokélabdát. Már sok ideje, hogy beraktam a pulcsimba, hogy felmelegedjen, de valahogy még mindig árad belőle a hűvös levegő. Talán a benne lapuló pokémon siratja gazdáját…

- Eric… nos őt… megölték. Az a nő… - nyögök ki végre egy félmondatot a várakozó fiúnak. – De szerencsére csak egyetlen pokémonja van… vagyis volt… - teszem hozzá, megküzdve minden egyes szóval.
- Az a sárkány velünk is végzett volna, ha Lizi nem jön elő a labdájából, és ment meg. – folytatom a történteket, csöppet folyékonyabban, mint eddig.
Ekkor veszem észre, hogy egy Spearow telepedik a fölöttünk lévő faágra. A sötétben nem látom tisztán, de mintha valamiféle nyakörvet viselne… legyintek egyet, majd újra Attila felé fordulok:
- Nos, a lemez, ami kiesett a táskádból… - kezdeném, de a tudatalatti gondolatok megállítanak. Hiszen Spearow egy madár, amik általában nem repülnek éjjel! Ez csak egyet jelenthet: az eseményektől függetlenül figyelnek minket! Lehet, hogy máris rájöttek a cselre, amit alkalmaztam? Túl korai lenne még. Viszont ha most megtámadnám a madárpokémont, akkor biztosan gyanút fognának.
- A lemezt is elvitték. Sajnálom.

A pillanatnyi beálló csendben előveszem Kadabra labdáját. Még mindig hideg. Megcsóválom a fejemet, és visszateszem a gömböt a zsebembe: előbb utóbb találni fogunk egy megfelelő embert, aki gondjaiba veszi. Ekkor újra eszembe jut az álmom, de nem merem megosztani a fiúval, addig nem, amíg egy kém ül a faágon.
- Szerintem minél hamarabb induljunk vissza Tamarillo városába. Séta közben ráérünk megvitatni mindent. – mondom, majd nekiállok összepakolni. Csak remélni tudom, hogy Attila is észrevette a madarat, és rájött, hogy biztonságos távolságba kell kerülnünk a hegyektől, mielőtt rátérnénk a lényegre.

[Attila]

Betty miután felébredt elmesélte, hogy valójában mi is történt. Hogy Ericet megölte a saját társa, de a pokémonja szerencsére megmenekült.
A lány merengve egy fára tekintett, elidőzött ott egy kicsit a tekintete, de aztán folytatta mondandóját. A legrosszabb hírt, amit a végére tartogatott ( már ha egy ember halálánál lehet rosszabb valami ). A Cd-t elvitte Milena, vagy ki.
Elsőnek nem fogom fel, hogy mit is mondott mert én is azt a fát néztem, amit Betty is, de csak egy Sperowot láttam rajta ülni, aminek egy nyakörv volt a nyakában. Kissé furcsáltam, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Biztos így jelzi valaki, hogy az övé. De azután leesett, hogy mit is mondott a szépséges útitársam.
- Hogy micsodaaaa? - akadtam ki teljesen. - Ennél rosszabb dolog nem is történhetett volna. Most ki tudja mi fog történni.
Eleinte forrongtam, de aztán elkezdtem csillapodni, mert tisztában voltam, hogy egyenlőre nem tehetek semmit.
- Talán igazad van, induljunk el. A városban majd leadjuk Kadabrát is Joy nővérnek, Ő talán majd tud szegényről gondoskodni. No meg a pokémonjainkra is ráfér a pihenés és gyógyítás, megérdemlik.

Így hát elindultunk Bettyvel vissza oda, ahonnan utazásomat megkezdtem. Amikor elindultunk felfigyeltem szárnyak suhogására is magunk mögött, de nem foglalkoztatott annyira a dolog.
- Betty. - fordultam oda a lányhoz. - Amíg eszméletlen voltam álmot láttam, ami annyira valósághű volt. Meg vagyok róla győződve, hogy jelent valamit. Két igen furcsa pokémon volt benne, akik elpusztították a világot egy Erichez és Milenahoz hasonló öltözetű ember utasítására. Azután megjelent Mew, aki egy tudóst mutatott nekem és a fejemben megszólalva annyit mondott, hogy Pinkan Island. Biztosra veszem, hogy ott találni fogunk pár kérdésünkre választ, de ha nem is, azért egy próbát igazán megér.
Kíváncsian tekintettem a lányra, várva a válaszára. Már előre elhatároztam magamban, hogy ha nemet is mond, én biztos elmegyek arra a szigetre, még ha nem is tudom hol van és veszélyes lesz, mivel a világ miattam került veszélybe.
Miközben meséltem a lánynak az álmomat a szárnyak suhogása nem akart mögülünk szűnni. Hátra tekintettem és ugyan az a Spearow volt az, akit a fán láttam. A nyakörv ugyan úgy ott volt a nyakában, amiben egy piros pont villogott.
Várjunk csak, felismerem azt a kütyüt, ami a nyakán van, az nem nyakörv. Emlékszem Jeny őrmester is ilyenekkel látta el a rendőr felderítő pokémonjait. Ez rajta egy modern kamerával felszerelt lehallgató készülék. Nem voltam biztos benne, de vagy Jeny rendőr figyeltet minket, vagy pedig...
- Betty, attól tartok nem vagyunk egyedül... - súgtam a lány fülébe.

[Betty]

Úgy látszik, Attilának az enyémhez hasonló álma volt...bár én csak mindent rózsaszínben láttam, maga a sziget fel sem merült volna, mint lehetséges úticél, ha a fiú nem említi.
Már csak abban reménykedem, hogy a felettünk szálló apró madár kamerája hangokat nem tud rögzíteni. A srác elég figyelmetlen volt, hogy elmondta a részleteket, dehát ezen most nem tudok segíteni, így fölösleges is emiatt idegesítenem magam. Főleg, hogy van más is, amin lehet.

- Attila, szerintem is jó ötlet elmenni a pokecenterbe. Ami a szigetet illeti... - pillantok hátra, de a Sperow rendületlenül száll utánunk - egyenlőre nem tartom jó ötletnek. Talán majd később, vagy esetleg akarsz egy pink színű pokémont magadnak? - kacsintok a fiúra. Figyelmeztetésére alig láthatóan biccentek, majd sétálunk tovább.

