Az oltár titka

[Betty]

Attila arckifejezésén a meglepettséget vélem felfedezni: azt hiszem, nem tudja hová tenni a hirtelen hangulatváltozásomat.
- Miért nézel így rám? Mondtam, hogy csak egy kis alvásra van szükségem! – nevetek teljes felszabadultsággal. A fiú ezalatt már szintén felpakolta magát a piros-fehér gömbökkel, és útra készen lép ki a professzor szobájából. Fogalmam sincs, mit vétettem, hogy állandóan úgy néz rám, mint egy idiótára… bár az is lehet, hogy csak így szabták az arcát. Najó, hát nem az előbb jelentettem ki magamban, hogy nem fogok ilyen rosszmájú megjegyzéseket tenni rá? Bár ez utóbbi kifejezetten nem volt rossz szándékú részemről, az embert néha elkapja a hév.
És nemhogy furán néz rám, de még kérdez is. Az kérdés utáni első ledöbbenés után csak elmosolyodom:
- Hát nem tudom ki volt az, aki meg akart csókolni… plusz, a pólómon lévő pandamacit vizslatja állandóan… Szerinted ki miatt álmodok ilyenekről, ha?
És kb egy órával ezelőtt komoran hozzátettem volna, hogy nem illik ilyet kérdezni, de a fiú nagy szerencséjére azóta egy kicsit kipihentebb vagyok.
Meg sem várva a srác reakcióját, közelebb lépek a mellettem álldogáló pszicho pokémonhoz, majd elköszönök a professzortól.
- Attila, igyekezz, ugye nem akarod, hogy egyedül menjek? – kérdezem, majd megfogom Alakazam kezét, aki felkészül a teleportálásra.

[Attila]

Elkerekedett szemekkel nézem azt a helyet, ahol még az imént, néhány másodperce Betty állt, aki miután elhadarja a mondandóját, odarohan Alakazamhoz és megragadja a karját, jelezve, hogy minél előbb szeretne már útra kelni és a professzortól is búcsút vesz.
Teljesen földbe gyökereznek a lábaim a lány szavaitól. Rángatózó szemöldökkel és kifejezéstelen arccal tekintek magam elé, azt a látszatott keltve, mintha egy migrénes szélütött fazon lennék.
DE EZ EGYÁLTALÁN NINCS ÍGY!
Egyáltalán nincs semmi baj a fejemmel, se az elmémmel, se a testemmel és egyetlen elmét befolyásoló betegségben sem szenvedek (hiányt ) de amiket Betty mondott…
- Éééén, meg csókolni Bettyt? Na ez úgy ki van zárva, hogy még csak feltételeznie is abszurdum volt! Még hogy én vele csókolózzak… Ugyan már! Előbb tapasztom ajkaimat egy Muk iszapos szájához, mintsem neki csókot adjak!

Gondolatmenetem pontos levezetése után, immár ép lélekkel fordulok a lány és Alakazam felé. Nekem fel sem tűnt, de az arckifejezésüket látva, kicsit több ideig néztem a semmit, mintsem gondoltam volna. Betty már türelmetlenül toporzékolt a bal lábával, a professzor pedig karba tett kézzel állt előttem.
- Nem, nem, dehogy akarom! - érkezik a válasz Bettynek egy kis késéssel. – Kitudja mi lenne veled, ha egy hős nincs az oldaladon? Talán még eltévednél vagy vad pokémonok támadnának rád, amitől úgy megijednél, hogy elájulnál és akkor ki védene meg, ha nem én? Tudom ám, hogy szükségét érzed annak, hogy veled tartsak, mert biztonságban érzed magad mellettem, de ne félj… Nem kell ezt elmondanod nekem, hisz tudom! - mosolygok kajánul vigyorogva a lányra. - Azért vagy olyan mogorva mindig, mert belül teljesen elolvadsz az én nagyszerű látványomtól. - rakom csípőre a kezeimet és húzom ki magam, mintha valami hatalmas, nemzetközileg is elismert hős lennék. – Na de nem szaporítom a szót, bár tudom imádod hallgatni a hangom… - kacsintok Bettyre .
( Hogy jót tett-e nekem az alvás a küldetés előtt? Hát ezt döntse el mindenki maga. )
- Szóval induljunk! ¬- emelem magasba a jobb kezem, majd Alakazam mellé lépek, akinek a vállára teszem ( a teszem nem éppen a legjobb szó rá… A csapom sokkal jobban kifejezi a cselekedetemet. ), aki ezért igen rosszallóan néz rám.
- Nos gyerekek, örülök, hogy végre készen áltok. A világ már így is sokat várt rátok. Lehet mire odaértek már késő…
- Én sose érkezek későn! – fojtom bele vidáman a professzorba a szót. – És hamar se! Én mindig ( *„Egy mágus sosem késik Zsákos Frodó. Mindig, pontosanjön, akkor érkezik, amikor akar” ) akkor megyek, amikor akarok!
Az öreg csak a fejét csóválva, beletörődötten utasította Alakazamot, hogy indulhatunk. Betty és körülöttem lilás energiamező jelent meg gyűrűzve, majd hírtelen… Hopp! A labor hullámozva eltűnik és a helyét kopár sziklákkal borított, sivár és kihaltnak látszó terület veszi át.
Életnek szinte a nyomát sem lehet látni, csak néhol bukkan fel egy-egy fa, ami az életéért küzdve próbálja bevájni gyökereit a szikár talajba, több-kevesebb sikerrel. Felettünk az ég éppen háborúra készül, gomolyogva, mennydörögve gyűlnek fölénk a szürke ( hmm… én ezt inkább sötétnek hívnám, mintsem szürkének) viharfelhők. A szél sem az a kellemes meleg szellő, amit Pinkan szigetén élvezhettünk, hanem igen hideg és mogorva, ami hatalmas erővel fúj.

Ahogy megérkeztünk, elengedtük Alakazamot és még csak azt sem várta meg, hogy annyit mondjunk, hogy: - köszönöm -,már teleportált is el mellőlünk, kettesben hagyva minket.
- Hát… - vakartam meg a fejem. – Vajon merre kéne elindulnunk? Látszólag nyoma sincs a computernek. Végül is érthető… A professzor mondta, hogy hasonlít egy sziklához. De nem gondoltam, hogy ennyire szürke lesz itt minden… - fanyalodok el. – DE SZÁMOMRA NEM LÉTEZIK LEHETETLEN! – üvöltöttem fel elszántan, mint valami félőrült. – Gyerünk Betty, muszáj lesz megtalálnunk azt a gépezetet. – nyaggatom a lányt, akinek a tekintetéből nem sok jót olvasok ki. Mintha nem tartana teljesen komplettnek engem. De erre aztán én nem adok neki semmi okot.

Alaposan körbekémlelem a tájat, majd egy ’’Ahaaa!” felkiáltással előre mutatok.
- Betty! Teljesen meg vagyok arról győződve, hogy nekünk arra kell menni!
A lány csak rosszallóan néz rám és kérdő tekintetére rögtön választ is adok.
- Ennyire balféknek nézel? Nem látod, hogy abban az irányban sötét örvény tör az ég felé? Ez egy nem mindennapi természeti anomália és szerintem igen érdekes is…
Miután bebizonyítottam remek érvelésemmel az igazamat elindulunk egy egyenes sziklaösvényen, ami egy szurdokon vezet keresztül. Időközben az eső is rákezdett és úgy éreztem, mintha minden egyes cseppjének feltett szándéka lett volna, hogy egyedül engem találjon el, átáztatva ezáltal a ruháimat. - Na meg a gyönyörű sérómat!

Már nem járhattunk messze a computertől, mivel éles és csodálatos, utolérhetetlenül nagyszerűen megalkotott, tökélyre vitt és nem utolsó sorba szépséges szemem kiszúrt néhány járművet, amik egy barlang előtt álltak. Na de nem csak ez az egy dolog tűnt fel ám! A hegyből két sugárnyaláb tört az égbe és a sugár körül a felhők gyülekeztek és két igen kicsi pont, amik viszont megállíthatatlanul növekedni látszottak.
Itt megfordult a fejemben, hogy lehet, későn érkeztünk, de gyorsan elkergettem ezeket a tévútra terelő gondolatokat és bemeséltem magamnak, hogy számomra sosincs késő.
Közelebb érve a barlanghoz, két őrre lettünk figyelmesek, akik unottan,a sziklafalnak dőlve beszélgetnek. Körülöttük négy furcsa négykerekű jármű állt, biztos ezeken érkeztek.
Egyenlőre megbújtunk két kisebb szikla nyújtotta fedezék mögött és előadtam a csodálatos és utolérhetetlenül kidolgozott, precízen összeállított, minden részletre kiterjedő haditervemet: - Betty… Jól ellátjuk azoknak a baját, bemegyünk a barlangba és megmentjük a világot! – prezentáltam az ötletemet és büszkén emeltem fel a végére a fejemet, mert eltudtam képzelni, hogy a lány most mennyire csodálhat engem, egy ennyire pontos és remekül összeállított terv miatt.
Végül aztán nem tekintettem a lányra, hogy meghallgassam, hogy ő miként is képzeli el ezt az egész dolgot, felpattantam, az övemről lecsatoltam a pokélabdáimat és azokkal a kezemben őrülten üvöltve rohantam a barlang bejárata elé a két őrhöz.
- Idefigyeljetek agyalágyúltak! Most abban a megtiszteltetésben van részetek, hogy ÉN, azaz Attila Dreiden szétrúgom a hátsótokat! – kacsintottam rájuk, majd a kezembe szorongatott pokélabdákat elhajítottam a két meglepődött Rakéta őr fele, amikből Ivysaur és Susy bújtak elő. Ivysaur támadó állásban, az indáit harcra készen hullámoztatva és vicsorogva materializálódott, míg Susy egy hatalmas mosollyal köszöntötte a két gazfickót, majd dobott feléjük egy kacsintás mellett egy csókot, de azután ő is átváltott harci alapállásába és felkészülve várta a soron következő összecsapást.
A két zavarodott fickó is gyorsan felfogta a helyzetet, hogy itt bizony csatára fog kerülni a sor, mert ők is ( néhány értelmetlen pislogás után természetesen) szólították pokémonjaikat, akik egy Weezing és egy Crobat személyében tisztelhettünk.
Félmosolyra húztam a számat, sőt, még egy lefitymáló ’’nevetést” is megengedtem magamnak.
- Mit nekem ez a két pokémon? Hát nem tudjátok, hogy nem csak én, de a pokémonjaim is a legkirályabb teremtmények ezen a világon? Esélye sem lesz annak a két mihaszna semmiségnek.
A Rekétások arca dühről árulkodott provokálásom és igazam hatására, ami nekem jó. Dühösen az ember csak elveszíti a fejét és nem tud hidegvérrel gondolkozni.
- Idefigyelj te kölyök! Elintézünk téged is és azokat a ’’ nagyszerű ” pokémonjaidat is! – vágott vissza egyikük, érezhető gúnnyal a hangjában, de mit sem fog nagyszerű és csodás lelkemen pár buta szó. Ennyivel nem tudják demoralizálni magabiztosságomat.
- Hát próbálkozni lehet seggfejek. – kacsintottam rájuk.
Ahogy sejtettem… A férfiak nem bírták tovább és pokémonjaikat rám uszították. - Mekkora pancserek vagytok… Ha csak fogalmatok lenne róla.
- Susy, ásástámadás, lepd meg a Weezenget! Ivysaur, te pedig használd ki a gyorsaságodat! Gyorsaság a gyorsaság ellen. – kacsintottam rá, mire a fű pokémon vigyorogva bólintott.
Susy eltűnt föld alatt, míg Ivysaur (rohadt)gyors fokozatra kapcsolt és szinte látni sem lehetett őt és Crobatot, amint küzdöttek (legalábbis más biztos nem látta volna, de mivel nekem vannak a legnagyszerűbb szemeim az egész világon.. nem is, az egész univerzumban, ezért én nyomon tudtam követni az egészet).
A tétlen Rakétások el sem tudták képzelni, hogy mire is utasítsák Weezenget, mert egyik pokémont sem bírták kiszúrni, ezért egy vacak füstfüggöny támadást találtak a legjobb módszernek, de ez jelentette a vesztét szerencsétlen méreg pokémonnak, mert így nem tudott rá reagálni (igaz amúgy sem tudott volna), amint Susy előtört a föld rejtekéből és telibe találta Weezenget, amitől az nekicsapódott a sziklafalnak és aléltan rogyott össze.
- Háhh, kettőből egy, már csak egy van hátra! –csettintettem nagyot az ujjammal.
Ivysaur és Crobat küzdelme sem tartott túl sokáig. Ivysaur megunta a gyors üzemmódot és megragadott egy nagyobb szikladarabot az indáival, majd kihasználta Crobat figyelmetlenségét. Amikor a bőregér pokémon nem figyelt oda iszonyatos erővel hozzávágta szerencsétlenhez a gránitkövet, amitől a pokémon kilapult és csatlakozott korházi kezelésre szoruló társa mellé.
A két gazfickó hitetlenül nézte, amint laposra verem a pokémonjaikat.
- Ez a minimum, amit el lehet várni egy olyan tanítótól, mint én. – mondtam nekik, az ábrázatukat látva. – De ne féljetek, rólatok sem feledkezett ám meg tökéletességem! Ivysaur altasd el őket.
A fűpokémon altató spórákat bocsájtott a gazfickókra, akik másodpercek alatt elszenderegtek és kisgyermekekhez hasonlóan bekapták a hüvelykujjukat.
- HÁHÁHÁHÁHÁHÁ! Bénáááák! – nevettem rajtuk, majd hátrafordultam, hogy Betty vajon megvan-e még. - Tudom ám, hogy csak azért nem jöttél segíteni, mert nem akartál mint tudásban, mint taktikában, mint pedig precizitásban alulmaradni mellettem. – vigyorogtam rá. – De nem kell szégyellni magadat, ez természetes, hogy én jobb vagyok bárkinél, nem a te hibád hidd el… - sétáltam oda hozzá és simogattam meg a fejét, egy hatalmas komisz vigyorral az arcomon, mintha egy kisgyermek lenne, akit éppen vígasztalok.

