Az oltár titka

[Attila]

Betty torka szakadtából ordítja az arcomba, hogy nincs más választása, csak ez az egy mód van rá, hogy megmentsük a világot. A lány rosszul titkolta el a könnyeit, de nem szóltam neki, csupán összetörve néztem rá és hallgattam tovább némán, amit mond. Kitart a terve mellet és áthozza Palkiát ebbe a világba. Legalábbis megpróbálja. De azt szeretné, ha nem mennék vele, mivel nagy rá az esély, hogy nem jön már ki onnan élve, és valakinek beszélnie kell majd a terek urával, Palkiával.
Közbe akartam szólni a lánynak, hogy ez így nem helyes, nem fog ez menni neki egyedül, de a szó a torkomra forrt. Nem tudtam megmukkanni sem, bárhogy is igyekeztem, csupán némán hallgatni, amint a lány előadja utolsó, öngyilkos tervét.
Megkér rá, hogy majd a pokémonjait, akiket visszahív a labdájába, ha hatalmas veszélybe kerül, majd keressem meg és viseljem gondjukat.
Szó továbbra sem jön ki a torkomon, csupán egy erőtlen bólintásra telik tőlem.
~ Valóban feláldozza magát a világért? Micsoda önzetlenség, micsoda erő... Sokkal több van ebben a lányban, mint hittem.
Ha szóhoz tudnék jutni, elmondanám a lánynak, hogy ez nem egy buta történet, egy mese, amit újra lehet írni, ah valami balul üt ki, ahol van még egy esélye, hanem a szomorú és kegyetlen valóság. De nem tudtam továbbra sem megszólalni, pusztán végignézni, amint Dont használva beomlasztja maga mögött az alagutat és eltűnik a szemem elől. Talán soha többé nem láthatom viszont.
Továbbra is a földön ültem, Ivysaur és Susy mellettem és ők is komoran, szótlanul tekintettek maguk elé. Éreztem, amint néhány meleg könnycsepp végigcsorog az arcomon, majd halkan cseppen egyet a talajon. Nem akartam eltörölni őket, nem akartam felkelni sem, csupán a lányra tudtam gondolni és arra, hogy mindez az én hibám. Ha felelősség tudóbb lettem volna, talán nem történik meg mindez, nem kerül a világ ekkora veszélybe és Betty sem kell kockára tegye az életét. De mint mondtam, ez a kegyetlen valóság, ahol valóban vannak háborúk, ahol valóban meghalnak emberek azért, hogy a többieknek esélyt adjanak az életre. És ha Betty feláldozza az életét, nem szabad hagynom, hogy mindez hiába való legyen! Hogy hiába való legyen a lány áldozata!
Könnyeimet letörölve arcomról, elszánt és mogorva tekintettel néztem a pokémonjaimra: - Susy, Ivysaur... Bettyért sikerrel kell járnunk!
A két barátom bólintott és futva indultunk meg a kijárat felé, hogy felkészüljünk rá, amint megjelenik Palkia, mi valamiképp meg tudjuk őt győzni.

Mire kiértünk, szinte teljes volt a káosz. Sérültek mindenhol, a rengeteg rendőrből mindössze csak egy maréknyian maradtak életben és ők is már inkább a sérülteket menekítették a helyszínről, a harcot teljesen feladva. Szemeimmel Jenny őrmestert kerestem, de nem találtam sehol.
~ Az nem lehet, hogy... - tátottam el a szám, mikor megpillantottam az egyik hordágyban, amint az Arcanineja sír fölötte.
Szemeimbe harag gyúlt, amiket a még mindig tomboló Dialgára vetettem. Ha valaki azt mondta mások tekintetére, hogy ölni lehetne vele, akkor azok még nem találkoztak a jelen tekintetemmel. Minden félelem nélkül csak a felettünk lebegő pokémont vizslattam. Nem szokásom gyűlölni ezeket a teremtményeket, de most mégis tiszta szívből utáltam őt. Noha belül tudtam, legalábbis éreztem, hogy valójában nem ő, hanem a Rakétacsapat vezére a hibás, de ez most nem érdekelt. Valamilyen szinten végül is igazam van, hisz beláthatta volna Dialga, hogy mi csak segíteni akartunk rajta. De e helyett Ő őrült tombolásba kezdett.

Időközben teljesen megfeledkeztem Mew-ról, aki időközben eltűnt.
~ Vajon hová lehetett? Mindegy, most nem is... - fojtotta belém a szót egy hatalmas robaj, ami a hegy belseje felől jött. Akaratlanul is Betty jutott az eszembe és egyáltalán nem érdekelt, hogy Dialga nyílt célpontja vagyok. Viszont az igen, hogy a pokémonjaim és egyben legjobb barátaim igen, ezért visszahívtam őket (még Ivysaur szúrós pillantásának ellenében is) a labdájukba. Nem kockáztathatom, hogy a felelőtlenségem miatt őket is elveszítsem, úgy mint...
Ekkor még egy rengés a hegy felől.
Kezemet ökölbe szorítottam. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy kint maradjak és ne menjek be a lány után, az omlást, amit okozott a pusztakezemmel, ne zúzzam darabokra és rohanjak utána. Minden neuronom csakis ő rá gondolt és a pokémonjaira, hogy vajon most mi lehet velük.
Tekintetemmel közben az eget fürkésztem és vártam a jelre: hogy Palkia megjelenjen és én ordítsak, kiabáljak neki, hogy valahogy felkeltsem a figyelmét és a segítségét kérjem ebben a vészes helyzetben.
~ Palkia, merre vagy? - fürkésztem az eget. ~ Betty, vajon mi lehet veled? - homályosodott el a tekintetem és a lány arca ismét felrémlett előttem.

[Betty]

Csak mentem előre, nem törődve semmivel. Érzések milliói kavarogtak a fejemben, de nem engedtem nekik, hogy bejussanak tudatom legmélyére. A súlytalanság állapotában voltam, csakúgy, mint álmomban. Itt azonban nem volt minden rózsaszín, nem volt sem zaj, sem lázongás. A sötétség minden lépésemnél egy újabb kardot szúrt szívembe.