Hamarosan elérjük a sziklás rész végét, majd az északi mezőséget is magunk mögött hagyjuk. Már több órája gyalogolunk szótlanul, amikor észreveszem, hogy a kémünk már nincs a nyomunkban. Ezek szerint igazam volt: a madár csak egy bizonyos területen figyel, valószínűleg arra lehet a rakéta csapat egyik felének a bázisa.
- Nah, mostmár nyíltan is tudunk beszélni! - fordulok a sráchoz - Először is, nekem is hasonló álmom volt, egy kunyhót láttam, ami körül minden rózsaszínben pompázott... majd megjelent Mew is... ja igen, és az álom legelején én is láttam két ismeretlen pokémont, de a körvonalaikon kívül más nem nagyon látszott... Mindezt összegezve, a pokecenter meglátogatása után Pinkan sziget felé kell vennünk az irányt. Természetesen veled tartok, ez nem is kérdés. - mosolygok.

Attila azonban még mindig elég rosszkedvűnek látszik. Mintha bántaná valami... tényleg, hiszen még el sem mondtam neki, mi történt igazából!
- A legjobbat a végére hagytam - folytatom kis szünet után - A lemezt valójában el sem lopták! Amikor a sárkány szétzúzta a jégbe fagyott ellenfelünket, ledermedtem. Egyszerűen sokkot kaphattam, de szerencsére Lizi megérezte a bajt, és előjött a ladbájából. Akkor szereztem a karmolást a lábamon, ugyanis charmeleon volt olyan okos, hogy felfogta a helyzetet: a sokk alól a fájdalom szabadít fel. Ezt a tényt egy animéből vettem, amit mostanában szoktam nézni, de nem hittem volna, hogy a való életben is működik... na de egy kicsit eltértem a tárgytól. Szóval, Lizi mindent beborított füsttel, és ezt kihasználva kicseréltem a fűben heverő vírusos lemezt egy másikkal, amit a táskámban találtam.
- Cseles, mi? - kuncogtam Attila arckifejezésén, ami a történetem előrehaladtával változott meg - Ja, jó is, hogy eszembe jut! Jössz nekem egy Pokemon Best of válogatás cd-vel!

[Attila]

Hosszú út után az északi mezőséget is magunk mögött hagyva a szárnyas nyomkövetőnk is eltűnt. Lehet, hogy visszahívták, vagy valami ilyesmi.
Betty elmesélte ezek után, hogy neki is volt egy hasonló álma az enyémhez, ahol találkozott ő is Mew-val. - Ez vajon véletlen lenne? De igazán akkor lepődtem meg, mikor bejelentette, hogy valójában az igazi cd nála van és ő a sajátjai közül dobott egyet oda a sárkánynak.
Húsz perc elteltével is csak bambán meredtem Bettyre, akinek láthatólag tetszett, hogy sikerült meglepetést okoznia számomra. Alig bírtam felfogni, hogy még van remény a világ számára. Örömömben kedvem lett volna a karomba zárni és táncolni a lánnyal, de mivel alig ismertem, ezért inkább hanyagoltam ezt a formájú megnyilvánulásomat. Na meg még mindig úgy meredtem a lányra, mint egy Heracross egy csupor mézre. Le a kalappal a találékonysága előtt!
- Ha jól értettem amit mondtál... - ébredek fel ámultságomból. - Elraktad a valódi cd?
Kifejezéstelen arcomat a mosolygás váltja fel.
- De hisz ez csodás hír! Van még reményünk, feltudod ezt fogni? - nevettem Bettyre.

Az utazásunk Tamarillo városáig eseménytelenül telt ( leszámítva, hogy egyik éjszaka nem tudtam aludni és hirtelen ötletből adódóan elkezdtem görcsöt kötni Betty hajára, aminek hála rájöttem, hogy a lány ereje vetekszik egy Machamp-éval és két napig egy vörös tenyérnyom virított az arcomon büntetésemként). Beérve a városba minden nyugodtnak és hétköznapinak tűnt. Emberek mászkáltak az utcán, mindenfele madár pokémonok repdestek, a fák zöldelltek, a virágok gyönyörű színeikben pompáztak, itt-ott csaták folytak éppen. Ezt látva alig bírtam elképzelni, hogy létezhet rossz és gonoszság ebben a gyönyörű világban. De sajnos létezett és a neve Rakéta Csapat volt. Éppen ezért nem is álltunk meg Bettyvel élvezni a város nyújtotta örömöket és egyenesen a pokémon center felé vettük az irányt, hogy szegény Kadabrát biztonságos helyre juttasuk és ápolhassák lelki/testi sebeit. Susy-ra is ráfért az ápolás, habár az út során amikor kiengedtem boldogan bújt hozzám, de látszódott rajta, hogy ápolásra szorul. Ivysaurnak szerencsére nem esett semmi baja, de azért a biztonság kedvéért beadom őt is egy gyors felülvizsgálatra, nehogy legyen valami. Valamint Joy nővérrel is beszélni szeretnék, hogy mit tud az öregről, akitől kaptam a cd-t és hogy a városban tartózkodik-e még, mert a történtek után lenne hozzá egy-két keresetlen szavam.
Alig tíz perc séta után megérkeztünk a centerhez, ahova rögvest be is tértünk. Betértünket Joy nővér mosolygós arca fogadta.
- Máris visszatértél Attila? Hogy telt az utad?
- Csapda volt nővér... - e szó hallatán Joy arca elkomorodott.
- Csapda?
- Igen. A Rakéta Csapat tervezte meg ezt az egészet, de erről nem szeretnék nagyon beszélni, lehet itt is figyelnek minket.
Joy bólintott annak jeleként, hogy megértett engem.
- Jeny rendőrrel nem szeretnél beszélni? Talán ő tud segíteni. - ajánlotta a nővér.
- Nem, ezt nekem... Akarom mondani nekünk kell megoldani Bettyvel.
- Hát jól van. Esetleg segíthetek még valamiben?
- Igen... Ivysaurt és Susyt megvizsgálná? Ivysaurnak kutya baja, de jobb ami jobb, tudja. Susyval viszont elég csúnyán elbánt a Rakéta csapat. Ha nem adta volna a Hyper potionokat ki tudja mi lenne most vele.
- Persze. Add ide őket és várj türelemmel itt a váróban. A vizsgálat lehet hosszú lesz. - mutatott a székekre.