[Betty]

Attila hirtelenjében nem nagyon tud mit mondani a válaszomra, csak áll ott, és sehogyan sem akar közelebb lépni. Még a végén tényleg itt fogom hagyni… már nyitom is a számat, hogy elmondjam tervemet a pszicho pokémonnak, amikor a fiú végre valahára magához tér, és elkezd hadarni. Bizonyosan zavarban van, amiért ilyen sokáig váratott magára… a mondandójához én már egyetlen szót sem fűznék, viszont egy gondolat kezd el formálódni gondolataimban: lehet ki kéne hívnom harcolni, és leverni, akkor talán befejezné ezt a nagyzolós dumát. De azért annyi eszem még nekem is van, hogy per pillanat a világ fontosabb. Így reagálásként csak a szemeimet forgatom, miközben a srác felénk igyekszik.

A teleportálás most zökkenő mentesebben ment végbe, mint a múltkor. Egy kicsit sem éreztem magam furán a tér elhajlásánál, és nem fájt a fejem az érkezés után. Lehet, hogy csak mert kipihentebb vagyok, de az is lehet, hogy ennyi a különbség egy fejlődési szint között. (Ugye mert előző alkalommal Kadabrával utaztunk, most meg Alakazammal.)
A tájat, ahová megérkezünk, remekül fejezi ki Attila grimasza. Hát nem egy életvidám hely, az tuti. Valószínűleg azért pont egy ilyen tájat választottak az oltárnak, mert a Growlithe se jár erre. A hajamat az arcomba fújó szél meg aztán kifejezetten idegesít. Jó lesz mihamarabb végezni, és eltűnni innen.
A pszicho pokémon is hasonló véleményen lehet, mert egy szempillantás alatt elteleportál, egyedül hagyva minket a kietlen vidéken. Kicsit csalódott vagyok, azt hittem, a pokémon legalább egy darabig követni fog minket: a pszicho ereje hasznunkra vált volna.

Már kezdtem volna egy kicsit élvezni a csendet, amikor Attila elkezd beszélni, majd hirtelen felordít, mintha csak vernék. Ha eddig nem vették észre, hogy itt vagyunk, mostanra már biztosan.
Miért pont én? Vagyis, jobban mondva, miért pont ő?
A fiú lelkesen prédikál, mintha nem tudnék magamtól felismerni egy örvényt, ami ráadásul elég nagy is, és cseppet sem illik bele a környezetbe. De csak fejcsóválva hallgatom, ha elkezdenék veszekedni, csak tovább folytatná, és sohasem érnénk oda. Azért egy icipicike ingerenciát éreztem, hogy kérdésére, miszerint balféknek nézem-e, egy határozott igennel feleljek, de aztán elhessegettem a kecsegtető gondolatot. Csak olaj lenne a tűzre. Most meg inkább lehűteni kéne ezt a srácot…

Amit nemsokára megtett helyettem az eső. Hát ez remek, remélem eláll, mire harcra kerül a sor, Lizit ugyanis nem hívhatom elő ilyen időben. Az már csak másodlagos, hogy én is bőrig ázok, mire végigmegyünk ezen a sziklákkal övezett ösvényen.
Úgy tűnik, hogy ma valahogy teljesülnek a vágyaim, ugyanis kiderül, hogy a rakétások egy barlangban folytatják a programjukat. Már éppen óvatosságra inteném Attilát, amikor a fiú durván beszól az őröknek, és nem telik bele két perc, máris egy pokémoncsata veszi kezdetét. Weezing füstfüggöny támadását kihasználva kinyitom a nagyobb kocsi ajtaját, és pontosan az fogad, amire számítottam: a hátsó, eredetileg rakodótérnek szánt hely tele van különböző típusú és funkciójú műszerekkel és számítógépekkel. Helyes, azt hiszem, tudom, hogy mit fogok én itt csinálni, amíg Attila (remélhetőleg) elintézi az egyre idegesebb őröket.
Mire újra Attila mögé érkezek, ő már be is váltotta reményeimet: a két ellenséges pokémon kiütve, gazdáik meg édesdeden alszanak a sziklákhoz dőlve.
- Alulmaradni? Én? Dehogyis, sőt! Amíg te harcoltál, én a rakéta csapat majdnem összes (az erre a projektre vonatkozó) adatát átküldtem a professzor számítógépére, persze miután egyeztettem vele, majd megkértem, hogy hívja fel Jenny rendőrt. Ezek után az adatokat kitöröltem a rakétások adatbázisáról, valamint kinyomtattam a barlang térképét, a megjelölt helyekkel együtt – felelek a srác bosszantóan nagyzolós kérdésére, majd kihúzom magam, és elmosolyodok. A térképet a kezemben lebegtetve lépek be a már kivilágított barlangba, magam mögött hagyja az elképedt fiút. Hát igen, aki tud, az tud. Lehet, hogy figyelmeztetnem kéne, mi fog történni, ha mégegyszer a hajamhoz ér...

[Attila]

- Alulmaradni? Én? Deh… - kezd bele Betty a magyarázatába, hogy ő a harcom alatt mit csinált, de ekkor én már rég nem a valódi szavait hallom.
- Attila, nézd! Megszereztem a térképüket! De tudom, hogy ez semmi a te hatalmas cselekedeteidhez képest és jobban fogom törni magam, hogy egyszer olyan remek pokémon edző válhasson belőlem, akárcsak te vagy. Ha tudnád mennyire odavagyok érted… Csak nem érdemlem meg még azt sem, hogy akár tökéletes testedre vessem tekintetem. De tudod mit? Előresietek a barlangban és beharangozom a Rakéta csapatnak a hírt, hogy készüljenek, mert eljött Attila Dreiden, a föld védőszentje, aki megállítja ördögi tervüket.

Bambán és elkerekedett szemekkel tekintek a lányra, aki előre indul a barlangban, kezében egy térképet lobogtatva. Felocsúdok gondolataimból, megrázom a fejemet és a lány után indulok. Utolérem és kíváncsian, nem törődve a lopakodással (kavicsokat rugdosok a talajon, fütyörészek, mikor rám jön, Betty haját piszkálom) haladok előre.
Kavicsrugdosás közben viszont… - Betty… Az hatalmas problémának számít szerinted, ha egy kifeszített madzagra léptem és…
Ekkor zengő robaj töri meg a csendet, ami az előttük lévő elágazás jobb oldalából hallható. Hírtelen több szikladarab gurul felénk és arrébb kell vetődnünk, hogy ne lapítsanak ki minket. De várjunk csak! A szikladarabok új lendületet vesznek és ismét felénk tartanak.
~ Mi a fene ez? – tekintek érdeklődve a jelenség felé.
Ekkor hírtelen az egyik ilyen sziklagolyónak egy feje, két tömzsi keze és lába nő.
- Ahaaa! Tudtam én, hogy ezek nem átlagos sziklák, hisz azoknak nincs arca! – veregettem büszkén a mellkasom. – Nyílván való, hogy ezek űrből érkezett mutáns UFO szörnyetegek, amiket a Rakéta csapat hozott végső elkeseredésében, mert képtelenek máshogy megállítani engem.
Büszkén kihúzom magam, hogy mennyire okos vagyok és lássa Betty is, hogy nem egy hétköznapi srác az ő társa.
- Ez esetben téged szólítalak Ivysaur!
A szikladarabok közül is mind alakot öltött, mikor észrevették legyőzhetetlen pokémonomat. Hat ilyen mutáns űrszörny vette körül, de nekünk ez nem okozhatott problémát.
- Ne félj Betty, mellettem nem eshet semmi bajod. – kacsintottam a lányra és eresztettem el felé egy (nem, nem egy pukit) „leveszlek a lábadról kislány” mosolyt.
Ivysaur, pengelevelet nekik! – ordítottam pokémonomnak, akár egy fába szorult féreg, előrenyújtott kezekkel, a szikla pokémonokra (akik Golemek voltak, csak Attila… Nos igen… Attila akkora egy ász, hogy ő új fajt is alkothat egy már létezőből) mutatva mutatójúammal.
Ivysaur hajtásából számos apró, de igen éles és kemény levél került elő, ami a szikla pokémonokat vette célba és sebezte meg őket igen súlyosan. Volna… Ha nem gömbölyödnek össze védelmükbe.
Úgy tűnik, hogy az ellenfeleink taktikát változtatnak és hárman engem, hárman pedig Betty-t támadják.
- Gyáva férgek vagytok mocskos űrszörnyek! A gyenge, gyámoltalan, nálam sokkal csúnyább, butább, gyengébb… ( egy órányi sértő, megalázó szó után, amit a golemek csak végig pislogtak, hogy mekkora egy tahó vagyok) személyt támadjátok? Na várjatok csak… Attila Dreiden meg véd Téged Betty Dovers!