Hiába néztem, nem láttam. Hiába simítottam végig kezeimet a málló sziklákon, nem tapintottam semmit. Beszélni képtelen voltam, görcsösen nyeltem le a szavakat, mielőtt még megformálhattam volna őket. Szagokat sem éreztem, pedig kellett volna. Érzékeim cserben hagytak e fontos pillanatban, de már nem érdekeltek az evilági problémák. A halandói létforma csak egy ideiglenes állapot, immáron nem számít semmit. A sötétség minden lépésemnél kiirtott egy újabb darabot emberi mivoltomból.

Légutaim kiszáradtak, és egyre jobban tiltakoztak a betörni készülő levegő ellen: fuldoklottam. Ajkaimat szánalmas mosolyra húztam, ahogy végiggondoltam helyzetem. A hatodik érzékem szinte teljesen átvette az irányítást, már térkép nélkül is tudta, merre van a végállomás. Testem hamar megadta magát, imbolyogva lépdelt az úti cél irányába. A sötétség minden lépésemmel szorosabban húzott össze, míg végül eltűnt a tér körülöttem. Elvesztem volna?

*

Hirtelen ismerős érzés kerített hatalmába: újra én voltam én, a barlang a barlang, a föld pedig a föld. Tincseimről a már amúgy is csurom vizes arcomra csöpögött a víz, amint felültem.
- Köszönöm, Shanny – suttogtam, majd újra talpra álltam. Egy mély levegővétellel visszafogtam remegő térdeim, majd továbbmentünk.
Fogalmam sincs, mennyiszer ájulhattam el odafelé menet, az időérzékem ebben a nyomasztó környezetben nem nagyon működött. Lehet, hogy csupán másodpercek teltek el, de az is elképzelhető, hogy órák, esetleg napok. Mindegy, ameddig a járatok épek, nem történhetett katasztrófa. Legalábbis remélem.
- Char-chaaaar! Char-meleon? – hallottam magam mögött, de képtelen voltam a szemükbe nézni. Tudtam, ha megteszem, elbőgöm magam és inkább kirohanok erről a helyről, mintsem lássam a bánatot és a lemondást patakzó könnyeiken keresztül. Mindannyian tudtuk, mi a helyes, de nem voltunk érzelmileg felkészülve rá. Ilyenre igaz, nem is lehet felkészülni. Valamilyen szinten talán önző voltam. Nem vettem számításba őket, akik inkább velem pusztultak volna, minthogy hagyjanak meghalni. Én tettem rájuk a tehetetlenség súlyos kabátját azzal, hogy megígértettem a fiúval, hogy megmenti őket. Nem volt jogom helyettük dönteni, mégis megtettem. Ez az érzés volt a legszörnyűbb mindközül, amiket átéltem, amíg oda nem értünk.

A hajdanán óriásinak mondható termet alig ismertük fel az itt-ott elheverő szikláktól. A hatalmas számítógép monoton zümmögése túlvilági hangulatot teremtett az egyébként csendes és rendkívül komor helyen. A mozdulatlanság ledermesztett, úgy éreztem, mintha itt megállt volna az idő és a tér, és ha ezt az érzékeny egyensúlyt bármilyen módon megtöröm, rögtön vége lesz mindennek. Szemeimmel lassan pásztáztam végig a barlangot, életjelek után kutatva, de semmi.
Lizi gyengéden megérintette a karomat, amitől ijedtemben arrébb ugrottam pár centit. Egy közeli szikla alól csordogáló vörös színű csermelyre mutatott. Fogaim összeszorítottam, amikor rájöttem, pár pillanat múlva belőlem is csak ennyi marad. Vajon ki lehetett a vérpatak forrása? Ezek a kérdések azonban csak elveszik a maradék akaraterőmet is, nem szabadna állandóan mással foglalkoznom, beleértve saját magamat is.
- Nidoooo! – rohant felém az időközben felfedezőúton járt barátom. Sietségéből ítélve sürgős volt a dolog, így kérésére utánafutottam. Nemsokára megláttam Milenát, akinek fél oldalát szétzúzta egy leeső kőtömb, de még élt. Sárkánya mentette meg, de úgy látszik, későn ért oda. A nő furcsa szemekkel fürkészett, de már nem láttam rajta a gonoszságot. A halál szélén valahogy mindenki megtisztul…

Ekkor jutott eszembe az egyetlen kivitelezhető megoldás a jelen helyzetre:
- Jó, hogy még élsz. A főnököd engem küldött, hogy javítsam meg, amit elrontottam. Újra kell indítanom a gépet – hadartam el neki katonás hangnemben – Dialga már megvan, de a másik nélkül nem ér semmit. A főnök őrjöng.
Milena halványan elmosolyodott, majd az egyik fémdobozra mutatott, ami az egyik gép mellett hevert sértetlenül. Úgy tűnik, nem hatott rá sem a duplarúgás, sem a lángszóró… nem mondom, a rakétások aztán mindenre fel voltak készülve! Egy B-terv, mi?
- 3-5-1-6… a jelszó… örü… örülök, hogy végül nem buktam el… a rakéta csapat… győzött… milyen jó… - nyögte Milena, majd egy végső sóhajtás után nem mozdult többé. Sajnáltam, hogy hazudnom kellett neki, de nem volt más választásom. Még vetettem egy utolsó pillantást szétszaggatott testére, majd sarkon fordultam, és visszamentem a gépekhez. Beírtam a megfelelő számsort, és a doboz kinyílt, benne egyetlen miniszámítógéppel. Úgy éreztem, a másodpercek szinte már vánszorognak: csak nem akart bekapcsolni a szerkezet. Már nagyon túl akartam lenni rajta, mielőtt minden erőm elhagy. Nem nagyon érdekelt, kint mi zajlik, már semmi sem tudott foglalkoztatni, ami előző életemmel kapcsolatos. Tudatom szerint én már meghaltam, abban a pillanatban, ahogy kimondtam a szavakat. Még gyorsan elintézem, ami feladatom maradt ebben a világban, majd jöhet az örök nyugalom érzése.