Ezzel elvonult a pokémonjaimmal a műtő felé.
Mi Bettyvel jobb ötlet nem lévén leültünk a váróban és bármekkora meglepetés is, de vártunk. Lassan teltek a percek és én már nem bírtam tovább csendben ücsörögni. Muszáj volt valamit mondanom.
- Mellesleg még nem válaszoltál a kérdésemre... - töröm meg a hallgatást. - Mit kerestél a barlangnál, amikor megtámadott engem Eric? - intéztem Bettyhez kérdésemet, hogy ne csak üljünk ott, mint két meditáló Abra.

[Betty]

Hamarosan odaérünk a pokemon centerhez, ahol Attila röviden elmondja Joy nővérnek, hogy mi történt. Én közben jól körülnézek, hátha igaza van a fiúnak, és tényleg figyeltetnek bennünket. Egyik kezem még mindig a zsebemben lévő pokélabdán pihen, ami lassan kezdi átvenni a ruhám melegét. Már éppen rohannék is oda a nővérkéhez, hogy átadjam neki az árva pokémont, amikor eszembe jut, hogy lehet nem lenne túl jó ötlet: Kadabra akár értékes információkkal is bírhat, főleg a TR másik részének szempontjából, hiszen gazdája révén elég jól beleláthatott a Rakéta csapat működésébe. Nem mellékesen valószínűleg azt is hallotta, amiket beszéltünk. Tehát itt nem hagyhatjuk, hiszen nem merem megkockáztatni, hogy esetleg betörjenek a pokemoncenterbe.

Mintha csak hallotta volna a gondolataimat, Kadabra előjön a labdájából: először nem tudja hol van, mindenfelé kapkodja a fejét, aztán pillantása megállapodik rajtam. Nem tudok mit kezdeni a furcsa nézésével… olyan, mintha belelátna a lelkembe. Hirtelen a pszicho pokémon nézése megváltozik, és egy pirosas sugárral pásztázza végig a termet. Nemsokára egy ijedt Haunter kerül elő, pont felettünk lebeg, és valószínűleg eddig is ott volt, csak láthatatlanul. Kadabra felemeli a kezében lévő kanalat, de a szellem pokémon nem várja meg, mi fog kisülni ebből, hanem gyorsan elinal.
Igazam volt, tényleg figyeltek bennünket.

Én is odaadom Joy nővérnek mindhárom pokémonom, majd leülök a srác mellé.
- Hát, nekem is találkozóm volt… mi több, elég valószínű, hogy a személy, akivel megbeszélésünk lett volna, pont erről a veszélyről akart tájékoztatni engem.
Mivel Kadabra még mindig kint van, és percenként küldözgeti a piros sugarakat mindenfelé (ezzel megrémisztve a fiatal trénereket), úgy gondolom, beszélhetek nyíltan.
- A neve Annie, ő nem Team Rocket tag, egyszer régen segítettem neki kiszabadulni egy bűnözők lakta helyről, ahol őt is munkára kényszerítették… azóta néha felkeres és ellát bizonyos információkkal. Éppen a találkahelyre igyekeztem, amikor megláttam Ericet és a Golemeket.

Még folytatnám a mesélést, de a pszicho pokémon máshogy gondolja: talán gazdája neve említésének hatására, vagy csakúgy minden előzmény nélkül odaugrik hozzánk, megfogja mindkettőnk kezét, majd a meglepett Joy nővér szeme láttára elteleportál.
- Kadabra, hová hoztál minket? – kérdezem, félig mérgesen, félig ijedten. Egy sötét raktárban vagyunk, ami kívülről zárva van. A pszicho pokémon megfog egyet a közeli poros dobozok közül, kivesz belőle egy albumot, majd felénk nyújtja. Óvatosan veszem át tőle, és belelapozok: egy fényképalbum, egy fiatal zöldhajú srácról, amint egy Abrával fogócskáznak.
- Ez biztosan fontos neked. Szeretnéd, ha megőrizném?
Kadabra bólint, majd lapoz egyet. Nem hiszek a szememnek! A következő oldalon szintén őket látom, de egy ismerős kunyhó előtt, egy középkorú férfival, akit körülvesznek más pokémonok… és egytől egyik mindegyik pink színben pompázik! Pinkan sziget? Lehetséges ez?

Azonban nincs idő a töprengésre, mert egy kulcs zaját hallom, amint elfordul a zárban. Reflexből odakapok az övemhez, de rájövök, hogy az összes pokémonomat a pokemon centerben hagytam!
- Attila, el kell bújnunk! Mindjárt ránk nyitják az ajtót! – súgom oda a fiúnak, remélve, hogy ő jobb ötlettel áll elő, mint én.

[Attila]