Igen, megvédené, a szándéka megvan, ha egy Golem, aki felocsúdik fintorából - amellyel engem vizslatott - át nem gurulna rajtam és lapítana bele a földbe.
Ivysaur csak beletörődötten kifújja a levegőt, majd a Golemet egy indaostorral veri el, mert fájdalmat mert okozni nagyszerű és csodálatra méltó, tisztelni és becsülni való gazdájának.
A maradék kettő vicsorogva indult meg a fű pokémon felé, de Ivysaur könnyedén ugrott félre rohamuk elől. A két szikla pokémon most két oldalról próbálta meg becserkészni (összezúzni), de Ivysaur ismét ügyesen elhárította a támadást és ezzel ki is cselezve a Golemeket, mivel azok összeütköztek és szédelegve bújtak ki védelmükből.
Ivysaur kihasználva butaságukat egy altatópór támadással lerendezte mindkettőjüket, majd egy fejelés támadással gondoskodott róla, hogy több gondot ne okozzon nekünk az a két Golem. Ezután odajött a földön heverő testem mellé és helyet foglalt a fejem mellet.
Igen ám! De Betty körül még mindig ott volt három szikla pokémon. Sarat köpve a számból emeltem fel a fejem (mert emlékezzetek csak vissza gyerekek, az a csúnya Golem kilapította Attila bácsit… Mit érdemel az ilyen szerepet kapott rossz, gonosz színész? Igeeeen, úgy van! Kapjátok el a forgatás után! Na de eltértem a tárgytól…) és fintorogva néztem a lányra ( nem azért, mert haragudtam rá, hanem mert igencsak megviselte a derekamat, a Golem súlya).
- Betty, ne add fel! Ha tettekkel nem is bírom megmenteni az életed, de lehet, hogy elég, ha hallod elképzelhetetlenül csodásan zengő, trillázó hangomat és máris hatalmas erőre teszel szert. Szóval mindent bele! – nyögtem a lánynak, majd kíváncsian néztem az ő összecsapását.

/már bánom, hogy reagoltam régebb ilyen beképzelt szöveget... Ha vége ennek a kalandnak befejezem, mert ez undorító... /

[Betty]

Elmélyültem nézem a kezemben tartott térképet. Mivel jelmagyarázatot nem adtak hozzá, így most minden erőmmel azon vagyok, hogy megtudjam, vajon mit is jelenthetnek az itt-ott felfirkantott felkiáltójelek. Attila nem nagyon hagy gondolkozni, sőt, nem nagyon hagy békén sem, neki mindenáron a hajamat kell b*sztatnia! Először csak csúnyán nézek rá, de a harmadik alkalom után elegem lesz, hátrafordulok, és egy olyat lekeverek neki, hogy majd elesik.
- Ez jár annak, aki folyton piszkál! – kiáltom, nem nagyon törődve a csendes jelenléttel: útitársam eddig is bőven elég nagy zajt csapott, ha akartak volna, már rég elénk jöttek volna.
Szememet forgatva tekintek újra a papírdarabra, és összeráncolt homlokkal veszem tudomásul, hogy az előbbi akció miatt lemaradhattam pár lámpáról, így nem tudom, hogy elhagytuk-e már az első felkiáltójelet. A válasz (mint mindig) hamar megérkezik: egypár mérges (vagy inkább felmérgesített) Golem személyében, akik kis híján olyan laposra nyomtak miket, mint egy Stunfisk. Legalább már tudom, hogy a kérdéses jelek mit jelentenek a térképen: csapdákat.

Attila előhívja az Ivysaurját, és elkezd a Golemekkel csatázni, amíg én lelkesen beírom az egyik felkiáltójel mellé a definícióját. A fiú nagyzolós dumáját elengedem a fülem mellett, na meg a hülyeségeit is… lehet mégsem volt jó ötlet őt aludni hagyni…
Hirtelen felocsúdok, hogy igenis szükség van a segítségemre, mert a fű pokémon egyedül biztos nem tudja legyőzni az összes ellenfelét: máris hárman támadják, egy másik három meg engem vesz célba. Úgy döntök, ez vészhelyzetnek tekinthető, (különben is, nincs időnk a játszadozásra) ezért lecsatolom övemről a legújabb pokélabdát, és elhajítom:
- Shanny, előre! Surf támadás!
A kicsinek már egyáltalán nem mondható squirtle egy hatalmas hullámot idéz, és elönti vele a barlangot. A Golemek meg mennek szépen az árral, pont úgy, ahogy kell. Még a három immáron alvó szörnyeteg is velük tart. Az út hamarosan szabaddá válik előttünk, én meg gúnyos arccal fordulok az eddiginél kissé laposabb fiú felé:
- Kicsit sáros lettél – nevetek, hiszen a barlangban lévő poros föld és Shanny vize elegyedve kellemes környezetet teremtett a talajon fekvőknek.
- Ez van, ha az ember magával van elfoglalva, és nem koncentrál – folytatom, erőteljes célzással. – Amúgy, meg kéne köszönnöd Ivysaurnak és Shanny-nek, hogy megmentettek minket. Várj, megmutatom, hogy kell – mondom, majd megköszönöm a két röhögő pokémonnak a segítségét, minden szótagot külön kihangsúlyozva, nehogy lemaradjon valamiről a nagyképű srác.

Miután felsegítem Attila feltápászkodik, továbbindulunk. Shannyt vissza is hívom, most minden időre szüksége van, amit pihenéssel tölthet. A jó negyedórányi séta alatt minden felkiáltójeles helyet alaposan végigkutatunk, ezáltal elkerülve a további csapdákat. Útitársam szokatlanul csendesen viselkedik végig, gondolom ez a legutóbbi eset egy kicsit helyrepofozta. Nemsokára megérkezünk a barlang legszélesebb termébe, ami egyben a legmagasabb is. A plafonról hegyes cseppkövek lógnak, figyelmeztetve a veszélyre, azonban a rakétások nem nagyon törődnek velük. Ezek még a hasznunkra lehetnek...
Mi egy nagyobbacska szikla mögött rejtőzünk el, amíg (legalábbis szemmel) fel nem térképezzük a helyet és az őrök mozgását. Attilát néha már erővel kell visszafognom, hogy nyugton maradjon. Ahogy vártam, Milena is a helyszínen van, valamiféle géppel foglalkozik, körülötte két-három egyenruhás fazon áll. Egy másik csoportot fedezek fel tőlünk kissé távolabb, valamint egy viszonylag nagy számítógépet, aminek monitorján egy elegáns férfi látszik, karosszékében ülve vakargatja az állát, majd megsimogatja a mellette ülő Persiant. Néha odavakkant egyet a beosztottjainak, akik egy rövid „Igenis, főnök” után már rohannak is teljesíteni a parancsot. Bizonyára ő a Boss. De vajon miért nincs még itt? Valószínű azért, mert az előkészületek még nem fejeződtek be. Remek, akkor még időben vagyunk!
- Nos, mi legyen a terv? Az egész pályás lerohanáson kívül, mert az ebben a helyzetben nem megvalósítható – kérdezem Attilát. Remélem, a fiú ezúttal gondolkodni is fog, mielőtt válaszolna.

[Attila]

Szemeim elkerekednek, amint Betty Squirtle-je egy Surf támadást hajt végre a Golemek ellen és kimossa azokat a barlangból. Viszont ez a támadás egy számomra nem várt kellemetlenséggel jár, mégpedig azzal, hogy egyúttal a talaj sárrá alakul, amiben szerény személyem is fekszik, ezért öltözetem, nem is beszélve az arcomról csak úgy ragad a sártól. A kis pimasz szépség ezután még gúnyt is űz belőlem és hangsúlyozva köszöni mega pokémonoknak a segítséget, akik jót mulatnak az egészen. Mogorván hívom vissza Ivysaurt a labdájába és próbálok meg úgy felkelni, hogy közbe Betty-t megragadhassam és összekoszolhassam, de tervem nem jön össze sajnos. Végül miután talpra állok és sáros arcomat beletörlöm így is sáros pólómba, folytatjuk az utunkat a barlangrendszerben némán. Most megsértődtem egy kicsit a lányra és duzzogva mentem mellette. Lehetséges, hogy nincs okom a duzzogásra, mert megérdemeltem, de ez engem nem foglalkoztatott, hisz most úgy gondoltam, hogy jogosan vagyok mérges.
Egy idő után beértünk egy terebélyesebb terembe, ahonnan csepkövek csüngtek alá, nem túl fényes gondolatokkal kecsegtetve az alattuk állókat. A terem közepén a rakéták foglaltak helyet, elrendezve a gépeiket, amikből a sugárnyalábokat bocsájtották ki, valamint volt ott egy számítógép is, aminek a kivetítőjén egy rejtélyes alak foglalt helyet, jobb kezével egy csodálatos bundájú Persiant simogatva. Nem okozott nagy meglepetést számomra az sem, hogy a gép előtt maga Milena állt és konzultált a főnökkel. Valamint még kiszúrtam azt, amit kerestünk, amihez a többi gép és számítógép hozzá volt kötve: az oltárnak álcázott komputert.
Bettyvel egy nagyobb kiálló szikla mögött kerestünk menedéket és én hiába akartam letámadni rögtön az ellenséget, Betty visszafogot és a seggemre ültetett kisebb-nagyobb morgásaim közepette.
- Hát jó… Akkor beszéljük meg. – néztem a lányra eltökélten. – Mi lenne ha… - kezdtem bele, de ekkor remegés fogta el a barlangot és Milena hangját halottam meg. Hírtelen elhalkultam és kíváncsian kagylóztam, hogy hátha rájövök, mi okozza a rengést.
- Igen Uram. – Mondta Milena a rejtélyes alaknak. – A sugaraink most ejtették foglyul Dialgát és Palkiát. Pár perc és elkábulnak, ezután áthozzuk őket a mi dimenziónkba és az ön irányítása alatt fognak állni.
- Tökéletes Milena, jutalmat érdemelsz majd, ha sikeresen zárul a művelet. – mondta a főnök, ezután a monitor kikapcsolt, Milena pedig visszatért munkájához.