Rezignáltan nyomtam meg a start-ot a képernyőn.
84%

A minigép valahogy újraindította a számlálót. Régi önmagamat talán foglalkoztatta volna ennek mikéntje, de én már csak a számokat néztem, és azt kívántam, bárcsak rögtön felugranának a 100-ra. Meg sem próbáltam elfutni, csak egy bólintás után visszahívtam három pokémonom, leültem egy sziklára, és vártam.
87%

Fölösleges érzelmektől mentesen bámultam a kétjegyű számot, ami a világért sem akart háromjegyűvé válni. Tudatomon belül már csak elárult testem és a számláló létezett, kapocsként tartva fogva lelkem. Egyetlen szemrebbenés nélkül vettem tudomásul, hogy a sötétség újra kezd eluralkodni rajtam. Most azonban nincs itt Shanny, hogy lespricceljen. Jó, hogy nincsenek itt. Senki se kell nekem. A magány a legbiztosabb menedék. Nincsenek elszakítható kötelékek.
89%

Valahol a távolban megremegett a föld, de arra sem vettem a fáradtságot, hogy a hang irányába fordítsam a fejem. Nem fölülről jött, így hát nem ő lesz a béke hírnöke.

Határozottan untam magam. Ez pedig azt eredményezte, hogy a túlélési ösztön fellázadjon ellenem: kósza gondolatok kezdtek el keringeni fejemben. Még elfuthatsz. Még van esélyed!
90%

A testemet érő fizikai behatások óriási fordulatot vettek, amint arcomon eldeformálódott a bőr, ideiglenesen öt ujj mintáját felvéve. Meglepetésemben majdnem elvágódtam, de az ezt megelőzni kívánt próbálkozásaim végleg kudarcba fulladtak, ahogy megkaptam a második pofont.
- Jó-jó, már ébren vagyok, na! Elég lesz! – tapogattam meg duzzadt testrészemet, és bosszankodva fordultam annak okozója felé. Fogadni mertem volna, hogy az az idióta gyerek jött mégis utánam, és már nyitottam volna a számat, hogy lecsesszem, amikor agyam felfogta az előbb látottakat. Annie?
91%

Ott állt előttem, teljes valójában, csípőre tett kézzel, maga mögött egy Onix-al (valószínűleg ő okozta az előbbi robajt).
- Hát te meg mit keresel itt? – kérdeztem, mert egyenlőre jobb nem jutott az eszembe.
- Miután majdnem fél napot vártam rád, gondoltam, megnézem, mi a franc az az égig érő örvény. És mire kellett ideérnem? Egy kék szörnyeteg tombol kint, te meg éppen húzod befelé a csíkot ebbe a barlangba. Mégis mit képzeltél, hogy itt majd biztonságban leszel?
- Öhm… hogy mi? – ráncoltam a homlokomat, közben lázasan gondolkozva szavai értelmén. Elég nehéz visszazökkenni a régi életembe és még kommunikálni is egy-két másodperc alatt. Végül csak kigyulladt fejem fölött az a bizonyos villanykörte: hát persze! Hiszen tulajdonképpen azért hagytam el Tamarillo városát, hogy találkozzak Annie-vel. Csak közben fontosabb dolgom akadt, egészen pontosan egy fiú és a világ megmentése, így el is feledkeztem a nőről.
- Azért jöttem be, hogy megidézzem Palkiát, aki majd lenyugtatja társát, és így megmenekül a világ – feleltem, újra a kivetítőre bámulva.
- Ja, amúgy ugye tudod, hogy ahogyan a számláló eléri a 100-at, meghalunk? – tettem hozzá ártatlan arccal, a képernyőre mutatva.
95%

- NEM TUDTAD VOLNA EZZEL KEZDENI? – éles hangja betöltötte a helyet, sokáig visszhangozva a mögöttes felháborodást. Annie mindig is kicsit furcsa szerzet volt, és most sem hazudtolta meg önmagát. Egy normális ember kétségbeesett volna, vagy legalábbis nem azon járna az agya, hogy leszidja társát.
- Te meg mit ülsz ott? Indíts ki ebből a lyukból, de gyorsan! – folytatta.
- Nem lehet. Nincs idő – közöltem vele a tényeket tömören, amire csak a szemét forgatta.
- Hát mindent nekem kell csinálnom? Doryuuzu, gyere elő! – dobta fel az övében lévő hat pokélabda közül a leghátsót. A kőkígyót még felismertem, de erről a másikról gőzöm sem volt, hogy miféle jószág. Mielőtt azonban kettőt pisloghattam volna, újabb utasítások zengték be a barlangot:
- Doryuuzu, fúrj egy alagutat nekünk a föld alatt, kérlek! Betty, kapaszkodj fel Onix hátára!
Az utóbbit persze csak jelképesen mondta, mert megmozdulni sem volt időm, már ragadta is meg a karomat, és húzott föl maga mellé. Elmenőben még utoljára felnéztem a számlálóra, majd végleg magunk mögött (vagyis felett) hagytuk Milena és Salamence temetőjét.
99%

Minden erőmmel azon voltam, hogy a lehető leghatékonyabban kapaszkodjak az Onix még véletlenül sem kiálló részeibe, amikor újra megremegett a föld, de ezúttal egy erőteljes morgás is párosult hozzá: Palkia megtalálta az utat a mi világunkba. Már csak remélni tudom, hogy Attila tud rá hatni, na meg persze, hogy mi is élve jutunk ki ebből az összeomlani készülő járatrendszerből…

[Attila]