Miközben Bettyvel a pokémon centerben álltunk, egyszer csak előtűnt Kadabra a zsebéből és leleplezett egy Haunter-t, aki rögtön el is illan. Szóval bejött a sejtésem és tényleg figyeltek. Ezután leültünk Bettyvel a székekre várakozni, még meggyógyulnak a pokémonjaink.
Betty elmondta, hogy találkozója lett volna valakivel, aki minden bizonnyal a veszélyről és Ercről akarta figyelmeztetni őt.
E név hallatán Kadabra hirtelen odaugrott hozzánk, megfogta a kezünket és egy sötét helyre vitt minket. - Mi a fene? Kicsit meglepődve, de lassan lenyugodva néztem körbe. Miután szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz felmértem a terepet. Valamiféle raktárszerűségbe kerültünk, ami tele volt pakolva dobozokkal. A pókhálós és poros falak arról árulkodtak, hogy nem igazán szokták használni ezt a helyet.
Bettynek átnyújtott Kadabra egy fénykép albumot, amin egy Abra egy zöld hajú sráccal fogócskázik. - Biztos ő lehetett Eric... Lapoznak, majd a következő képen egy ismerős kunyhó előtt áll ugyan az a srác az Abrájával rózsaszín pokémonok között egy középkorú férfi társaságában.
- De hisz ez a Pinkan sziget! Mi köze lehetett Ericnek mindehhez? - intézném kérdésemet a lányhoz, aki valószínűleg nem ismeri a választ, mikor egy kulcs zörgése töri meg a csendet az ajtó zárjában.
Én már nyúltam is a pokélabdáimért, de fájdalmas tényként ért, hogy ott vannak a pokécenterben felülvizsgálaton a barátaim. Úgytűnik, hogy Betty is ugyan erre a következtetésre jutott, miután kissé letörten vette le a kezét az övéről.
Kadabra cselekszik helyettünk is és egy Telekinetikus támadással felemel mindannyiunkat a szoba plafonjára. - Hát persze, hogy csak az én arcomba csapódik bele milliónyi pókháló! Az ajtó kinyílik és nem túl nagy meglepetésemre egy TR tag lép be rajta, úgy tűnik, hogy pakolászik éppen valamit. Dolga közben valami idióta dalt dúdol (,,a célom az, hogy jó legyek, hm-hm, hm-hm-hm...") és közben belebeg mögötte egy Koffing, ami valószínüleg az ő tulajdonában van. Szinte érzem, hogy le fogunk bukni, mivel a pokémon vészesen közel kering a hasam körül. De végül megkönnyebbülésemre és talán a többiekére is ez nem következik be és Koffing meg a gazdája kimennek a szobából. Kadabra leereszt minket a földre ( illetve csak Bettyt, én majdhogynem lezuhanok és hatalmas puffanással érek földet). Eleinte rosszallóan nézek Kadabrára, de amint meglátom, hogy miként mered a volt gazdája képére meglágyul a szívem és a vállára teszem a kezem.
- Ne aggódj Kadabra, megfizetnek ezek mindenért, amit velünk tettek.
Kadabra valamiféle melegséget áraszt szét bennem, minden bizonnyal a pszicho erejével, így jelezve, hogy jól esett neki amit mondtam.
- Nos csak állunk itt vagy teszünk is valamit ha itt vagyunk? - nyitottam ki a hatalmas számat akcióra készen Kadabra szomorúságát látva. - Pokémonokkal, vagy azok nélkül, de nem fogom hagyni, hogy ezek a szemetek megússzák azt, amit vele, illetve velünk tettek. - fejeztem ki elhamarkodottan magam és Betty vagy Kadabra válasza nélkül hatalmas lendülettel nyitottam is az ajtót, ami szerencsémre (illetve később már nem szerencsémre ) nyitva volt.
Hátrafordulva Kadabra "na ez megbuggyant" tekintetét látva arra következtettem, hogy nem ez volt a legfényesebb ötlet, amit tettem, de már semmit sem lehet visszacsinálni. Kilépve az ajtón oldalra néztem és egy elterült TR tagot pillantottam meg eszméletlenül heverni a földön, akinek igen csak ömlött a vér az orrából. Biztos amikor az ajtót nyitottam verhettem le vele a gazfickót. Kisebb öröm futott át rajtam, mikor mindez tudatosult bennem. Viszont örömöm rögvest szertefoszlott, mikor tőlem pár lépésre ugyan az a tag jelent meg, aki az imént bent járt a raktárban.
- Hát ti meg mi a fenét kerestek itt? - tette fel meglepetten a kérdést. De választ nem várva már uszította is ránk a Koffingját.
Kadabra egy percet sem habozva egy pszicho támadással semlegesítette a pokémont és a TR tagot is egyaránt. Én büszkén tekintettem Kadabrára, de ő látszólag nem érezte jobban ettől magát. Vajon miket kellet itt a bázison átéljen? Vajon hogy vették rá Ericet, hogy csatlakozzon ehhez a csapathoz és állítsa Kadabrát is a szolgálatukba? Mindezekre a kérdésekre remélem találunk még választ.
Hatalmas gondolkodásomban fény kezdett gyúlni az agyamban és egy nagyszerű ötlet született meg benne. Átkutattam a koffingos rakéta ruháját és megtaláltam azt, amit kerestem. Egy kulcsot. Jobban mondva a raktár kulcsát.
- Betty, gyorsan vedd fel az egyikük ruháját, én meg belebújok a másikba! Ha átöltöztünk bezárom őket a raktárba. Elvegyülünk a Rakéták között. - kacsintottam a lányra.

[Betty]

Kadabra gyors észjárásának köszönhetjük az életünket: mikor a feketeruhás ember belépett, mi már a plafonon lógtunk… azaz lebegtünk. Egy pillanatra én is azt hittem, hogy le fogunk lepleződni, de azután megnyugodtam.
Már éppen meg akartam kérni új barátunkat, hogy vigyen vissza a pokemon centerbe, amikor Attila kivága az ajtót. Felelőtlen pasik! – mormogom magamban. Úgy tűnik, a bajoknak koránt sincsen végük! A pszicho pokémon hasonló véleménnyel van a történtekről, rám néz, majd megvonja a vállát. Hát így jártunk… csak azt nem tudom, hogy a srác mégis hogy gondolta, hogy pokémonok nélkül besétál egy TR-es bázisra!?
De a szerencse újra mellénk áll, és Kadabra pszicho erejének segítségével két rakétás tagot is sikerül ártalmatlanná tennünk.
- Szerinted nem lesz egy kicsit nagy ránk ez a ruha? – kérdezem, egy kicsit ingerültebben, mint kéne. Legszívesebben beolvasnék volna neki, de most nincs itt ennek az ideje: ha egymással veszekedünk, biztos, hogy hamarabb észre fognak venni minket. Az ellenségeink területén csöndesnek és visszafogottnak kell lennünk.
- Na, hogy nézek ki? – fordulok Kadabra felé, aki végigmér, és elkezd röhögni. Hiába, nem ez a méretem… egyik kezem sem látszik ki, annyira hosszú a fekete anyag ujja, ráadásul baromi büdös is.
- Kikérem magamnak, én lány vagyok! Eszemben sincs tovább magamon tartani ezt a bűzgombócot! – fakadok ki, majd gyorsan le is veszem. Amúgy is melegem volt benne, hiszen a többi ruhámra vettem rá…
- Attila, Kadabrával feltűnőek leszünk, arról nem is beszélve, hogy ezek a fickók egyedül őrjáratoznak. Azt hiszem, hogy külön kellene válnunk. Mi itt maradunk, te pedig körülkémlelsz. Ha bajba kerülsz, azt Kadabra tudni fogja. Engem úgyis jobban érdekel, miket rejteget még ez a raktár.