- Figyelj Betty… - fordultam immár a lány fele. – Nincs időnk tervezgetni, én elterelem a figyelmüket, te pedig állítsd meg Milenát. – néztem komolyan, mindenféle hülyeséget mellőzve. – Sietek vissza ahogy csak tudok, addig tarts ki!
Ezután fölpattantam a fedezékünk mögül és lassú, komótos léptekkel indultam meg a nő irányába.
- Nocsak Milena, azt hittem, hogy kiszállsz a csapatból, egy ilyen megalázó vereség után. – mosolygok gúnyosan a nőre.
- Hát te meg? – tekint fel a munkájából a nő meglepetten. – Mit keresel itt? Hogy találtál ide?
- Nem volt nehéz… Csak követtem azt a mérhetetlenül büdös szagot, amit a tested bocsájt ki. Ismered te a fürdés szó fogalmát? Inkább szagolok meg egy Grimert közvetlen közelről, mintsem veled egy légtérben tartózkodjak… - folytatom a nő cukkolását, aki láthatólag elengedi maga mellett a gúnyolódásaimat.
- Hol a kis barátnőcskéd? Eddig mindig veled volt… Biztos itt bujkál ő is valahol… - nézett körbe óvatosan, míg a többi rakétacsapat tag csak mozdulatlanul állt és figyelték az eseményeket.
- Ha tudni akarod Betty és én különváltunk. Ő azt mondta, hogy nem mentheti meg a világot, ez nem neki van kitalálva. Összetörted lelkileg szegény lányt és ezért súlyosan megfizetsz! – üvöltöttem teljesen kikelve magamból, mint egy őrült, hogy valóban elhiggye, amit mondok.
- Valóban? – derült el Milena a reakcióm láttán.
~ Ezekszerint bejött a cselem.
- Nos, ennek örülök… Egy haszontalan, zavaró kölökkel kevesebb. – mosolygott gonoszan. – És ezzel kettővel is, mert veled is végzünk. Elkapni! – üvöltötte el a vezényszót, mire tíz rakétás indult meg felém.
Én rögtön a kijárat felé vettem az irányt, közben pedig Bettyért aggódtam, hogy ne essen neki baja. Utánam eredt mind a tíz rakéta, így magára hagyva Milenát, a még rejtőzködő Bettyvel.
Úgy futottam, mint még soha, csak minél messzebb csaljam a gazfickókat Bettytől, de végül zsákutcába értem. Komoran fordulok meg és kerülök szembe tíz igen gonoszan mosolygó és rossz tekintetű alakkal.
- Hát itt a vége kicsi. Ennyi volt… - Szólal meg az egyikük. – De tudod mit? Fogjuk ezt fel úgy, mintha egy játék lenne és kihívunk egyenként. Amelyikünk legyőz, azé lesznek a pokémonjaid. – mondta gonoszan vigyorogva.
~ Már ha legyőztök… - néztem eltökélten rájuk, majd jól megfontoltam, hogy kit válasszak. Pár másodperces mérlegelés után a döntésem Susyra esett és már hívtam is elő a pokémon labdájából. A Pokémon ahogy materializálódott a harctéren rögtön felmérte a helyzetet és elszántan vetette meg a lábát. Morgott egyet a rakéták felé, mire közülük az egyik vigyorogva előlépett és megnagyobbította a pokélabdáját.
- Akkor kezdjük is… - dobta el az előbb említett tárgyat a rakéta, amiből egy Zubat jött elő.
Susy csak mosolygott egyet magában, mivel ez neki nem volt ellenfél. A Zubat hiába rontott rá, Susy egy bravúros jégsugárral tette ártalmatlanná a repülő pokémont, amitől az fagyosan zuhant le.
A következő rakéta igen mogorva képpel lépett elő és egy Onixot hívott elő.
Szerencsékre ütődött egy alak volt (igen, még ütődöttebb nálam is), mert odabent alig volt hely egy ekkora monstrumnak, így szerencsétlen alig tudott megmozdulni. Ellentétben az én aranyos Susymmal, aki se perc alatt az előző támadást használva ütötte ki a monstrumot.
A következő egy Rattatával próbálta megállítani a gyönyörű pokémonomat, de Susy csak egy puszit dobott felé, amitől az máris elfelejtette, hogy hol van így Susy egy fejeléssel simán elintézhette a figyelmetlen pokémont, aki hatalmas erővel csapódott a sziklafalnak, amitől elájult.
- Ügyes vagy Susy. – simogattam meg a pokémonom, aki a lábamhoz bújt a csata után. – De még van hátra pár ellenfeled, akikkel el kell bánni.
Susy vonakodva ugyan, de visszament a csatatérre és elszántan nézett szembe a rá váró kihívásokkal.

Öt rakétát tett még pluszba ártalmatlanná, akik között voltak erősebbek, gyengébbek, de egyikőjük sem érhetett fel az én csodás és nagyszerű Susymmal.
Már csak egy volt hátra és neki volt a legalpáribb, ocsmányabb arca a világon.
- Na lássuk te mit tudsz… - vigyorgok rá, mire ő vissza vigyorog rám és egy Rhydont hív elő. Én csak pislogok a hatalmas monstrumra, aki vagy hatvanszor nagyobb, mint az én kis Susym.
Láthatólag a pokémonom is hasonló véleményen van velem, mert ő is csak pislog az ellenfelére, aki egyszer csak eltűnik a föld alatt, hogy pár másodperc múlva Susy alól törjön elő, a magasba taszítva a kis pokémonom, aki fájdalmasan felkiáltva esik le a talajra.
- Susy! Tudom, hogy nehéz, de fel kell állnod, különben kikapunk! – kiáltok fel rémülten.
~ Nem akarom, hogy hatalmas baja essen a pokémonomnak, de azt sem hagyhatom, hogy kikapjunk, mert akkor elveszítem őket.
Susy minden lelkierejét összeszedve talpra állt és a fogát összeszorítva, tűzzel a szemében tekintett ellenfelére.
Rhydon mély, öblös hangján mordult rá a pokémonomra, majd egy öklelő támadással támadta meg Susyt.
~ Valamit gyorsan ki kell találnom, ha nem akarom, hogy csúnya véget érjen a meccs. De mit? – Tanakodtam magamban elkeseredetten, holott Rhydon minden egyes lépéssel közelebb és közelebb jutott Susyhoz.
Sehogy sem tudtam kitalálni semmit, egy kövér izzadság csepp is végigfolyt a homlokomon. Ekkor a semmiből, mintha csak egy tündérmese lenne az egész, egy hatalmas tűzoszlop találta el Rhydont oldalról, amitől az belecsapódott a sziklafalba és bosszúsan, kissé kábán állt talpra.
A rakéták és én is meglepetten kaptuk az iménti lángcsóva irányába a fejünket és egy Arcanein állt ott, büszkén kihúzva magát, mögötte pedig Jenny rendőr és csapata.
- Látom még épp időben érkeztünk… - töri meg a csendet. – Feltételezem te küldted az üzenetet.
Eközben a meglepett rakétákat intézkedés alá vonja a hatóság és a Rhydont is ártalmatlanítják.
- Nem egészen… Van velem egy lány, aki most nagy bajban van, ha nem sietünk.
A rendőrnő bólint, majd visszahívja Arcanine-ját pokélabdájába és kiadja parancsba, hogy szállítsák ki a foglyokat, amíg mi megkeressük Bettyt.
Lélekszakadva rohanunk, hogy ne érkezzünk későn, de közben baljósabbnál baljósabb gondolatok keringenek a fejemben két hatalmas szörnyről, akik Bettyt, a földet, sőt, az egész világot is veszélyeztetik.

[Betty]

Szemeiben különös fény csillant. Kicsit szomorkás, talán beletörődő de egyben izgatott és elszánt. Igen, az elszántságot határozottan láttam, az egész testtartása jelzett, ahogy felállt mellőlem. Abban az elfojtott pillanatban, ahogy hozzám beszélt, megértettem a mesékben már oly sokszor leírt tulajdonságot, amit tanulni nem lehet. Vagy megvan benned, vagy nincs. És minden nagyzolás és elbizakodottság mellett, benne megvolt.
Hősiesség.
Vajon komolyan gondolta, hogy le tud verni talán tíznél több pokémont egyszerre? Két pokémonnal? Ivysaur és Suzy tényleg okosak és erősek, de a túlerő az túlerő, akárhogy is nézzük. Semmi biztosíték rá, hogy túl fogja élni, mégis bevállalta. Úgy látszik, mégiscsak az első benyomásom volt a helyes, még az előző barlangban. Máskor nem kéne hagyni aludni…

Ő elment, végrehajtva a tervet, és én itt maradtam. Nem mondhatom, hogy egyedül, mert három bátor harcos van az oldalamon. És a kötelékünk el fogja szakítani azt a másikat, ami a rakétákat a legendásokhoz fűzi. Eljött a mi időnk.
Mélyet szippantok a feszült levegőből, még mindig a rejtekhely mögött guggolva. Óvatosan előhívom három barátomat, és ismertetem velük a tervet. Hat eltökélt szempár néz vissza rám. Bólintok, majd felállok, olyan nyugodtan, ahogyan csak tudok. Itt nincs helye a remegésnek.

- Olyan hiszékeny vagy, mint Eric volt – töröm meg a háttérben zúgó gépeket elnyomni akaró, tiszta csendet. Kezeimet összefonom, és gúnyos arccal szemlélem a nőt. Lassan haladok előre, hangsúlyozva ezzel a bennem lévő egyensúlyt. El kell hitetnem vele, hogy nem sietek sehová, így talán még idejében megmenthetem Attilát.
- Nocsak-nocsak, hát kivel hozott össze a sors engem már megint? – kérdezi tettetett meglepődöttséggel. Magabiztosan mosolyog, ő sem siet sehová: pokélabdáját forgatja kezében. Biztos a sikerében. Csakúgy, mint én.
- Már megint tévedésben vagy. Nem a sors, hanem a végzet – javítom ki. Ő erre csak felhúzza a szemöldökét, közben feldobva a piros-fehér gömböt.
- Majd meglátjuk – feleli, miközben a kék sárkány alakot ölt – Kezdhetjük?
- Milena, mi már rég elkezdtük. Indulás! – hangom, akár a kő pattanása, hasít bele az eddig túlfeszített légkörbe. Hirtelenjében füst árasztja el a küzdőteret, és én a legközelebbi sziklához rohanok, magamban megdicsérve Lizit a remek füstfüggöny támadásért. Mire Salamence szétoszlatja a füstöt, én már magasan fölöttük állok, egy kőtömb tetejéről belátva az egész helyet. A sárkány és gazdája hiába kapkodják a fejüket, társaim elrejtőztek a barlang három oldalán. Mivel nincs más támadható lény, csak én, így Milena egy lángszóróra utasítja pokémonját. Összeszorítom a fogam: nem jó. B terv! Nem mozdulok, de még mielőtt a lángok elérnének, egy hatalmas hullám emelkedik fel mögöttem, egy pillanat alatt eláztatva engem, a sárkányt, Milenát és a számítógépeket. Csak remélni tudom, hogy Lizi is rájött a tervmódosításra, és még idejében felmászott egy magasabb helyre.
Persze a víz a lángszórót is elmosta, így ők is rájöhettek, ezzel nemigen mennek sokra. Shanny elképesztő, mint mindig. Gyerünk, gyerünk, támadj közelharcit!
- Salamence, lökd le onnan azt a lányt! – ordít a rakétás, pokémonja meg teljes sebességre kapcsol, és felém száguld. Ezaz! Erre számítottam, jöhet az eredeti terv! Hajrá Shanny!
A kék szörny márcsak pár méterre van tőlem, ekkor ugrok hátra, egy tizedmásodperc alatt helyet cserélve a teknősömmel (aki értelemszerűen eddig mögöttem volt elbújva), aki egy vízpumpával eltalálja a sárkányt, méghozzá alulról, így a magatehetetlen test a barlang tetejének csapódik, megmozgatva ezzel a lecsöngő cseppköveket. A terv pompásan működik, a hegyes oszlopok szinte egyszerre szakadnak le a plafonról.
- Most! – kiáltom, mire három pokémonom teljes szinkronban mozdul: Shanny egy jégsugárral befagyasztja a sárkányt, aki szárnyai mozgóképessége nélkül olyan erővel csapódik a földnek, hogy rögtön el is ájul. Don előugrik az egyik gép mögül, és a duplarúgás használatával szétzúzza a rakétások berendezéseit, majd gyorsan elrohan a helyszínről. Ezután Lizi a lángszóróval felégeti a megrongált, működési zavarokkal küzdő számítógépeket és műszereket, majd ő is szedi a lábát. Elmenőben még látom, ahogyan a nagy kivetítő visszaszámlálója 84%-nál megáll, majd végleg elsötétedik a kép. Milena meglepődöttségét hamar felváltja a kétségbeesés, amikor rájön, hogy mi fog következni. Őrajta már senki sem segíthet...