- Térj magadhoz! Térj már magadhoz! – kiabálta egy hang rám a semmiből. Igen, a semmiből, mivel minden irányból, alulról, felülről, jobbról, balról, a szélrózsa minden irányából az üres, a lelket is szétmorzsoló tömör sötétség uralkodott, ami mindent betöltött.
~ Olyan ez, mint pár nappal ezelőtti álmom, de erről most tudom nagyon jól, hogy nem az. De akkor mégis mi? És hol vagyok? Hogy kerültem ide? És ha már itt vagyok, akkor vajon ki is tudok innen jutni?
Álltam és néztem ki a fejemből. Fogalmam sem volt, hogy merre nézek és, hogy mire nézek. Nem tudtam, hogy a szemem mire is fókuszál pontosan. Sőt, még abban sem voltam biztos, hogy látok egyáltalán. Hisz, mint az előbb is írtam, nyomasztó sötétség uralkodott körülöttem.
~ Vajon én most fent vagy lent vagyok? Nyugatra vagy keletre nézek? Lehetséges, hogy már nem is látok? Vagy talán már meghaltam és azért vagyok itt? Talán…
- Térj már magadhoz te ostoba fafej és küzdj! – zökkentett ki ismét egy hang gondolatmenetemből. Az irányát továbbra sem tudtam meghatározni, mivel nem láttam, hogy ki lehet az. Viszont a hangja ismerősen csengett, de nem tudtam, nem voltam biztos benne, hogy ismerem is, ezért csak hallgattam és kissé fel (de az is lehet, hogy le… lehetséges, hogy pont fejjel lefele lógok, de én ezt nem tudom, de az is lehet, hogy vízszintesen állok a talajjal szemben… bármi megtörténhet) tekintettem, de nem csináltam semmit.
~ Hmmm… Érdekes. Vajon ez ki lehet? Annyira, de annyira szeretném tudni… Viszont nem fogom kideríteni. Majd idejön, ha akar. – álltam továbbra is unott arccal meredve magam elé.
* De mi van, ha bajban van, és azért kiabál? – kaptam fel hirtelen a fejem, de a kezdeti fellángolásom nem tartott sokáig és vissza is süllyedtem unott, nemtörődöm állapotomba. ~ A hang hallgat…
* Vajon mi lehet vele?
~ Nem érdekel…
* De lehet, hogy megsérült és segítségre szorul!
~ Lehet, de ez sem érdekel…
* Na és ha már halott?
~ Igen, előfordulhat az is, viszont teljesen hidegen hagy. Tökéletesen jól érzem magam itt, ebben a testhelyzetben. Semmi kedvem felkutatni egy hang gazdáját. Még akkor sem, ha a hang, rettentő módon ismerősen is cseng.
* Mondd csak, hogy is hívták Őt?
~ Te meg kiről beszélsz?
* Hát róla…
~ Ne szórakozzál velem!
* B… Igen, teljesen biztos vagyok benne, hogy „B” betű is szerepelt a nevében. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy „B” betűvel is kezdődött a neve.
- Térj már magadhoz te semmire kellő! Hát nem láto… - vágott közbe ismét a hang, de én gyerekes módon csak bedugtam a fülem az ujjaimmal.
~ Nem hallom, nem hallom, úgysem hallom. Tökéletesen érzem magam itt, a testem olyan kényelmesen van. Nem akarok elmenni.
* Mért vagy ilyen meggondolatlan? Lehet, hogy fontos…
~ Meg fog lepni a válaszom: Nem érdekel.
* De mért nem? Te nem ilyen vagy.
~ Hát láthatod… Na de milyen névről beszéltél? „B” betűvel kezdődik, azt mondod? Hát akkor Billy…
* Neeem. Lány név. Csak nem emlékszem rá sajnos.
~ Akkor Brigitta?
* Nem, de „i” betű is van benne valahol…
~ Eléggé idegesítő vagy, tudod?
* Hát akkor ne találgass, és oda vannak a gondjaid.
~ De már kíváncsivá tettél. Folytatom! Szóval egy „i” betű is, mi? És lány név… Hmmm… Beatrix?
* Nem-nem, de viszont a nevének a második betűje tényleg „e”. Eszembe jutott.
- Mi van már veled, hát süket… - ismét rám kiabált a hang, de én az előbbihez hasonlóan nem vettem róla tudomást. Bedugtam ismét a fülem.
* Nálad felelőtlenebb ember nem is létezhetne.
~ Tudod mit? Nem érdekel a véleményed sem. Találjuk ki minél hamarabb már azt a nevet, mert már igazán kezdem unni ezt az egész dolgot… Szóval a kezdőbetűje „b”, a második „e” és van valahol benne egy „i” betű is. Azt mondod?
* Ühüm, ühüm…
~ Bei-Bei-Bei-Bei-Bei-Be… Eszembe jutott! Csak nem egy „k” betű a hiányzó rész? - vidultam fel kissé.
* Beki? Nem, nem a „k” betű az, viszont… Bei-Bei-Beki-Beri-Begi…
~ Most gondolkozol a nevén?
* Igen… Jó lenne, ha az eszembe jutna.
~ De mért?
* Őszintén szólva én magam sem tudom, de úgy érzem, hogy ez segítene rajtam.
~ Hát, ha neked ettől jobb lesz… - vontam meg unottan a vállamat.
- Térj már magadhoz a rohadt életbe! Ha így fojtatod, meghalsz te ostoba! – kiáltott rám ismét a hang.
~ Ez a hang… - kerekedtek el a szemeim és iszonyatos fejfájás kapott el, ami arra kényszerített, hogy mindkét kezemmel koponyámhoz kapjak és elkezdjem szorítani, hátha azzal jobb lesz majd, hátha attól enyhül a fájdalom. De nem segített rajta semmit. A fejfájásom továbbra is iszonyatos erővel sújtott le, nem kímélve engem. ~ Ez egy női hang! És rettentően ismerős! – görnyedtem össze kínomban, miközben a fájdalomtól már remegtek a szemeim.
* Na hát mi történt veled, jól vagy?
~ Ne kérdezz baromságokat! Nem látod, hogy nem?!
* Hmmm… Ha ennyire ismerős a hang számodra, akkor mért nem teszel valamit azért, hogy segíts neki, ha rászorul.
~ Mert… Mert… Fogalmam sincs, hogy kié a hang…
* Hát épp ezért kéne megmozdulni és kideríteni!
~ De értsd már meg, hogy most így kényelmes nekem és nem akarok elmozdulni! - szorítottam a kezeimmel még jobban össze a fejem, a fájdalom miatt.
* Veled nem éri meg vitatkozni.
~ Örülök neki, hogy beláttad. Most viszont segít…
* Meg van!
~ Mégis mi van meg? – néztem fel kíváncsian.
* A név!
~ Hát akkor halljuk már azt a nevet! – kezdtem kissé ingerült lenni a szörnyű fejfájás miatt, amit a hang gazdája okozott, tulajdon hangjával.
* Betty... – a névnek a vége, már-már suttogásba ment át. Szemeim elkerekedtek a döbbenettől, és egy pillanatra megszűnt a fejfájásom is.
~ Ez a név… I-ismerem. Hallottam már a nevet… És… ÁÁÁÁÁ! – csapott le ismét rám iszonyatos erővel a fejfájás, aminek hatására, hirtelen minden erő kiszállt a testemből és összerogytam. Hogy pontosan hol is, a plafonon, a talajon vagy esetleg vízszintesen voltam-e, nem érdekelt. A fejfájás, ami iszonyatos erővel csapott le rám, minden gondolatot kitörölt az elmémből és csakis a fájdalom gondolata vette át a helyet. A talajon(?) fetrengve gurultam jobbra(?), balra(?) kínomban, hogy enyhüljön a szenvedés, de nem segített semmit.
Tőlem nem messze, valami fény jelent mega sötétségben, ami négyszög alakúvá változott.
~ Ez kimondottan egy ajtóra hasonlít… - néztem az irányába, de a fejemet továbbra is szorítva a fájdalom miatt.
* Akkor mért nem mész oda és sétálsz át rajt?
- Mi a fene van veled? Te nem szoktál ilyen lenni! – hallottam meg ismét a hangot, amint kiabál velem.
~ Most már tudom, hogy kié ez a hang: Bettyé! – suttogtam magam elé, és mire kimondtam a lány nevét, a sötétség eltűnt, helyét a fény vette át. Mindent beragyogó sárga fényű térben voltam, de most már nem egyedül. Egyenletesen kopogó hangot hallottam közeledni az irányomba. Kissé hunyorogva néztem arra, amerről a hangot véltem, mert túl erős volt még a fény, a hatalmas sötétség után. Eleinte csak két pár lépkedő lábat ismertem fel, majd minél jobban szokott hozzá a szemem a fényhez, annál többet bírtam felfedezni a jövevényből. Karcsú, íves test, dús formás keblek, hosszú zöld haj…
- D-d-d-dehisz te halott vagy. – néztem a lányra döbbenten. – Emlékszem… Rengések a hegy belsejéből, talán robbanás is. Ezt nem élhetted túl, teljességgel lehetetlen.
- Valóban, akkor mégis mit keresek én itt? – nézett ráma lány csalafintán mosolyogva, hatalmas, zöld szemeivel.
- Az jó kérdés… Erre inkább te válaszolhatnál. – álltam fel a földről.
~Furcsa mód, de mióta a lány megjelent, azóta a fejem sem fáj. Mindenesetre örülök neki.