A két eszméletlen fickót azóta a pszicho pokémon meg is kötözte, a raktár egyik szekrényébe emelte, majd bezárta rájuk annak ajtaját. Mindeközben egy centit sem mozdult. Nekem is elkéne egy ilyen pszicho erő, láblógatva csinálnám a házimunkát…

Nem nagyon érdekel, hogy Attila mit szól a tervemhez, végülis az ő ötlete volt ez az öltözzünk-be-és-kémkedjünk módszer, és egy szót sem szólhat, ha én nem veszek részt benne. Igazából nem akarok beszólni neki, így jobbnak láttam, ha egy kicsit különválunk. Mire visszajön, talán én is lenyugszok. Egyetlen nőies mozdulattal kiveszem a meglepett srác kezéből a raktár kulcsát, majd biccentek neki, és Kadabrával együtt becsukjuk magunk után az ajtót. Innentől magára van utalva. Remélem ez a tettem egy kicsit észhez téríti majd, és nem csinál semmi felelőtlenséget egyedül…

[Attila]

Bettynek úgy tűnik, hogy nem tetszik az öltözős ötletem, ezért ő inkább Kadabrával ott marad a raktárban. Egyszerű könnyed mozdulattal kikapja a kulcsot a kezemből és elvonulnak a pokémonnal, a rossz fiúkat gondosan elzárva, majd az orrom előtt csapják be az ajtót.
Egy ideig még bambulok magam elé, de aztán hirtelen felébredek ámulatomból. Nem a bámészkodásnak van itt az ideje!
- Rendben van, ha ti nem is jöttök, én akkor is fényt derítek itt egy-két dologra! - kiáltottam be sértődötten a lánynak, majd elindultam a folyosón.
Pár perces séta után egy lépcsőhöz érkeztem, ami egy csukott ajtóhoz vezetett. Csak reménykedni tudtam, hogy nincs bezárva, mert különben a "küldetésem" bukásra van ítélve akkor.
Felmásztam a lépcsőn az ajtóig és lenyomtam a kilincset. Szerencsémre (vagy nem?) az ajtó nyitva volt. Egy tágas, számítógépekkel teli teremben találtam magam, ami tömve volt a gép monitorjához tapadó emberkékkel. Szinte észre sem vettek, úgy el voltak foglalva a munkáikkal.
Én odahajoltam az egyik monitorhoz, hogy meg nézzem, hogy min ügyködnek annyira. Csak annyit bírtam kiolvasni, hogy "Dial..." már lökött is arrébb egy igen erős kéz.
- Hát te meg mi a fenét keresel itt? Mért nem az őrhelyeden vagy?
Feltekintve a "támadómra" egy igen jó kötésű TR tagot vettem észre. Valamit ki kellet találjak gyorsan, ha nem akartam lebukna.
- Hát...őőő... A főnök hivatott Eric dolgaival kapcsolatban. - mondtam ki azt, ami hirtelen az eszembe jutott.
A fickó egy ideig méregetett, aztán elengedett.
- Ha róla van szó, akkor biztos fontos lehet. De eredj innen, ne zavard a munkát!
Nem kellet nekem kétszer mondani, már nyitottam is a következő ajtót, ami egy... öltöző szekrény. Pirulva fordultam hátra, megnézni, hogy felfigyeltek -e ügyetlenkedésemre. Az előző tag csak billegette a fejét, közben lenézően tekintett rám.
- Bocsi, csak kapkodtam... - magyarázkodtam.
Gyorsan odarohantam a következő ajtóhoz.
Na ez a hely már sokkal érdekesebb, mint az előző volt. Egy folyosón álltam, aminek az oldalán egy üveglap volt, ami egy kamrába nézett. Az üveglapon túl valamiféle összeszerelő hely lehetett, mert egy rakás tudós éppen valamiféle ágyúkat szerelt össze hatalmas odafigyeléssel, ezért szerencsére nem figyeltek itt sem rá. - Vajon mire kell ez a sok fegyver nekik?
Nem időzve itt sem sokat tovább haladtam a velem szemben lévő ajtón.
Na ez a hely már tuti. A terem közepén egy hatalmas számítógép állt, ami több képet mutatott különböző helyszínekről. Az egyiken Tamarillo városát fedeztem fel, a másikon a Szikra hegységet, míg egy harmadik képernyőn... Egy oltárat, melyen egy Articuno szobor állt. Elkezdtem szemügyre venni jobban, de ekkor hangok ütötték meg a fülemet. Kicsit hátrébb húzódva a terem félhomályába figyeltem, hogy mi történik. Tőlem jobbra egy elektromos ajtó nyílt ki és egy nő viharzott be rajta. Miután jobban szemügyre tudtam venni, villámként csapott belém a felismerés... - De hisz ez Milena!
A nő egy videóhívást indított el a nagy számítógépen. A képek eltűntek és a helyüket egy férfi vette át. - Várjunk csak! De hisz ez ugyan az a férfi, akiről álmodtam! Aki elpusztította a világot! A férfinek rövid fekete haja volt, nagyjából úgy a harmincas évei fele járhatott. Arca tiszta, rendezett, sőt, még megnyerőnek is mondanám, ha nem tudnám ő a Rakéta Csapat feje. Egyedül csak a szemeiből lehetett kiolvasni rengeteg sok gonoszságot.
- Miért zavarsz Milena? Mit akarsz?
- Vezér, a cd amit elhoztunk nem a valódi lemez.
- Hogy micsoda? - förmedt rá a lányra a főnök. - Mégis hogy történhetett ez?
- A lány tehet róla, biztos kicserélte a lemezeket, vagy a fiú. De mindenféle képpen ki fogom deríteni, erre a szavamat adom!
- Azt ajánlom is Milena, különben tudod mi lesz a sorsod... - fenyegetőzött a Vezér.
- Persze Nagyuram!
- Na és a csapda sugarakkal hogy állnak a tudósaim? Elkészültek már velük?
- Még nem, de már csak tökéletesíteni kell őket és elég erősek lesznek ahhoz, hogy elfogják Dialgát és Palkiát.
- Csodás... Csodás... - örvendezett a Vezér. - De ne felejtsd el, hogy a lemez nélkül semmit sem érnek. Most ez a legfontosabb a számunkra!
- Na és mit csináljunk Forilght Doktor úrral? Veszélyt is jelenthet számunkra.
- Fogjátok el és hozzátok ide. Még hasznomra válhat.
- Értettem Vezér. Felkészítem a csapatokat és mihamarabb indulunk a Pinkan szigetre!
- Dialga? Palkia? Forilght doktor? Mégis mi a fenébe csöppentem én? És egyáltalán Dialga meg Palkia, amikről beszéltek, miféle pokémonok, ha egyáltalán azok? ÉS vajon ez a Forlight doktor lenne az az ember, akit láttam az álmomban? Mindenesetre mi kell hamarabb a Pinkan szigetre érjünk Bettyvel és megtalálnunk ezt a doktort. Biztos tud majd segíteni nekünk.