Futás innen, futás innen, FUTÁS INNEN!

Eszeveszetten rohanva kifelé a barlangból, visszahívom három pokémonom, hogy legalább nekik ne essen semmi bajuk. Félúton beleszaladok (szó szerint) Attilába és…
- Jenny rendőr? – kiáltom meglepetten. De nincs idő a fölösleges dumára, így hát megmarkolom két kezemmel a karjukat, és kifelé húzom őket. Ha a tűz eléri a központi energiaellátó tápegységet, robbanni fog, és azt a barlang se fogja „tétlenül nézni”. Ha nem jutunk ki időben, a leomló sziklák akár maguk alá is temethetnek! Remélem lesz annyi eszük, hogy felfogják a helyzetet, ami tisztán rá van írva az arcomra, és ők is utánam fussanak. Nem fogom tudni a világ végéig ráncigálni őket! Mindkét értelemben a világ végéig...

[Attila]

Lélekszakadva futottunk Jenny rendőrrel vissza Bettyhez, mikor hírtelen feltűnt a lány riadta arca és hatalmas sebességének hála, elkerülhetetlen volt az ütközés. Egy hatalmas ütést éreztem a mellkasomon, de még mielőtt bármit is tehettem volna, a lány puha, meleg és kissé nedves tenyere találkozott az enyémmel, ujjaival erősen megragadta a kézfejemet és elkezdett engem és a rendőrnőt a kijárat felé rángatni.
Én eleinte csak értetlenül sodródtam az árral, gondolatok milliói keletkeztek a fejemben, de végül kivertem mindet onnan és örömmel nyugtáztam, hogy a lánynak kutya baja.
Lassan vettem a lapot és nem volt szükség a ráncigáláshoz, így már a saját lábaimon loholtam Betty és Jenny rendőr társaságában.
A barlang minden előjel nélkül, hírtelen elkezdett beomlani, így meggyorsítottuk lépteinket. Gyorsabban szedtük a lábainkat, mint egy speed-el teletömött Dodrio, így hála épp időben értünk ki a barlang bejáratán, ami mintha egy filmben lennénk, az utolsó ember kijövetele után (aki természetesen én voltam, hát ki más) beomlott.
Lihegve rogytam a földre, közben félszemmel a körülöttünk tevékenykedő rendőröket és az elfogott Rakétásokat vizslattam tekintetemmel. Jenny rendőrnek látszólag meg se kottyant ez a rohanás, mivel ő már a kollégáival konzultált.
Nem nagyon érdekelt, hogy mi lesz a bűnözőkkel vagy, hogy éppen miről diskurálnak, most annak örültem a legjobban, hogy Betty jól van, a világ megmenekült és a hogy végre ellazíthatom magam egy kicsit.
Hanyatt vetettem magam, ott helyben a földön és a gyönyörű kék égboltra tekintettem. Éreztem, amint egy nagyobb izzadságcsepp folyik végig a halántékomon, majd cseppen le a homokba, ezáltal egy kis vizes nyomot hagyva ott. Az égen egy nagyobb felhő kúszott a nap elé, eltakarva azt, ezzel árnyékot árasztva ránk. Egy kisebb Pidgey csapat rebbent fel egy nem túl távoli fáról. Az egyik rendőr véletlenül épp ráöntötte a kávéját kollegájára.
Vagy mégse?
Hírtelen az égen, mintha egy sötét lyuk jelent volna meg és kezdett volna el örvényleni. Ezzel egy időben, a kávé, ami a rendőrre löttyent, mintha egy filmet játszottunk volna vissza, hírtelen „visszafolyt” a pohárba. A Pidgey csapat, ami az imént felrebbent, ugyan azzal a mozgással, csak épp visszafele játszva szálltak vissza a fára. A hatalmas felhő is a nap elől visszakúszott arra a pontra, amerről jött. Az izzadság csepp is felemelkedett a talajról és visszakúszott volna a halántékomra, de ez nem történt meg, helyette lecsöppent vissza oda, ahol eredetileg volt.
Értetlenül kapkodtam a fejemet, hogy mégis miként történhet mindez, mi folyik itt, mikor hírtelen az örvénylő lyukból egy hatalmas kékszínű, furcsa szürke kinövésekkel díszített testű, hosszú, íves fejű, négylábú pokémon tűnt fel, nagyot ordítva felénk, mögötte pedig egy helikopter jött ki a természeti anomáliából.
Rángó szemöldökkel és hitetlenkedve néztem a történteket.
~ De hisz ez a pokémon az álmomból…
A helikopter ajtaja feltárult és egy ismerős alak bukkant fel belőle. Szemeim elkerekedtek, a szám pedig eltátottam.
~ De hisz ez Milenáék főnöke!

A nagyfőnök körbetekintett a lent lévőkön, akik szemmel láthatólag megdermedtek és gonosz mosollyal bólintott.
Nem igazán tudtam, hogy mi folyik itt és azt sem, hogy mitől bénultak meg a többiek, ahogy azt sem, hogy én mért nem bénultam meg. Kissé megszeppenve kémleltem körbe és észrevettem, hogy Betty is tudatánál van, mivel ő is mocorog.
~ Ezek szerint ez a rejtélyes valami ránk nem hat. De vajon mért?
Pillanatokon belül választ is kaptam kérdésemre. Legalábbis csak szerintem. Egy rózsaszínű kis pokémon repült elénk és írta le a nyolcas köröket Betty és az én fejem körül.
- De hisz te Mew vagy, az álmomból! – pislogtam csodálkozva a pokémonra. – Mi történik itt? Mi ez az egész?
A pokémon valószínűleg telepátiát használva adott választ a kérdéseimre. Elmondta, hogy okkal jelent meg az álmomban, mert figyelmeztetni akart a veszélyre, hogy a rakéta csapatnak mire is fáj a foga és hogy akadályozzuk meg. Elmondta azt is, hogy figyelte az eseményeket és tervünk majdnem sikerrel is járt, csakhogy a rakétáknak valami úton-módon, mégis sikerült szert tenniük valahogy az idő urára, Dialgára. Tudomásomra (jobban mondva tudomásunkra, mivel Bettynek is sugározta ugyan úgy az üzenetet) adta, hogy ez az egész Dialga műve, az ő megjelenésének köszönhetően lépett fel ez a zavar az időben és ő tartja egy helyben, mert valahogy a rakéták vezére az irányítása alatt tartja a pokémont. Valamint még megtudhatjuk azt is tőle, hogy ő segített nekem és Bettynek kiszabadulni ebből az időcsapdából, hogy próbáljuk megállítani ezt az egész őrületet.

Nagyokat pislogva meredek a pokémonra, aki miután tudtunkra adta mindezt, tovább repkedett játékosan a fejünk körül. Ezután feltekintettem az égre, egyenesen Dialgára, aki mozdulatlanul állt a helikopter mellet, ezután viszont a tekintetem átvándorolt az előbb említett repülő tárgyra, pontosabban szólva annak az utasára, a Vezérre.
Szemmel láthatólag feltűnt neki, hogy én és Betty nem estünk csapdába, mert gúnyos hangnemben szól hozzánk: - Fogalmam sincs, hogy miként sikerült megúsznotok azt, hogy foglyul ejtsen titeket az idő, de mindjárt teszek róla, hogy többet ne legyen gondom rátok. Így is túl sok borsot törtetek már az orrom alá, kezd elegem lenni belőlletek. Dialga, végezz velük!
Ahogy utasította a férfi a legendás pokémont, az azon nyomba cselekedett. Kissé közelebb jött felénk, majd pofáját nagyra tátva egy sötét gömb kezdett benne alakot ölteni.
Ezzel egy időben, viszont észrevettem, hogy Dialgát igen gyengén, de körülöleli egy halvány türkiz sugárlepel, ami a helikopter egyik kis csövéből árad.

Megfigyelésem közben természetesen meg is feledkeztem a pokémon támadásáról, ami egy igen hosszú kék sugárnyaláb volt, de Mew valamiféle pajzsot vont körém és Betty köré, így a támadás célt tévesztett.
- Dialga, haladéktalanul végezz ezzel a két mihasznával! – adta ki a parancsot a Vezér, visszautasítást nem tűrő hangon.

- Betty, nézd azt a kis csövet ott a gépen! – mutattam a sugár kibocsájtójára, ami körbeölelte a pokémont. – Szerintem annak a segítségével irányítja Dialgát. Ha sikerülne tönkretenni a gépet, talán a pokémon is visszatérne a saját helyére és békén hagyna minket.
Miközben ezt elmondtam, egy újabb lövés érkezett a pokémontól, amit ismét kivédett Mew pajzsa, de látszódott a kis rózsaszín pokémonon, hogy ennek a védelemnek a fent tartása igen megterheli szegényt. Ez okból kifolyólag előhívtam Susyt és Ivysaurt, hátha segítségünkre lehetnek, ezután már csak Betty véleményére vártam az ötletemmel kapcsolatban.

[Betty]

Az utóbbi néhány órában az adrenalin-szintem extrém magasságokba szárnyalása kezdte „kinőni” a testem fizikai képességeit. Szívem majd ki akart ugrani a helyéről, és a lábaim minduntalan összecsuklottak, mintha háromszor annyit nyomnék, mint a normális állapotomban. Ezért is lepődtem meg ennyire, hogy élve sikerült kijutnom a beomlani készülő barlangrendszerből. Amint újra friss levegőt szívhattam, Attilát követve én is lehuppantam a fűbe. El is felejtettem, hogy fél órával ezelőtt még esett az eső, de most nem tudott érdekelni, ha átáznak a ruháim a nedves talajon. Mintha csak a változást akarná szemléltetni, kisütött a nap. Behunytam szemeim, és átadtam magam a megkönnyebbülésnek. Teljesen leeresztettem, ami a történtek fényében normálisnak mondható: a világ megmenekült, és hiába voltam kialudva, az izgatottság hamar kimeríti az embert. Nemsokára ott helyben elaludtam…

Álmodni azonban nem volt időm: valami felébresztett, de nem tudtam megfogalmazni, hogy micsoda. Talán egy érzés fészkelte be magát a lelkembe? Mert abban 100%-ig biztos voltam, hogy nem külső esemény okozta e váratlan és igen kellemetlen helyzetet. Persze amit most fogok mondani, az már lassan magától értetődő lesz: belső kérdéseimre mindig hamar megkapom a választ, és ez most sincs másképpen: legnagyobb ijedtségemre naná hogy bekövetkezik az, amit azt hittem, hogy sikerült megakadályoznom. De hogyan? A barlangban elpusztítottuk a gépeket, és tisztán emlékszem, hogy megállt a visszaszámláló is. Hacsak… hacsak Milena valahogy vissza tudta kapcsolni, és ezzel egy időben megakadályozni, hogy a sziklák ráessenek. De ez szinte lehetetl…
És akkor beugrott: egyszerűen nem lehet, hogy a rakéta csapat egyik vezetőjének csupán egyetlen pokémonja legyen! A sárkányon kívül simán lehettek nála más lények is, valamik, amik erősek és képesek véghezvinni a lehetetlent… Vajon még győzhetünk?