- Hmmm… - nézett rám mereven Betty. - Hát az a nagy helyzet mister Beképzelt, hogy ez az egész hely, én és minden más, ami itt van, csupán a tudatod, az elméd egy kivetülése. Azért vagy itt, mert a halálom miatt összeroppantál. Bezárkóztál belülre és nem veszel tudomást arról, ami valójában körülötted, a való világban történik. De ha nem térsz gyorsan magadhoz, Dialga elpusztít mindent maga körül.
- Ühümm… Ühümm… Az rossz, nem?
- Pontosan Attila, az nagyon rossz lenne.
- És mégis mi értelme lenne ennek az egésznek? Hisz meghalt Betty. Meghaltál… - szontyolodtam el.
- És akkor hagynád, hogy az áldozatom hiábavaló legyen? – nézett rám olyan szigorú tekintettel a lány, mint még soha. – Azt akarod mondani, hogy hiába haltam meg azért, hogy Palkia átjöhessen? Csak mert neked rossz kedved van és szomorú vagy, még nem kell az legyen más is! Én azért haltam meg, mert a sors ezt az utat szánta nekem, neked pedig azt, hogy rá vedd Palkiát, hogy állítsa meg Dialgát.
Lehajtottam a fejem és úgy hallgattam végig a lányt. Belül éreztem, hogy igaza van. De valami mégsem hagyott nyugodni…
- Na de én mégis hogy szállhatnék szembe Dialgával? És mi történik, ha Palkia sem tudja meggyőzni Dialgát, vagy esetleg mellé áll és ő is tombolni kezd?
- Akkor bizony elpusztul a föld és a Rakétacsapat terve sikerrel jár.
- Azt én nem hagyom! – keményedett meg a tekintetem és néztem elszántan a lány szemébe. – Megállítom a tomboló pokémont. Nem lesz hiábavaló a halálod, ígérem!
Felemeltem a karjaimat, hogy magamhoz rántsam, és jó szorosan megöleljem Bettyt, de ekkor hírtelen magamhoz tértem. A szemeim szép lassan kinyíltak és tudatosult bennem, hogy valójában a barlang előtt állok, amiben Betty lelte halálát és az ég felé van fordítva a fejem, ahol Dialga tombolt. Meghökkenve vettem észre, hogy számos kráter ürege található meg a közelemben.
~ Ez ijesztő… Amíg nem voltam magamnál, életveszélyben voltam… Most már értem, hogy mért akart annyira a képzeletbeli Betty felébreszteni engem.
Egyszer csak a hátam mögül Mew tűnt elő és játékosan repkedett körülöttem. Meglepetten szemléltem a pöttöm legendás pokémont. Nem tudtam elképzelni, hogy neki mégis mitől van ilyen jókedve, mikor itt a világvége? De ekkor valami az eszembe jutott…
- Mew, csak nem te védtél meg Dialga támadásaitól, amíg nem voltam magamnál? – néztem a rózsaszín pokémonra, aki mosolyogva bólogatott kicsiny fejével.
- Köszönöm. – mosolyogtam erőtlenül a zsebszörnyre. – Hálás vagyok érte.
A rózsaszín pokémon körözött párat a fejem körül, majd elhátrál.
Elborzadva néztem körbe, ahol eddig hegyes-erdős vidék volt, most az a sivataggal volt egyenlő. Egyedül csak a hátam mögött lévő hegy volt még meg a táj régi önmagából. A rendőröknek is nyomuk veszett. Hiába kémleltem a tájat, képtelen voltam kiszúrni, akárcsak a nyomukat is.
~ Lehet, hogy elmenekültek? Vagy Dialga végzett velük egytől egyig? – tettem fel magamnak a kérdéseket, amikre attól tartok, hogy sohasem kapok már választ.
Annyira egyedül éreztem magam ebben a kilátástalan helyzetben. Az eddig mellettem lévő lány, Betty, most hírtelen egy csapásra vált a semmivé, a pokémonjaival együtt.
- Annyira hiányzik, de sehogy sem tudom már őt visszahozni… - csaptam bele öklömmel a mögöttem lévő sziklafalba, amitől vér serkent bütykeimből. – Se a pokémonjait, se a rendőröket! – vertem a sziklafalat elkeseredésemben. Minden egyes csapással a szürke fal egy-egy részére piros vérem csapódott, nonfiguratív alakzatokban.
Miután egy kicsit lenyugodtam, a földre zuhantam, erőtlenül elterültem rajta és az eget kémleltem, amint pusztít a hatalmas pokémon.
- Ivysaurékat sem hívhatom elő. Semmi esélyük Dialga ellen. Teljesen egyedül maradtam…
Mintha Mew érezte volna az érzéseimet, egyszer csak megjelent a testem fölött és hozzá bújt mellkasomhoz, jelezve, hogy ő még itt van és velem van és kiáll mellettem. Hatalmas megnyugvással töltött el ez a tudat és örömmel öleltem át gyengéden az apró pokémont. De ennek a gyönyörű pillanatnak hamar vége szakadt, mert Dialga észrevett minket és hatalmas pofáját felénk fordította, majd üvöltött egyet és egy halálos kék sugarat bocsájtott ki belőle, egyenesen a mi irányunkba.
Az eseményekre reagálni sem tudtam, lefagyott minden végtagom.
Vajon mért van az, hogy pont, amikor a legnagyobb szüksége lenne az embernek a mozgásra, nem képes elmozdulni, habár tisztában van vele, hogy életveszélyben van. Ostoba egy érzés, tudom, de én most pont ennek az érzésnek estem a csapdájába, ahonnan nem volt menekvés számomra. Remegő ajkakkal és elkerekedett szemekkel figyeltem, amint közeledik felém a halált hozó támadás.
Viszont velem ellentétben Mew egyáltalán nem volt ideiglenesen cselekvő képtelen. Ő már az első másodpercben reagált a cselekményre és egy védőburkot vont körém és saját maga köré, így eltérítve a támadást, ami így nem minket, hanem a mögöttünk található sziklát találta telibe, ami fájdalmas és hatalmas robbanással tűnt el a föld színéről, hatalmas por és kavicsfelhőt képezve ezzel. Ha nem lett volna Mew védőpajzsa, biztos itt leltem volna halálomat, már csak a gyilkos kavicszápor miatt is.
Hitetlenkedő tekintettel nézem, amint ül el a por és az eddig oly hatalmas sziklahelyén, most semmi sem található meg. Szó szerint semmi. Habár…
- Hát az meg mi? – fókuszáltam egy rózsaszínesen derengő pontra. Minél inkább ült el a por és kavicsfelhő, annál inkább bontakozott ki előttem a villódzó fény, ami nem volt más, mint…
- Ez nem lehet igaz! – csodálkoztam el a látottakon. - Betty sikerrel járt. Sikerült megnyitnia az átjárót Palkiához és áthozni őt. – meredtem a jelenségre a Mew keltette védőpajzs mögül.
A hatalmas lény szépen lassan emelkedett ki az átjáróból. Ámulattal bámultam a fehéres-vörös/rózsaszínes testét. Nagyon bíztam benne, hogy meghallgat és sikerül beszélnem majd vele, hogy győzze meg Dialgát.
Amint átért a teljes teste, felmérte a helyszínt és az ott szereplő összes élőlényt. Szeme egyenesen megakadt Dialgán és viszont. Dialga is méregetni kezdte Palkiát.
~ Nagyon remélem, hogy ezek most nem fognak egymásnak borulni, mint két régen látott barát. - reménykedtem magamban.
- Hát itt van az időm. Ezért áldozta fel magát Betty és én nem okozok neki csalódást! - acéloztam meg akaratomat.
Komótos léptekkel hagytam el a Mew keltette pajzsot és sétáltam egyenesen oda Palkiához. A pillanatnyi feszültség és csönd, ami beállt Palkia feltűnésével, nagyon nyomasztólag hatott rám. Dialga sem mozdult, nem pusztított, csupán figyelte a hatalmas fajtársát és az szintúgy Dialgát.
Félénken sétáltam oda Palkiához, de meggyőztem magam, hogy így nem lesz esélyem elnyerni a bizalmát, így egy „kis” elszántságot, bátorságot öntöttem magamba.
- Héj Palkia! – szóltam oda a pokémonnak. Az levéve a szemét Dialgárol rám nézett és mordult egyet, jelezve, hogy beszéljek. - A nevem Attila és a segítségedet szeretném kérni. A Rakétacsapat, egy itteni bűnbanda el akart fogni titeket és elfoglalni a világot veletek. De a tervüket félig meddig meghiúsítottuk én, és egy… lány. – fogott el hírtelen a rosszkedv Betty emlékére. - De Dialgát sikerült áthozniuk és foglyul ejteniük, bármennyire is igyekeztünk ennek megakadályozásában. Végül nagy nehezen megszabadítottuk Dialgát a rabigáitól, de ahelyett, hogy békében elvonult volna mértéktelen pusztításba kezdett. Arra szeretnélek kérni, hogy térítsd jobb belátásra, hogy nem minden ember gonosz, hogy mi csak segíteni akartunk neki, nem pedig elpusztítani.
Reménykedve néztem a hatalmas pokémonra, elvégre ez az utolsó esélyem és ezért áldozta fel magát Betty is. Nem vallhatok kudarcot! Összeszorított tenyérrel és fogakkal meredtem a hatalmas Palkiára, aki szintén mereven bámult engem. Minden idegszálam megfeszült az izgalomtól, hogy mit fog reagálni erre az egészre.