Épp mentem ki a rejtekemből, hogy siessek vissza Bettyhez, beszámolni neki minderről, mikor Milena észrevett.
- Hát te meg mi a fenét keresel itt? Neked az... Várjunk csak, de hisz te nem is Frank vagy. Te az a srác vagy a Szikra hegységtől!
Gonoszan nevetett fel fölismerésén Milena. Megnyomott egy gombot az asztalán, amitől kinyílt egy ajtó és egy seregnyi Magnemite és Magneton jelent meg a háta mögött.
- Kapjátok el, értékes infókat szedhetek ki belőle!
Nekem sem kellet gondolkoznom azon sokáig, hogy mit is tegyek. Mint egy Snorlax, aki egy hónapja nem evett és előtte egy gyors kocsin viszik a finom gyümölcsöket, rohantam vissza a raktár felé semmivel sem törődve. Az álcám már nem érdekelt, hisz lebuktam.
Semmi perc alatt ott teremtem a raktárban és sürgetően néztem Bettyre.
- Figyelj, most nincs időnk beszélni, sietnünk kell, de gyorsan! Majd ha biztonságban leszünk mindent elmondok!

[Betty]

Szegény fiú biztosan megsértődhetett, mert az ajtón túlról még odakiáltott nekünk valamit, amiből persze pár hangfoszlányon kívül nem érzékeltünk mást. Ezek után minden elcsöndesedett.

És most itt ülünk a raktárban Kadabrával, vagyis ő ül és meditál, én meg derékig vagyok a dobozokban. Mivel allergiás vagyok a porra, néha tüsszentek egy nagyot, közben jól meghúzva magam, és remélve, hogy senki sem hallotta. Egy ilyen vészjósló helyen nehezen múlnak a percek, és a hőn áhított információ csak nem akar előkerülni. A pszicho pokémont nem akarom megzavarni, ezért nem kérem meg, hogy segítsen (bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jönne jól most egy kis dobozemelgetés). Már a harmadik dobozt nyitom ki és kutatom át, de eddig nem leltem rá semmi érdemire. Ekkor a mellettem lévő pokémon hirtelen kinyitja szemét, és pszicho erejét használva előhoz egy újabb dobozt, majd értelmesen rám néz.
- Ó, hát egész eddig ezt csináltad? – kérdezem, mire bólint.
Úgy érzem, hogy most talán felfedhetjük a Rakéta csapat titkos tervét, minden információ itt áll előttem, nekem csak fel kell tárnom a kincseket, amelyeket rejt! Nyelek egyet, majd az izgatottságtól remegő kézzel kinyitom a dobozt:
Egyetlen koszos poros jegyzetfüzet néz rám meredten. Ez most komoly? Azt hittem, hogy legalább valami modernebb, de legalábbis újabb kinézető tartalma lesz. Egy mély sóhaj kíséretében belelapozok: apró betűs szöveg mindenhol, néhány képpel és diagrammal tarkítva. Amit először észreveszek, hogy minden fejezet végére egy szöveg van firkantva: „Az információk áthelyezve a központi számítógép adattárába!” Csak azt nem értem, hogy miért nem dobták ki a füzetet, ha már nem kell nekik? De mindegy is, nekem csak jó, hogy így történt, így belepillanthatok a TR adataiba és terveibe.
Sietve átlapozom, megnézegetve a képeket – hiszen majd biztonságosabb körülmények között fogom, vagyis fogjuk elolvasni – amikor szemem megakad két robosztus pokémon képén. Felettébb hasonlítanak azokra a szörnyekre, amiket álmomban láttam, és amiket Attila is elmondott. Gyorsan előhalászom a pokedexem, és a szenzort ráirányítom a bal oldali képre:

Dialga, a legendás pokémon. Ez a pokémon maximálisan tudja befolyásolni az idő folyamát. Erejét használva akaratától függően tud utazni a különböző idősíkok között. A Sinnoh régió legendája szerint Dialga születésétől kezdve folyik az idő.

Úgy tűnik, a Rakéta csapat megint nagy fába vágta a fejszéjét. Ez a kék monstrum nem látszik valami barátságos és könnyen megszerezhető lénynek. Ahogy a másik oldalra mozgatom, a pokedexem folytatja:

Palkia, a legendás pokémon. Képes kontrollálni a teret. Akaratától függően bármilyen helyre el tud menni, úgy tartják, hogy akár különböző dimenziók között is képes mozogni. A Sinnoh régió legendája szerint Palkia minden egyes lélegzetvételével stabilabbá válik a tér.

Sinnoh régió, mi? Olvastam már róla, egy nagyon távoli hely, tele új pokémonfajtákkal. Csak azt nem értem, hogy a TR miért keresi ezeket a pokémonokat pont az Orange szigeteken?
Gondolataimba merülve szórakozottan lapozgatom a füzetet, amikor egy ismerős kép tűnik fel: ugyanaz a férfi, aki a fényképalbumban Eric mellett állt. Itt most fehér köpeny van rajta, és mosolyog. A kép alatt ez áll: „Forilght professzor” Szóval így hívták. Kíváncsi vagyok, mi köze lehet neki a Rakéta Csapat ádáz tervéhez.

Hirtelen sietős lépteket hallok a folyosón, így egy szempillantás alatt a táskámba süllyesztem a füzetet és az albumot is. Hamarosan megjelenik Attila, és kissé zihálva tudtunkra adja, hogy nemsokára társaságunk lesz. Jellemző, még egy egyszerű kémkedést sem tud bukás nélkül végrehajtani… nyomában egy ismerős hang kiabál. Elmosolyodok, és intek Kadabrának, aki megfogja mindkettőnk kezét, és készenlétbe helyezi magát.
- Mi ez az eltorzult arckifejezés, Milena? – kérdezem önelégült mosollyal. – Nehogy azt mondd, hogy nem tetszett a Pokémon- Best of válogatás CD-m? Pedig manapság igazi ritkaság a boltokban. – kuncogok.
Ennyit muszáj volt mondanom. Egyszerűen nem bírtam ki azok után, amekkora fájdalmat okozott nekem és Kadabrának a tegnapi napon. A pszicho pokémon úgy látszik, jól szórakozott a beszólásomon, mert – a maga módján – folytatja: Milena hirtelen a magasba emelkedik, a pokémonjaival együtt, majd akaratlan táncot lejt a plafonon.
Ekkor a folyosó végén több feketeruhás alak is megjelenik, ezért Kadabra elengedi a nőt (aki nagy koppanással csapódik a földnek), biccent egyet, majd elteleportál minket.