Csodálattal vegyes félelemmel bámultam Dialgát, miközben a kis Mew hozzánk beszélt. A gyors felvilágosításnak köszönhetően újra beindulni látszott a bennem rejlő gépezet, ami a megmenekülésünk felfogása után állt le. Furcsa, hogy mit ki nem bírunk, mi, emberek. Vajon a pokémonok is ugyanígy viselkednek legbelül? Ilyen és ehhez hasonló baromságokkal voltam elfoglalva, amikor Attila megszólított. Már nem először az utóbbi egy-két percben, most azonban azt éreztem, hogy válaszolnom kell neki. Vagy legalábbis reagálni valami értelmeset.
- Aham – böktem ki végül, közben én is a legendás pokémont körülvevő gyűrűt fürkészve – talán bejöhet. Mindenki jöjjön elő! – kiáltottam, feldobva a három piros-fehér gömböt. Persze ez édeskevés lesz a kék szörny ellen, de Mew segítségével és egy kis kreativitással minden elérhető.
Az első feladat a saját magunk védelme, ugyanis e nélkül Mew nem fog tudni eltávolodni, és hamar ki fogják ütni. Ha pedig ez megtörténik, nekünk minden szempontból annyi!

- Shanny, védelem! – fordulok teknőcömhöz, aki habozás nélkül elénk ugrik, és egy védőburokkal vesz körbe minket. A többi pokémonra a harcban lesz szükség, így a pajzs csak Attilát és engem véd meg Dialga őrült támadásaitól. Ezzel nyertünk némi időt, hiszen amíg van kikkel harcolniuk, ellenfeleink nem a gazdát fogják célba venni.
A hadművelet első fele sikeresnek mondható, így egy gyors pillantás után már kezdem is a következőt. A mellettem térdeplő fiúra rábízom, hogy a pokémonjaival miként száll be a harcba, mostmár megbízom benne annyira, hogy tudjam: egy ilyen éles helyzetben semmi idiótaságot nem fog elkövetni.
- Mew, megkérhetnélek, hogy változz át Dialgává? – kérdezem az előttünk lebegő, már majdnem ziháló pokémont. Ő válaszul csak bólint egyet, és a magasba röppen: testét fehér színű fény veszi körül, mintha csak át akarna fejlődni, majd végtagjai megnőnek, átalakulnak, és mire kettőt pisloghatnánk, már egy a másikhoz hasonlóan robosztus, erőtől duzzadó szörny szárnyal fölöttünk.
A helikopterben ülő férfinak szemmel láthatóan nem tetszik a bemutató, ugyanis fogait csikorgatva adja az újabb parancsokat.
- Lizi, Don, kapaszkodjatok fel Mew hátára! Ha a megfelelő távolságba kerültök, Lizi, lángszórót, Don, neked pedig Toxic! – ordítom, hogy a hangzavarban is jól hallható legyen az elszántság a hangomban. Nem fogom, jobban mondva nem fogjuk hagyni, hogy a rakéta csapat átvegye az uralmat!

[Attila]

Szemmel láthatólag Bettyt is lenyűgözte Dialga feltűnése. Alig bírta levenni a szemét a legendás pokémonról és az ötletemre adott válasza is csak egy „aha” volt. De ezután mintha az élet szikrája kezdett volna el benne éledezni, észhez kapott és látván, hogy Mew gyengül előhívta a pokémonjait és utasította Shanyt, hogy vegye át a rózsaszín pokémon szerepét a védelemben, míg a többit harcba küldi.
Shany egy hatalmas kék pajzsot formált körénk, ami elvileg megkell védjen minket Dialga roppant erős támadásaitól, de mindez csak feltételezés. Valójában fogalmam sincs, hogy egy Squirtle védelme képes-e kitartani egy nem is akármilyen, hanem maga az idő ura, Dialga támadásaival szemben. Mindenesetre én megbíztam a lányban és a pokémonjai képességeiben, így egy percig sem kételkedtem bennük.
Miután Shany cselekedett, Betty Mewhoz fordult egy számomra igen meglepő kéréssel: - Mew, megkérhetnélek, hogy változz át Dialgává?
Mew bólintott, mintha mi sem lenne természetesebb és könnyebb számára, majd egy kicsit magasabbra emelkedett, hogy egy hatalmas fényburok vonja körül, és megcsodálhassuk, hogy miként változik át Dialga pontos hasonmásává.
A lezajló transzformációt szájtátva néztem végig. Noha tudtam, hogy Mew képes az alakváltoztatásra, akkor is csodálattal és izgalommal vegyes borzongással töltött el a tudat, mikor szembesültem azzal a ténnyel, hogy valójában milyen hatalmas szövetségesünk is van nekünk.
Miután Mew befejezte az átváltozást, Betty felküldte a maradék két pokémonját, Lizit és Dont a legendás pokémon hátára és utasította őket a támadásra, ha megfelelő távolságba érnek.
A két pokémon egy szempillantás alatt ott termett Mew hátán és eltökélten tekintettek ellenfelükre. Megfogalmazódott bennem a kérdés látva, hogy Mew elkezdett lassan emelkedni, hogy esetleg nem kéne-e nekem is Ivysaurt és Susyt a többiek segítségére küldenem. Tisztában voltam vele, hogy ez nem a teketóriázás helye és ideje. Bólintottam egyet a két pokémonom felé, akik vették a lapot és egy hatalmas ugrással mindketten Mew hátán landoltak, Betty pokémonjai mellet. Azaz majdnem mindketten… Egy szerencsétlen véletlen folytán Susy megcsúszott és majdnem lezuhant, de szerencsére Ivysaur elég szemfüles volt és még épp időben sikerült egyik indáját a lefele csúszó Nidoran dereka köré fonnia és biztonságba helyezni magamögé.
Miután mindenki biztos helyet foglalt el Mew hátán elindult a másik legendás pokémon fele. Láttam a Vezér arcát, amint ő is végignézte ezt a csodálatos átalakulást és akaratlanul is mosolyra húzódott a szám a megdöbbenését látva.
- Ne hidjétek, hogy egy másolat képes lesz legyőzni az eredetit, be is bizonyítom nektek! Dialga, add bele minden erődet! Semmisítsd meg őket! – üvöltötte torkaszakadtából a férfi, közben pedig a pokémonjaink felé mutatott az ujjával.
Kissé elkezdtem aggódni a barátaimért, gondolom Betty is ugyan ezen a véleményen volt. Lehet, hogy Mew erős és legendás pokémon, de mi van, ha a férfi igazat beszél és tényleg elsöpri Dialga a pokémonjainkat és velük együtt Mewt is?
Egy izzadságcsepp folyt le a homlokomon, mert gyanítottam, hogy nemsokára fény derül az igazságra, hogy melyikük is az erősebb. Dialga eltátotta hatalmas pofáját, amiben egy aprócska kék gömb keletkezett, amiből aztán egy hatalmas golyó, majd egy labda méretű gömb alakult, amit végül egy hosszú sugárban lőtt ki Mew-ra és ezzel együtt a pokémonjainkra is.
Kezemet önkéntlenül ökölbe szorítottam az izgalom miatt, mikor láttam, hogy Mew nem kikerüli a támadást, hanem épp ellenkezőleg: ő is nagyra tátotta pofáját és egy ugyan olyan sugarat lőtt ki az eredeti Dialga fele, mint ami felé tartott.
~ Lehet, hogy Mew is kíváncsi rá, hogy van-e olyan jó, mint az eredeti? Nem hiszem… Elvégre ő is egy legendás pokémon, tisztában van a határaival és sosem kockáztatná mások életét. Meg kell bíznom a legendás pokémonban.
Ahogy a két kék sugár találkozott, egy hatalmas robbanás keletkezett a levegőben, aminek a lökéshulláma minket is elsodort volna, ha Shany pajzsa nem véd minket. A levegőben levő vezér helikoptere viszont nem volt ilyen szerencsés és a pilótának minden tapasztalatát és ügyességét be kellet vetnie, hogy stabilizálni tudja a járművet.
A vezért látszólag nem zavarta a gépe hánykolódása, ő csupán a szabad karjával, amelyikkel nem kapaszkodott a gépből kihajolva, takarta el az arcát az esetleges támadó jellegű porszemek elől. Vicsorogva tekintett a csapatunk felé, akik viszont már egy gyönyörű manőverrel kerülték el Dialga egy újabb támadását.
Teljesen a pokémonjaimra bíztam a dolgot, hogy mit fognak tenni, ha eljön az idő, mellesleg megfeledkeztem elmondani nekik, hogy mit is csináljanak, ha a helikopteren lévő sugárleplet kibocsájtó kütyü közelébe érnek. Megbíztam bennük és reméltem, hogy megteszik majd, amit csak megtudnak. Többet nem is várhatok el tőlük, nem szeretném, hogy esetleg súlyosan megsérüljenek. Igaz, ha nem járunk sikerrel most, úgyis az lesz előbb vagy utóbb.

A vezér egyre dühödtebb arcot vágott, mikor látta, hogy Dialga támadásai mind célt tévesztenek és Mew és a csapatunk egyre csak közelebb kerül hozzájuk. Végül már mikor majdnem megfelelő távolságban voltunk, dühödten korholta és ordibált torkaszakadtából a legendás pokémonnal, akinek láthatólag nem tetszett, hogy utasítgatja egy ember, de nem tudott ellenállni neki a lepel miatt.
Egy újabb sugarat kerültek el Mew-ék és ezzel megfelelő távolságot el is érték. Betty pokémonjai felkészültek rá, hogy Dialgát vegyék célba, míg az enyémek a helikopteren lévő szerkezetet célozták meg. Némám, szavak nélkül, nem is kellet megbeszélniük és nekünk sem Bettyvel, hogy a terv világos legyen számunkra és a pokémonjaink számára is. Don és Lizi Dialgát veszi célba figyelemelterelés céljából, hogy ezáltala pokémonjaim teljes erővel a helikopteren lévő szerkezetre összpontosíthassák minden, még meglévő erejüket.

[Betty]

Attila is követte a példámat, így mostmár négy pokémon „lovagolt” Mew hatalmas, kék színű hátán. Remélem nem okoz gondot neki, hogy Don belé vájja karmait, hiszen karok híján elég nehézkes a kapaszkodás. De ez legyen most a legkisebb problémánk, mert nemsokára egy epic fight fogja kezdetét venni! Mindkét fél készen áll, a helikopterből lógó férfi utasítása pedig megüti a gong-ot: vigyázz, kész, harc!