[Betty]

Meredten néztem magam elé, és lassan már az sem foglalkoztatott, hogy mennyire kényelmetlen a hatalmas kőkígyó hátán ülni. Az elhaladó rideg falak még mindig idegennek hatottak, és most, hogy újra csak magammal foglalkozhattam, kezdtem visszasüppedni az előző állapotomba. A Doryuuzu-nak nevezett pokémon monoton hanggal ásta előttünk az utat, amit a többszörösen visszhangzó falak csak tovább erősítettek. Újra elhomályosodott a világ, úrrá lett rajtam a beletörődés, amit a barlangban éreztem.
- Jól vagy? – fordult hátra Annie, közben megszorítva legyengült karomat. Nem is vettem észre, hogy annyira elengedtem magam, hogy majdnem leestem Onixról. Hiába, nem könnyű a teljes reményvesztés után visszatérni ebbe a világba…
Nem válaszoltam, csak egy sóhaj hagyta el ajkaimat, jelezve, hogy még mindig nem hiszem el, hogy túlélhetjük ezt az egészet. Palkiát még innen is tisztán hallottam, és ami fő, a robaj még most sem múlt el: a barlangrendszer, mint holmi dominó, kezdett összedőlni, és mi egyre kétségbeesettebben menekültünk a végzetünk elől. Vagyis, Annie és pokémonjai menekültek, én meg velük ragadtam.
- Azért jó lenne, ha te is használnád végre az eszed, és nem mindent nekem kéne csinálnom! – jött a korholás a megszokott stílusban. Jó-jó, de nem megy rögtön egyről a kettőre a dolog, valamilyen megerősítő jel kéne felülről… az talán beindítaná a töprengőmet. Persze neki könnyű, ő nem élte át azt, amit én, mit is tudhat a mostani lelkiállapotomról? Csak beszélni tud, de az elég idegesítően.