Nagy megkönnyebbüléssel veszem tudomásul, hogy újra a pokemoncenterben vagyunk. Joy nővér, ahogy meglát, odaszalad hozzánk.
- Betty, Attila, de jó, hogy semmi bajotok sincs! – kiáltja, majd hamarosan odavezet minket a pulthoz, és odaadja a pokémonjainkat. – Mindkettőtök pokémonjai teljesen egészségesek!
Miután kicsit elcsendesednek az események, odafordulok a fiúhoz:
- Nos, megtudtál valamit? Meséld el, utána majd én is elmondom, miket találtunk!

[Attila]

Épp hogy csak visszaértem Bettyékhez, Milena már ott is volt mögöttem a Magnemiteokkal. Hála az egeknek, Kadabra tudta mit kell tenni és megragadta a kezünket, majd miután "bosszút" állt Milenán, visszavitt minket a pokémon centerbe.
Ott Joy nővértől visszakaptuk a pokémonjainkat, majd leültünk a székekre, hogy elmeséljük egymásnak az átélteket.
- Képzeld! - kezdtem bele. - Sikerült kihallgatnom egy videó beszélgetést, amiben Milena egy magát Vezérnek hívó alakkal beszélt, biztos ő a csapat feje. Két furcsa pokémont: Dialgát és Palkiát akarják elfogni, valamilyen sugarakkal. Még sosem hallottam róluk, te ismered őket? Jah tényleg... Pinkan szigetre kell mennyünk minél hamarabb, mert ott él egy Professzor, valami Forlight azt hiszem, aki talán tud nekünk segíteni. De sietnünk kell, mert Milena is oda tart éppen, hogy magukkal vigyék a prof.-ot. - mindezt egyetlen levegővel hadartam el a lánynak, aki szép csöndben hallgatta a beszámolómat. - Jah és persze... Talán nem mondok vele újat, de mi is veszélyben vagyunk, mert a lemezt keresik, ami nálad van. Jut is eszembe... Visszakaphatnám? - tartottam nyitott tenyerem a lány felé. Na és most te jössz! Meséld el, hogy mivel töltötted unalmas perceidet a raktárban.

/hát ez most rövidre sikerült, de csak mert beszámolós rész... :/ A következő ígérem 3 oldalas lesz! /

[Betty]

A fiú mindent elmesél, amit megtudott, persze jópár kérdés még mindig megválaszolatlanul lóg a levegõben. De azért párat én is tudok tisztázni, a füzet információinak segítségével, amit újra elõhalászok a táskámból.
- Nézd, a pokedexem szerint õk Dialga és Palkia. – mutatom meg Attilának a képeket, és a pokedexet is újra elõveszem, hogy a srácnak is elmondja, amit tud. – Szerintem én õket láttam az álmomban, és valószínûleg te is. A másik dolog, amit mutatni szeretnék, az ez a kép, vagyis ez a kettõ. Látod, a fényképalbumon ugyanaz a férfi áll Eric mellett, mint aki a füzetben mosolyog ránk. Talán õ lehet az a professzor, akiért Milena a Pinkan szigetre ment…

És akkor beugrik. A kunyhó, amit álmodtam ugyanaz a ház, ami elõtt a fényképalbumban Eric és az a férfi áll. Attila szerint a gonosz nõ a Pinkan szigetre készül, megkeresni egy professzort, így már biztos, hogy a két képen ugyanaz az ember integet: Forilght professzor. Amit még mindig nem sikerült kiderítenünk, hogy Ericnek mi köze lehetett az öreghez, de azt hiszem, ebben talán segítségünkre lehet Kadabra.
- Kadabra, idejönnél egy pillanatra? – fordulok a pszicho pokémon felé, aki felkapja a fejét, majd mellénk teleportálja magát a pokecenter másik végérõl. – Ismered ezt az embert? – kérdezem tõle, mire a pokémon hevesen bólogat. – Nos, veszélyben lehet. – folytatom, vagyis folytatnám, ha a kanálferdítõ pokémon nem kapná el mindkettõnk kezét újból.
- Már megint a teleport jön! Viszlát, Joy nõvér! – közlöm sietve.

A hely, ahová most kerültünk, szintén egy raktárszerûség, de nem hasonlít a múltkorira. A szobának ablakai is vannak, ahonnan meleg napfény árad befelé. Kinyitom az ajtót, és orromat hirtelen só és halszag illata bódítja el. Egy kikötõhöz érkeztünk. Hátat fordítok a tengernek, és jól szemügyre veszem a szigetet: minden normálisnak mondható, kivéve, hogy rózsaszín Pidgey-k szállnak az égen.
- Attila, ez a Pinkan sziget! – kiáltom meglepetten. Legalább hajójegyet nem kellett vennünk…

[Attila]