Tudom, hogy pokémonjaim Mew hátán vannak talán a legnagyobb biztonságban, így nem aggódok értük. Vagyis de, igazából nem is kicsit, azonban ellenfeleink ezt nem tudhatják: egy icipici rést sem szabad hagynunk nekik, amin keresztül elérhetnek. A másolat erejében viszont még tudat alatt sem kételkedem: nem hiába legendás pokémon a mi kis rózsaszín őrzőnk, talán több csatát élt már túl, mint a jelenlévők együttvéve. Így hát most rajta múlik, hogy az ezt követő másodpercekben hogyan alakul majd a küzdelem. Elviekben mi vagyunk előnyben, ugyanis mi öten nézünk szembe Dialgával, mégis, egyenlőre fogalmunk sincsen annak tényleges erejéről.
A két támadás hatalmas erővel ütközik össze, majd egymást semlegesítve robban: Shanny védőpajzsa mögött még a füst se ment a szemünkbe, ám ez nem mondható el a többi lényről, beleértve az üvöltöző férfit. Ekkor támadt egy egészen használható ötletem, de a kivitelezés még várhat, főleg, hogy most az ellentámadásra kell koncentrálnunk: Mew tökéletesen manőverezik a levegőben, a maga nemében akár azt is mondhatnám, hogy szinte már kecsesen száguld, kihasználva az esetleges légáramlatokat. (Már amennyire egy Dialga kecses lehet, ugye…) Don és Lizi minden erejüket összeszedve támadják meg a tőlük már alig pár méterre lévő kék sárkányt: charmeleon lángszóróját egyenesen Dialga szemeibe irányítja, ezzel kritikus találatot víve be neki. A nidorino felugrik, hogy pontosan végrehajthassa a mérgezést, de szerencsétlenségére egy heves széllökés arrébb taszítja, így nemhogy a támadás nem jön össze, de Don is zuhanni kezd. Mew azonban nem rest, egy gyors irányváltoztatással elkapja a nidorinot, közben a helikopter mögé kerülve. Remélem Attila pokémonjai még ezelőtt megtámadták célpontjukat, a szemembe sütő naptól hirtelenjében nem láttam, pontosan mi is történt.
- Lizi, ugorj fel a gép tetejére! – kiáltom, elkezdve a már kiötlött terv végrehajtását. Az izmos lábainak köszönhetően ez nem jelent akadályt charmeleonnak, így probléma nélkül landol a helikopteren, két kezével belekapaszkodva a propeller alsó, nem mozgó részébe.
- Ez meg mit akar jelenteni? – üvölti a nagyfőnök – Azonnal szedjétek le onnan! – kiáltozik, nagyjából eredménytelenül. Mégis kitől várja, hogy végrehajtsa ezt? Ha Dialga megtámadja Lizit, akkor a helikopternek is annyi. A pilóta meg hiába próbál össze-vissza repülni, az éles karmok úgy vájnak bele a fémbe, mintha csak egyszerű, korhadt fa volna. Arról már nem is beszélve, hogy a fél kézzel kapaszkodó férfi hamarabb fárad el, mint a gyíkocska.
Ezeket a tényeket ellenfeleink is hamar belátják, így újra Mew-ra és a többiekre figyelnek. Persze nem is sejtik, mi is fog következni, úgy gondolják, Lizi nem tehet kárt a gépben, mert azzal együtt zuhanna a mélybe. Ez igaz is, csakhogy nem is ez volt a célom.
- Lizi, füstfüggöny támadás! – kiáltom, mire az egész helikoptert körbeveszi a tömény füst. Nemhogy a főnök, még a pilóta se lát semmit, de azért ügyesen megoldja, hogy a gépet egyhelyben tarthassa. Persze így Attiláék támadásait sincsen esélye kikerülni, de elsődlegesen nem ezért tettem, amit tettem: ha a góré nem látja az eseményeket, nem fogja tudni Dialgát irányítani, így Mewnak és Donnak is könnyebb dolga lesz.

[Attila]

Míg Betty pokémonjai Dialgát veszik célba, addig az én Ivysaurom és Susy a helikopterre vetik magukat és sikeresen meg is érkeznek annak a fedélzetére. Szerencsére a Vezér annyira el van foglalva Dialga irányításával és Betty pokémonjaival, hogy észre sem veszi a mellette elsuhanó pokémonokat.
Ahogy eltűntek a szemeim elől a helikopterben Ivysaurék a szívem nagyot dobbant, mert jobban féltettem most őket, hogy nem láttam, mint eddig.
~ Remélem megtalálják a szerkezetet, amivel Dialgát irányítják és sikerül tönkretenni azt.
Mindeközben Betty pokémonjai is sikeresen szerepelnek és a Charmeleonja átveti magát a helikopterre, karmait mélyen a gépbe vágva. A pilóta ugyan megpróbálja lerázni onnan, de a tűzpokémon játszi könnyedséggel kapaszkodik meg hatalmas karmaival, végül pedig egy füstfüggöny támadással elborítja az egész gépet, amitől a pilóta elveszti a tájékozódási képességét és a gép elkezd igen ingatagon mozogni a levegőben, minek következtében a pilóta nekiütközik a legendás pokémoonnak, aki haragjában - irányítás ide vagy oda - a farkával egyszerűen lecsapja a légijárműnek a farát, amitől az vészes gyorsasággal zuhanni kezd.
A fedélzeten Susy és Ivysaur pánikba esve kapaszkodnak és nem tudják, hogy mégis mihez is kezdhetnének. Az én szívem is nagyokat dobban, mikor látom, hogy a gépezet nemsokára egybeolvad a talajjal, de csak nézni tudom az események, reagálni nem.
Hát nem különös? Amikor hirtelen cselekedni kéne, az ember mintha lefagyna és képtelen bármit is tenni. Az élet egy morbid tréfája.
Végül a helyzetet Mew menti meg, aki visszaváltozik eredeti alakjába és az összes pokémont a gépről, valamint Dont a pszicho erejével a földre helyezi biztonságba, míg a Vezért és a pilótát, akik elájultak a túlzott izgalomtól, egy fa tövébe rakja.
Ivysaur és Susy nagyokat lihegve a megpróbáltatástól és félelemtől, remegve a földre hullanak, hogy egy kissé kifújják magukat. Susy a hasán fekve liheg és szinte könyörögve néz a szemeimbe, hogy végre mennyünk már haza.
- Tudom Susy, de még vár ránk egy feladat... - mondtam sajnálkozva pokémonomnak és Dialgára néztem. Susy beletörődötten felállt, majd odarohant a lábaimhoz és ott lehorgonyzott mellettük. Ivysaur is szép lassan odasétált mellém, majd ő is leült a lábaim mellé.
Biztosra akartam menni, hogy nem szöknek meg a rakétások, ezért odaküldtem Ivysaurt, hogy indájával kötözze meg őket arra az esetre, ha magukhoz térnének. A pokémonom kötelességtudóan odabattyog és egyik indáját kieresztve a fa és a két rakéta csapat tag köré fonta, majd szorosan meghúzta és leült melléjük, majd bólintott azt kifejezve így, hogy a célpontok biztosítva. Egy bólintással jeleztem vissza, hogy megértettem az üzenetet és ismét Dialgára vetettem a tekintetem.
Az ember azt hinné, hogy ha valakit megmentünk, az majd hálásan mond köszönetet nekünk segítségünk miatt, de nem. Dialga épp az ellenkezőjét tette. Vad tombolásba kezdett, amit úgy tűnt, hogy senki sem tud megállítani. Hála Shany védőpajzsának egy-két ilyen támadást megúsztunk mi is és pokémonjaink is, de sajnos a kis teknőc pokémon ereje is véges és ki tudja, hogy meddig bírja még. Nem tudom, hogy egyáltalán a pokémonjaink képesek-e felvenni a harcot egy ilyen dühös és bosszú szomjas "szörnyeteggel" szemben, mint Dialga. Végül is jogosan haragszik, de azért túlreagálja a dolgot szerintem, elvégre mi mentettük meg őt. Vagyis inkább ő saját magát azzal, hogy farkával lecsapta a helikoptert, de az most mellékes. A lényeg az, hogy a mi kezünk is benne volt a dologban Bettyvel. No meg azért, mert pár ember rosszat tett ellene, még nem kéne az egész fajra haragudnia. De ő már csak ilyen. Vad tombolása nem ismert határokat és hegyeket és erdőket tett sivataggá egyetlen támadásával. Egyetlen reménysugarunk talán az, hogy velünk volt Mew, aki most is Betty és az én fejem között lebegett és figyelte a pusztítást, amit az idő dimenziójából kiragadt Dialga végez.
- Most mit tegyünk? Elvégre te vagy a stratéga, ha nem tévedek... - néztem tanácstalan arccal a zöld hajú lányra annak reményében, hogy ő majd talál kiutat ebből a káoszból, ami elborítani látszott a világot.

[Betty]

Van, aki szerint az erő csak az adott pokémon méretétől és támadásaitól függ, ellenben vannak akik úgy hiszik, a határokat csak a kreativitás szabja meg. Ebben a szituációban színre lépett a két nézet, ádáz csatát vívtak: míg az egyik éppen a tüdejébe jutó füsttől fuldoklott, a másik teljes biztonságban toporgott egy védőpajzs mögött, mégis, önmagában ez a tény nem fogja eldönteni az egymásnak ütköző világszemléletek helyességét vagy helytelenségét. A világ egy furcsa élettér, ahol nem mindig a győztesek az igazi győztesek. Az eredmény csupán egy másodlagos szempont, a valóság önmagunkban rejtőzik: ha az értékrended szerint élsz, és aszerint is cselekszel, te fogod érezni a nyereség ízét, attól függetlenül, hogy ellenfeled ugyanezt teszi-e, vagy sem. Teljes vereség csak akkor érhet, ha megtagadod önmagad.

Ezek tudatában bátran mondhatjuk, hogy senki sem veszített. És senki sem nyert. Vagyis, mindannyiunk veszített, de nem annyit, hogy vereségnek számítson.

Vesztettem, mert hagytam, hogy legkedvesebb barátaim olyan helyzetbe kerüljenek, amiből saját erejükből nem képesek kilábalni. Csak a szerencsének, na meg persze Mew pszicho erejének köszönhetjük, hogy mégsem ért el a vereség maró íze: ha ez a küzdelem megfosztott volna társaimtól, az lett volna a totális kudarc. De nyerni sem nyertünk, hiszen a rakéta csapat főnöke is elérte azt, amit akart: a világ eddig elég biztosan halad a pusztulás felé. Tehát jobban belegondolva a dologba, (bár ez első ránézésre nem nagyon derül ki) egyenlőre ők állnak jobban, hiába fáradoztunk annyit a világ megmentésével… és ez egy csöppet demoralizáló, bárhogy is vesszük.

A már-már depresszióba süllyedő gondolatmenetemből Attila hangja ránt ki, aki tudatja velem, hogy rajtam áll vagy bukik a dolog. Értitek? Ő kér tanácsot tőlem! Az eleddig még egy Loudredénél is nagyobb szájjal rendelkező, hencegő fiú most kétségbeesetten keresi a megoldást. Ha nem lennénk életveszélyben, lehet még nevetnék is arcának deformálódásán, amikor rájön, hogy nem tud semmit se kezdeni a szituációval. A felismerés nem éppen a legjobb pillanatban éri, mert Shanny védőpajzsa egy szempillantás alatt darabokra törik, védtelenné téve minket.
Dialga tombol.
Már nem is törődik az idő egy síkban tartásával, így az eleddig mozdulatlanná dermedt rendőrcsapatok újra magukhoz térnek. Jenny rendőr és a többiek először csak értetlenül bámulnak, majd felfogva a forró helyzetet, utasítások tömkelege szabadul a remegő légkörbe: a megkötözött rakétásokat a kocsi rácsos részébe viszik (így Ivysaur újra harcra képes állapotba kerül), majd a maradéktalanul összeszedett bagázst (igen, hiszen Milena aligha élhette túl a sziklaomlást) elszállítják a helyszínről. A rendőrnő és Arcanineja felfog egy pusztító sugarat, ami éppen felénk jönne, majd intenek, hogy húzódjunk mi is fedezékbe.