A jel hamarosan meg is érkezett, egy (hihetetlen, de felülről) leeső szikladarab képében, ami olyan pontossággal talált fejbe, hogy le is estem a kígyó hátáról. Egy pillanatra még a világ is elsötétült előttem, de hamar magamhoz tértem: a számat húzva tapogattam meg a találati pontot, és kikerekedett szemmel tapasztaltam, hogy a kezem csupa vér. Persze a fejsebek mindig jobban véreznek, de a mennyiség akkor is kiábrándító volt. Szerencsére soha nem indulok el elsősegély felszerelés nélkül, de most nemigen volt időnk arra, hogy a táskámban kotorásszak.
- Betty, vigyázz! – kiáltotta Annie, aki Onixal együtt már előrébb volt pár méterrel. A plafon felé mutatott, ahonnan az előzőnél jóval nagyobb darabok készültek maguk alá temetni. A dominó-dőlés elért minket.
Az adrenalin hirtelen megnövekedése kirobbanó sebességgel aktiválta az agyamat, beindult a szimpatikus hatás, aminek következtében szinte önkívületben dobtam el a pokélabdát, közben túlordítva a mögöttünk dúló háborút:
- Shanny, védőpajzs!
Azt már csak a mázlinak köszönhetem (vagy nem?) hogy a teknős teljesen a tudatánál volt, és kb egy tizedmásodperc alatt felmérve a helyzetet, már emelte is körénk a pajzsot, megóvva minket a beomló kőtömböktől. A mozdulatot természetesen Annie-ra és két pokémonjára is kiterjesztette, így senkinek sem esett bántódása. Amint elcsendesedett minden, megkönnyebbüléssel vegyes örömmel ugrott a nyakamba, olyan gyakran ismételve nevét, hogy nem tudtam teljesen megérteni annak mögöttes tartalmát. De ez nem is volt fontos. Csak átöleltük egymást, hosszan és melegen, és én ráébredtem, hogy mégiscsak van értelme az életnek, ha az ember ilyen csodálatos barátokkal van körülvéve. Elszégyelltem magam, amikor arra gondoltam, hogy nemrég mindezt el akartam dobni magamtól. De mostmár bejelenthetem, hogy Betty visszatért!

Miután bekötöttük a fejemet, a vakondszerű pokémon újra elkezdte fúrni előttünk az utat, igaz már sokkal nehezebb dolga volt: nem földet kellett széttörnie, hanem sziklát. De mindennek ellenére sem haladtunk lassan, bár arra volt időm, hogy Lizivel és Donnal is tudassam a jó hírt, miszerint még életben vagyok. Viszont a mondás szerint nem minden fenékig tejfel, és ez igaz volt a mostani szituációra is: a túlzott vérvesztéstől szédelegtem, és rendkívül gyengének éreztem magam. A járat többször is elsötétült körülöttem, így kiestek szakaszok az út során. Onix vitt a hátán, Lizi és Don támasztottak meg, Shanny meg őrködött, és ha kellett, a védőpajzzsal hárította az utóomlásokat. De mint minden tortúrának, ennek is vége lett egyszer: Doryuuzu egyre meredekebben ásott felfelé, amíg végül kiértünk a szabad levegőre. A fénymennyiség elvakított, és nem nagyon volt erőm megmozdulni se, így csak homályosan tudtam elcsípni Dialga hátát. A volt-barlang másik oldalán kötöttünk ki, nem láthattam tehát mi történik, és hogy Attila hogy boldogul.
- Úristen, Attila! – csaptam a homlokomra, amitől szinte azonnal el is ájultam.

[Attila]