A pokémon központban kiderül, hogy Betty sem lógatta a lábát, amíg én az információért kockáztattam az életemet. Elmeséli, hogy a két pokémon, amiiről beszéltek a videó telefonon Milenáék és akik az álmainkban is megjelentek, azok Dialga és Palkia ( bár még így sem mond valami sokat a nevük, de legalább már tudom, hogy hívják őket). Azután mutatott egy képet amin egy professzor áll Eric mellet, akárcsak a fényképalbumban. (- Talán tényleg Ő kelhet a Rakétáknak... ). Bettynek támadt egy nagyon jó ötlete. Szólt Kadabrának, hogy nem ismeri -e a képen látható professzort. Elmondta a pokémonnak azt is, hogy lehetséges, hogy a prof. bajban van. Kadabra nem is habozott semmit, megfogta a kezünket és...
Egy hatalmas raktárban találtuk megint magunkat.
A raktár, ahova kerültünk, egyáltalán nem hasonlított a rakéták poros, koszos, büdös, rumlis raktárához. Itt kivételesen ablakok is voltak, amiken keresztül csak úgy áradt befele az éltető meleg napfény. Itt a dobozok szépen sorba voltak pakolva, igaz kicsit hal szaguk volt, de ez egyáltalán nem volt olyan nyomasztó, mint az előző raktár.
- Vajon hol lehetünk? - néztem körbe.
Betty rögtön választ is talált kérdésemre. Kinyitotta az ajtót és egy kikötőben találtuk magunkat. Kiléptünk a raktárból és csodálkozva néztünk körbe.
- Kadabra, most megint hova hoztál minket?
A pokémon felfele mutat és mi Bettyvel követjük a tekintetünkkel az ujja irányát. Egy rózsaszín Pidgey szállt éppen felettünk.
- Attila, ez a Pinkan sziget! - kiáltott fel Betty meglepetésében.
Kicsit összerándultam a lány hirtelen kitörése és éles hangja miatt.
- Igen, nagyon úgy tűnik... - mondtam kicsit mogorván, remélve, hogy senki sem vette észre az ijedségemet. - Kár, hogy nem érünk rá nézelődni, pedig szívesen fognák magamnak egy ilyen pokémont... Na és Kadabra most merre tovább? - néztem kíváncsian a pokémonra, aki elkezdte vakargatni a feje tetejét.
Kadabra hatalmas hümmögések közepette vakargatta tovább a fejét. Már öt perce tartott ez a folyamat, mire én ráuntam az egészre.
- Nehogy azt mond, hogy tudod ki az a Forlight professzor, talán ismered is, de nem tudod, hogy hol lakik! - fakadtam ki a pokémonra.
Kadabra a kezét emelgetve és kínosan mosolyogva motyogott valamit a saját nyelvén, majd hirtelen ötletből adódóan rámutatott az egyik matrózra.
- Hát végül is nem rossz ötlet... Te mit szólsz hozzá Betty? - fordultam a lány felé, akinek igaz meg sem vártam a válaszát és már rohantam is a tengerészhez.
- Uram! Uram! Elnézést! - szólítottam le a hordókat gurigató munkást. A matróz lustán felém fordította a tekintetét. Megnézett jól magának, majd Bettyt és Kadabrát is szemügyre vette, ezután a fülébe túrt és kibányászott onnan egy körkörös mozgással egy halom fülzsírt, amit aztán a földre suhintott ujja hegyéről.
- Mit akarsz te tőlem? - kérdezte flegma, barátságtalan hangon. - Nem látod, hogy dolgozom?
Jól megnéztem magamnak a matróz arcát, majd Bettyre tekintettem, akinek az arcáról olyasmit olvastam le, hogy lesz még időnk csatázni másokkal eleget. ( - De csak egyszer találkozzak ezzel az alakkal másik helyen és körülmények között, úgy ellátom a baját, hogy fhúú... Gyűlölöm az ilyen tahókat!)
- Csak azt szeretném tudni... - fogtam kicsit visszább magam a matróz viselkedését látva. - ..., hogy nem ismer -e erre egy Forlight nevű professzort, aki pokémonokkal foglalkozik feltehetőleg.
- Talán igen, talán nem. Mit kapok a válaszomért cserébe? - tekintett rám kapzsi szemekkel.
( - Nem elég, hogy bunkó paraszt módjára viselkedik, de még követelőzik is?! Mindjárt neki esek, nem érdekel, hogy hatszor akkora a karja mint az enyém!!!!) Nem sok választott el attól, hogy a tengerész torkának vessem magam és tegyem ártalmatlanná. Itt lépett a színre a "hatalmas" önkontrollom és fogtam vissza magam, de még így is mosoly helyett vicsorogva kérdezve meg a matróztól: - Mit szeretnél?
Szemeiben becstelen vágy csillant és Betty-re vetette a tekintetét.
- Őt akarom! - mutatott mohón a lányra.

[Betty]

Gondolom mindenki került már olyan helyzetbe, hogy egy szituációt nem úgy reagált le, mint ahogyan elvárták volna. Nos, velem most pont ez a helyzet, fáradt is vagyok, kissé ingerült is vagyok (Attila magánakciója azért némi nyomot hagyott bennem), ráadásul egyáltalán nem érzem magam jól. A körülményeket figyelembe véve persze ez mondhatni alap, nem mindennap küzd az ember az életéért és lát másokat meghalni. Ezen előzmények után én már semmin nem lepődök meg. De tényleg. Én már csak egy ágyat szeretnék, amibe félelem nélkül befekhetek.

Ez azonban kiborított. Jobban is mint kellett volna. Ilyen mocskos dolgok hogy járhatnak egy épeszű ember fejében? De az még hagyján, de hogy van merszük ki is mondani azt?
- Na ebből aztán nem eszel! – szólok oda élesen a matróznak, és kedvem lenne egy jó nagyot lekeverni neki. Bár az előző férfi, akit megütöttem, már nem él… igaz, hogy egy bűnöző volt, de akkor sem egy ekkora tahó, mint ez a kigyúrt izomagy előttem. Hát nem tanul ő semmiből, még mindig kaján vigyor ül az arcán és epekedve bámul. Talán be kéne fagyasztani…

Megadóan sóhajtok. Az erőmet másra kell koncentrálnom, de ha ép bőrrel megússzuk ezt a cd-s kalandot, tuti vissza fogok jönni ide és szétrúgom a hátsóját a csíkosingesnek. Amint látom, Attila sincs ezzel másképp.
- Gyere, majd megtaláljuk mi magunktól is! – szólok oda a srácnak fogcsikorgatva, majd elindulok a sziget belseje felé. Álmomban már láttam azt a viskót, talán magam elé tudom idézni a körülötte lévő hegyek állását. Most lenne csak igazán jó egy repülő pokémon…

Már vagy egy fél órája gyaloglunk az árnyas ösvényen, amikor elhúz felettünk egy ismerős árny: Salamence. A teleportálás képessége határozottan előnyösebb, mint a repülni tudás, de ha nem tudod pontosan bemérni a célt, semmire sem mész vele. Szerencsére nem vettek észre minket, mondjuk én a helyükben egy pillanatig sem aggódnék, hiszen tudják, hogy egyszer úgyis meg fogunk jelenni a professzornál. Éppen ez az, amitől félek.
- Biztosan oda akarunk mi menni? Egyenesen belesétálni a csapdájukba? – teszem fel a kérdést magamnak, ami valamiért mégis félhangosra sikerül. Egyre rosszabb érzésem lesz ezzel az egész üggyel kapcsolatban. Határozottan nem akarom úgy végezni, ahogy Eric…
- De, legalább tudjuk merre kell menni – teszem hozzá, hogy valami pozitívat is mondjak.