Ekkor jut eszembe a pokedexem által közölt infómennyiség a félelmetes szörnyről:
- Shanny, jégsugarat neki! – ordítom. Ha minden igaz, ez a támadási típus szuper hatékony a Dialgához hasonló sárkányokkal szemben, de persze a valóság nem mindig úgy alakul, ahogy mi elképzeltük: a squirtle egész egyszerűen nem elég erős. Mew hiába tesz meg mindent, a düh túl sok erőt ad ellenfelünknek.
- Megvan! – kiáltom Attila felé fordulva – A benti gépezet nyitotta ki a kaput,nem? Ha egyszer képes volt rá, talán másodszor is működni fog! Ha a számláló eléri a 100%-ot, előkerül egy újabb kapu, persze Palkiával együtt… de hátha ő képes lesz lecsillapítani társát! Végülis őt nem fogták be és nem irányította senki, hátha hallgat a jó szóra! Mindenesetre, meg kell próbálnunk… ha Dialga tovább rombol, ígyis úgyis végünk van!
Meg sem várva a fiú válaszát, magamhoz hívom három barátomat, és elindulunk a barlang bejárata felé, remélve, hogy a többiek biztosítanak, amíg be nem érünk a beomlott rész mellé. Hacsak egyikünk is elbukik, vége mindennek!

[Attila]

Betty egy ideig merengve tekint a felettünk tomboló Dialgára, de mintha a hangom magához téríteni. Zavartan néz rám, de látszólag élvezi a helyzetet, hogy most én kérem az ő segítségét. De csak most az egyszer és utoljára!!!
Az idő diemnziójának egyes egyedüli lakója és ura, Dialga szemlátomást már nem fáradozik azzal, hogy továbbra is egyhelyben tartsa az időt, ezért mintha csak egy play gombot nyomtunk volna le, hírtelen az egész rendőrszázad és foglyúl ejtett rakétacsapattagok újra életre kelnek. Noha nem mintha eddig halottak lettek volna, csupán Dialga állította meg az idő ezen síkját hatalmas erejével. De most, hogy újra visszatért minden a régi kerékvágásba a rendőrök gyorsan felmérika helyzetet és aszerint cselekednek. A Vezért és a többi csapattagot bezárják egy rabszállító kocsiba, amiben ugyan nincs elég hely mindannyiuknak, de a rend őreit ez nem igazán érdekli és egy kis noszogatással ráveszik őket, hogy csináljanak maguknak helyet.
Hála a rendőrök azonnali intézkedésének az én Ivysaurom is felmentést kap az őrzés alól, így ismét csatlakozhat hozzám. A helyzetünk most a legszorultabb, ráadásúl Shanny pajzsa is összeomlik egy hatalmas erejű sugárnyalábtól.
Jenny rendőrnő és a többi rendfenttartó egység is kűzdenek az óriási titán ellen, de nemsok eséllyel. Az őrmester nő Arcanineja még időben téríti el az egyik sugarat, ami felénk tartott, így megmentve minket a biztos haláltol. Bólintva egyet a pokémonnak és gazdájának fejezem kia hálámat, majd ismét a mellettem álló lányra pillantok, aki láthatólag nagyon elmélkedik valamin.
- Betty, mit szólnál, ha... - de nincs semmilyen ha, mert mielőtt végigmondhatnáma mondatom, Betty utasítja fáradt teknőc pokémonját, Shannyt egy jégsugár végrehajtására.
~ Jégsugár, hát persze! - Csapok a tenyerembe. ~ Eléggé érzékeny rá Dialga, mivel sárkány típusú pokémon. Már ha jól emlékszem. Ej ha Betty, büszke vagyok rád... - mosolyogtam a lányra. - Látszik, hogy ragadt rád valami a hatalmas tudásomból, megérte velem tartanod, látod?
De mielőtt még meg is simogathattam volna a lányt, ő hírtelen felémfordúlt és az arcomba üvöltötte: - Megvan!
Eleinte csak értetlenül pislogtama lányra, hogy mégis mia fenét találhatott meg, de rögtön magyarázatot is adott, még csak félig megfogalmazott kérdésemre.
Becsukott szemmel és nagyokat bólogatva hallgattam Betty feltevéseit, ötletét és mire kinyitottama szemeimet, a lány már sehol sem volt. Zavartan kapkodtam össze-vissza a fejemet és még épp időben láttam meg egy zöld hajfoszlányt besuhanni a barlangba. Habár Betty azt mondta, hogy tartsam a helyzetet idekint és vedezzem amíg beér, én őt kerestem, de szerencsére Jenny rendőr, az Arcanineja és a többi rendőr és pokémonjaik tartották hhelyettem is a frontot. Tíz Growlithe és az Arcanine eggyütes erővel állítottak meg egy hatalmas sugarat, de nem bírták felűlmúlni annak erejét, így a levegőben egy hatalmasat robbant a lángcsóvák eggyütes erejének és a kék sugárnak a találkozása.
- Jenny rendőr, maguk meglesznek idekint, én bemegyek Betty után, hogy ne történje semmi baja! Tudja valakinek vigyáznia is kell rá! - üvöltöttema hangzavar közepette oda az őrmester.
- Persze hogy nem. Mi idekint tartjuk a frontot, csak kérlek siessetek. Nem sokáig bírjuk már mi sem.
- Értem őrmester, sietünk! - mosolyogtama nőre, ezzel én is bevettem magam a barlang sötétjébe, Betty után, nyomomban Ivysaurral és Susyval.

Futottam, ahogy csaka lábaim bírták, de Betty valahogy gyorsabb volt, mint én. Talána kint történtek fárasztottak le nagyon, vagy a lány buzdúlt fel, mert az ötletével lehet megmenthetia helyzetet. Ki tudja. A lényeg az, hogy lihegve értük utol Bettyéket és a karját megragadva akartam emgállítani, de valami véletlen folytán ráléptem Lizi farkára valahogy és hasra estem, jól beverve az állam.
- Várj Betty! - kiáltottam a lány után, karommal utánna nyúlva. - Mi van, ha tévedsz? Mi van, ha áthozzuk Palkiát is és ahelyett, hogy meggyőzné Dialgát, hogy nincs értelme a rombolásnak és a tombolásnak, ő is pusztítani kezd? Mi van, ha mi is segítünk a világ elpusztításában? - néztem aggódó szemekkel a lányra, továbbra is a földön fekve.

[Betty]

Mire elértük a beomlott rész kezdetét, nekem már kész tervem volt: valahogy bejutunk a központi barlangba, valahogy megmentjük és újraindítjuk a gépet, ezután pedig valahogy megkérjük Palkiát, hogy segítsen nekünk. Tiszta sor. Nincs is ennél egyszerűbb feladat.
Csak előtte ki kéne találni, hogyan tudunk átférni a pár centis hézagok között anélkül, hogy a följebb lévő sziklákat magunkra borítanánk… úgy látszik, az eredeti tervem itt bukott meg, alig húsz méter eszeveszett rohanás után. Valami új stratégiát kéne kitalálni… hát persze! Hiszen nekem van térképem az egész járatrendszerről, csak találunk olyan alagutat, ami megmenekült a robbanás okozta lökéshullámtól!

Pár perc térképnézegetés után (Lizi farkának lángjánál) találtam egy remélhetőleg biztosnak mondható útirányt, ami az eredeti célhoz fog juttatni minket, csak óriási nagy kerülővel és egy vagy két szinttel lejjebb. De kezdetnek megteszi, és mivel nem késlekedhetünk, nem érünk rá jobb megoldáson agyalni.
Már éppen befordultam volna egy alig látható és ráadásul egy enyhén lefelé lejtő járatba, amikor izgatott lihegést hallottam magam mögött. A lihegéshez több láb (vagy éppen mancs?) sietős trappolása párosult, így először azt feltételeztem, hogy egy vad pokémon közeledik, például egy Rhyhorn, vagy valami ehhez hasonló kaliberű monstrum. Végül kiderült, hogy csak Attila és társai jönnek utánunk. Jellemző, a fiú nem akart kimaradni semmi fontosból, így úgy gondolta, hogy a rendőrök majd ellenfelei lesznek Dialgának, amíg mi bányászkodunk egy kicsit. Nem mintha ők aztán olyan nagy erőt képviselnének, de mégis jobban örültem volna, ha kint tudom őket, a kék legendás ugyanis bármelyik faroklendítésével kiegyenlítheti a terepviszonyokat, a földdel téve egyenlővé a barlangot és a benne lévőket. Hogy tán aggódnék értük? Neeem, csak szimplán nem szeretném, ha az én idióta ötletem hátrányait ők is megéreznék.

A srác megérkeztét egy fájdalmas felkiáltás jelezte, Lizi részéről, akinek a hallottak alapján útban lehetett valamelyik testrésze. Mire odafordultam, Attila már a földön fetrengett, kezeit kétségbeesetten nyújtogatva felém. Ekkor értem az előző gondolatmenetem végére, sőt azon is túl, így a fiú és két ártatlan pokémonjának arcát nem bírtam sokáig nézni. Vagyis azt nem akartam, hogy ők sokáig nézzék az enyémet.
- Miért, van más választásunk? Mégis mit vársz, hogy majd hirtelen feltűnik a semmiből hét legendás pokémon a lovasaikkal, és majd megmentik a világot a pusztulástól? Egyedül maradtunk, és ha mi nem találunk ki valami megoldást, mindannyian meghalunk! Ide nem jön segítség! – feleltem a srác kérdésére, meglepett arcába ordítva a szavakat. Az utolsó mondatnál már szinte a síráshatáron voltam, az eddigi belső feszültség, ami az idők során felgyülemlett bennem, most egyszerre szakadt fel. Elfordítottam a fejemet, hogy ne lássák könnyeimet, majd egészen halkan, már-már suttogva folytattam:
- Ha a tervem sikerrel jár, az időkapu megnyílik, és Palkia ebbe a dimenzióba kerül. Ha ez megvalósul, a barlang maradékának teljesen biztosan annyi, és ezzel együtt mindenkinek, aki benne vagy a környékén tartózkodott. Forduljatok vissza, és amint Palkia előkerül, próbáljatok vele beszélni. Mindent megteszek, hogy elő is kerüljön…
- Remélem végül sikerrel járunk majd, és a világ újra békés lesz. Sok szerencsét! – tettem hozzá, szájamat nyugodt mosolyra húzva. Végleg eldöntöttem, ami eddig foglalkoztatott, és emiatt köszönettel tartozom nekik. De nem engedhetem, hogy ők is ugyanazt a sorsot szenvedjék el, ami rám vár, így nem tarthatnak velem, bármennyire is akarnak.
- Majd elfelejtettem, az utolsó pillanatban vissza fogom hívni a labdáikba a barátaimat. Kérlek valahogy találd meg őket, és viseld gondjukat! Ígérd meg, hogy meg fogod tenni! – fordultam Attila felé. A fiú méla bólintását követően (úgy nézett rám, mintha még nem teljesen fogta volna föl az imént elhangzottakat) elköszöntem tőlük, majd beugrottam a lefelé vezető szűk járatba, és miután megbizonyosodtam róla, hogy három pokémonom is utánam jött, kiadtam a végső parancsot, ami végleg elszakít minket új útitársaimtól:
- Don, az ásás alkalmazásával zárd le utánunk a járat nyílását!