Egy hatalmas robaj ütötte meg a fülemet, ami Palkia háta mögül jött, de nem mertem odafordulni, nem mertem levenni a szemem a zsebszörnyről. Nem is nem mertem. Inkább fogalmazhatnák úgy, hogy nem tudtam. Teljesen elámított a roppant szörny teste. Tiszteletet parancsoló, félelmet keltő, de egyben volt benne valami nyugtató érzés is, hogy végre itt van és van esély rá, hogy ez a lény a mi oldalunkra fog állni.
A robaj felkeltette Palkia érdeklődését is, legalábbis a fejrezdüléséből erre következtetek, de nem vette le a tekintetét, azt a két gomb szemét rólam. Rezdületlen és merev arccal csak bámult rám és kész. Semmi jelét nem adta annak, hogy segíteni akar vagy esetleg ő is ellenem, azaz inkább a föld, a bolygó ellen fordulni.
Az idő is állni látszott, alig akartak telni a számomra izgalommal teli percek. Meg voltam róla győződve, hogy ezúttal nem Dialga keze van a dologban, hogy nem telik az idő. Sokkal inkább az, hogy Palkia oly sokáig húzza, halogatja a döntést. Habár ki tudja, hogy mit jelent nála a sokáig? Ki tudhatja, hogy mióta is él ez a lény a saját dimenziójába. Lehet, hogy évezredek, sőt évmilliók óta. De az is lehet, hogy még csak most született, de ami abban a világban egy pillanat, a nálunk több ezer év. Ki tudhatja mind ezeket?
Palkia végül megtörte az örökkévalóságnak tűnő csöndet és felordított magas hangján. Bármi meglepő dolog is, az ordítás nem Dialga, hanem az én irányomba, egyenesen nekem jött. Fogalmam sem volt, hogy ez mit is jelent, jót-e vagy rosszat. Minden idegszálammal megfeszülve álltam és néztem továbbra is az idő dimenzió irányítójára Palkiára.
Dialga sem tűrte tovább a csendet, fojtatta a pusztítást, amit eddig. Legalábbis felém indított ismét egy sugarat, ami telibe is kapott volna, ha Mew nem jön gyorsan a segítségemre és ment meg egy védőpajzzsal.
~ Ezek szerint a tervünk elbukott Betty… - szontyolodtam el magamban. ~ Palkiát sem érdekli, hogy mi lesz a föld és az emberiség, valamint a rajtaélő pokémonok sorsa…
- De valami mégis csak kell, hogy legyen! - rogytam térdre és csaptam a talajra egy hatalmasat. - Az nem lehet, hogy így végződjön az egész!
Mew valószínűleg észlelte elkeseredésemet, mert Palkia fejéhez reppent és valószínűleg telepatikus kapcsolatot létesített vele. A tér dimenziójából érkezett pokémon a szájával oda-odakapott, a nála sokkal kisebb pokémon irányába, ahol meglátta éppen. Valószínűleg zavarta, hogy egy nála kisebb lény próbál behatolni a fejébe és ész érvekkel előállni neki. Hiába fordított neki hátat, hiába próbálta lecsapni a farkával, Mew nem adta fel a próbálkozást, hogy meggyőzze a pokémont.
Eközben Dialga ismét kiszúrt engem magának. Térdepelve a talajon figyeltem, amint alakul a már jól ismert kék gömb az idő dimenziójának a lakójának a pofájában és vesz célba vele engem.
Valami furcsa érzés kerített hatalmába, mert egyszerűen nem éreztem azt az érzést, vagy inkább reflexet, ami arra késztetett volna, hogy: „most már azért ideje lenne arrébb vetni magad fiam”. Pusztán térdeltem és tekintettem fel magam fölé. Ezúttal nem a félelem bénított meg és kerített hatalmába. Sőt, tisztán éreztem, hogy nem félek. Teljesen nyugodt voltam. Ez valami más volt. Talán az elkeseredettség, hogy még Mew-val sincs semmi esélyünk? Hogy Betty terve is hiába járt sikerrel, végül mégis csak elbukunk itt, amikor pedig már majdnem sikert arattunk? Mégis hol ronthattuk el? Mégis hol lehet az egészben a hiba?
Dialga időközben a kék sugarat útjára indítja, méghozzá egyenesen az én irányomba. Most nincs itt Mew, hogy megvédjen, ő éppen Dialgát próbálja meggyőzni, reménytelenül. A sugár viszont egyre közelebb és közelebb ér, semmi esély nincs rá, hogy akár félreguruljak az útjából, vagy odébb vessem magam. Milliméterek választanak el a biztos haláltól…
~ Bocsáss meg nekem Betty, hogy csalódást okoztam neked… Bocsásd meg nekem, hogy hiába áldoztad fel a saját és pokémonjaid életét… Én kellet volna ott bent meghaljak, te biztos jobban megtudtad volna győzni Palkiát, mint én.
- Bocsáss meeeg! - üvöltöttem teli torokból, egyenesen bele a sugárba. Az életem szinte lepergett a szemeim előtt. Egy hírtelen felvillanó kép, mikor megszülettem. A következő kép, mikor járni tanultam. A következő, mikor megkaptam az első biciklimet és édesapám Geodud-jával tanultam meg kerekezni. A másik képen, ami ezután ugrott be már gyermekként pityeregtem egy hatalmas hegy tetején, ahonnan egy Dragonite mentett meg. Következő kép, amint éppen megmentem Bulbasaurt a Grimer-ektől. Jön egy újabb kép, mikor találkoztunk először Bettyvel. A másik képen éppen egy hatalmas dzsungelben sétálunk. Egy újabb kép, ahol éppen a rakéták ellen küzdök. A következő kép, mikor a helikopterről Dialgát irányító nagyfőnököt próbáljuk meg legyőzni Bettyvel. A soron következő képen éppen egy barlang robban darabjaira mögöttem. És végül az utolsó kép: egy hatalmas kék sugár egyenesen arcon talál. Nem érzek semmit. A testem még abban a pillanatban szakad atomi méretű vagy talán még annál is kisebb darabjaira és válik eggyé a természettel. A halálom gyors volt és fájdalommentes. Nem éreztem semmit. Utolsó gondolatomban, csak két szót ismételgettem magamban: Bocsáss meg…

Mew elkerekedett szemekkel nézte végig a halálomat. Palkia kihasználta ezt a kevéske kis pillanatnyi időt, amíg a pöttöm rózsaszín pokémon nem figyel és egy vöröses sugárral őt is utánam küldte a másvilágra. Ezután a tér dimenziójának a lakója csatlakozott Dialgához, hogy együtt büntessék meg ezt a világot a tetteikért. Sose lett volna szabad megbolygatnunk egyikőjük nyugalmát sem. Nem véletlenül születtek külön dimenzióba, külön világba, nekik ott a helyük. A mi világunk ijesztő, furcsa nekik. És az emberi természetből tanulva: általában amitől félünk, azt előbb utóbb elpusztítjuk. Ők is ugyan ezt teszik a mi világunkkal. Az embernek sose lett volna szabad ilyen gondolat is akár megvalósuljon az elméjében, hogy felbolygassa a tér és az idő szülöttét. De most már késő. Senki sem állíthatja meg kettőjüket. Sem a rendőrség, akik minden nyom nélkül eltűntek a helyszínről, sem Betty, aki aléltan hever valahol nem messze attól a ponttól, ahol Mew-t és Attilát megölte Palkia és Dialga. Attila sem mentheti már meg a világot. Atomi részecskékre bomolva olvadt bele, a még egyelőre élő bolygóba.
Mew halála után a két legendás pokémon kettévált, és az égitest két külön, de mégis megegyező pontjáról indítottak egy hatalmas erejű, mindent elsöprő támadást a bolygó magja ellen. A planéta egy hatalmas robbanás kíséretében szakadt darabjaira, amit végignézett a két titán, majd visszatértek a saját dimenziójukba, ahol ismét nyugalomra leltek.
Az ember mohósága és kapzsisága vezetett ide és azt is kapták, ami ezért járt nekik. Dialgát és Palkiát nem lehet vádolni tettük miatt, elvégre az ember sem cselekedett volna másképp, ha őt ejtik foglyul egy ismeretlen világ szülöttei.

*

Ha kimész és felnézel a sötét égre, ahol csillagok milliárdjai fénylenek, talán az egyik fény, pont ettől a bolygótól származik, amit Dialga és Palkia semmisített meg. Csak épp annyira távol van tőlünk, hogy a fénye még csak most ér ide.
Ha ezt látod, egy percre hunyd le a szemed és gondolj két fiatalra és a pokémonjaikra, akik mindent megtettek azért, hogy megvédjék bolygójukat, akik még az életüket is feláldozták érte.